Kinek terem a fa?

Részlet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című kötetéből.

A Természet a jut is, marad is elv alapján van be­rendezve, és olyan gazdag, hogyha az egyensúlyát erő­szakosan nem zavarják meg, nem maradhat benne éhen semmi és senki sem. Jóllakhatik és megélhet. De hát ez­zel az ember nem elégszik meg, hanem meg is akar gazdagodni. Ezért azt kívánja, hogy a fa csak neki terem­jen, és sokkal többet teremjen. És hogy ezt elérhesse, nem sajnál semmi fáradságot, munkát, tanulást, sőt anyagi befektetést sem, csak célra vezessen!

Az ember megtanulta, hogy hogyan kell a fát oltani, szemezni, nyesni, ápolni. Megtanulta a nemesítést és az okszerű gyümölcstermelés minden csínja-bínját, és már azon az úton volna, hogy valóban meg is gazdagodjék a tudásából és a munkájából, de még mindig úgy érzi, hogy sem a tudása, sem a munkája nem tökéletes, mert még mindig veszendőbe megy a termésének egy része, minthogy a kártevőket nem sikerült teljesen kiirtania. Sőt, mintha ma még több baj lenne velük, mint régen volt!

A régi gyümölcsösökben nem tettek a férgek annyi kárt, mint a maiakban. Több volt a madár, a fák pedig ellenállóbbak voltak, erősebbek, vadabbak. Izmosabbak és szívósabbak. Ma nemesebbek, ha ugyan nemesség az, hogy már nem is igazi fák, hanem törpe gyümölcstermő gépek. Amíg a fa fa volt, és árnyékot is adott, nem csak gyümölcsöt, amíg esetleg odva is volt, meg sűrű lombja, addig a madárnak volt hol fészkelnie rajta, és jobban meg tudta védeni a hernyótól. A fa védte a madarat, és a ma­dár a fát.

Ma a gyümölcsös napfényben úszik, törpe a fája, ritka a lombja, a madár nem talál rajta menedéket, és bár talán finomabb is, nagyobb is a gyümölcse, de az ellensé­geinek száma légió.

Mit lehet itt tenni?

Jönnek a tanácsok. Hogy össze kell szedni a hullott almát naponta, hogy a bennük lévő férgek vissza ne mászhassanak. Hogy a fa törzsére koszorút kell fonni szal­mából meg rongyból, s ha aztán a felfelé kúszó hernyók megbújnak benne, el kell égetni az egészet hernyóstól. Aztán meg, hogy mesterséges fészekodúkat kell a fákra aggatni, és bokrokat ültetni közbe, hogy a madaraknak le­gyen hová fészkelniük...

A madaraknak!... Már megint csak itt tartunk; vagy még mindig csak itt tartunk? – bosszankodik az ember magában. – Hát a madaraknak legyek én kiszol­gáltatva?... Hogy nem találnak ki már valamit, ami­vel alaposan, tökéletesen, ahogy ma mondják: száz száza­lékig megvédhetném a termést minden kártevő ellen?

Hát persze, hogy kitalálnak!

Valahol messze, talán Amerikában vagy még azon is innen, egy gyárban, ahol nem tudom, mit gyártanak, mint mellékterméke a gyártásnak felgyűlt egy csomó rézgálic, amivel nem tudnak mit kezdeni. Egy tehetséges, fiatal mérnök, akinek kitűnő üzleti ötletei szoktak támadni, je­lentkezik az igazgatónál, és azt mondja:

– Uram, gondoltam valamit, hogy hogyan lehetne ettől a tömérdek rézgálictól megszabadulni! Rá kell biz­tatni a gyümölcstermelőket, hogy ne csak a szőlőt permetezzék, hanem a gyümölcsfákat is. Propagandát kellene csinálni, hogy hernyóirtásra ez a leghathatósabb eszköz.

Az igazgatónak felcsillan a szeme:

– Bravó, fiam!... Ez már ötlet! Az a remek benne, hogy nemcsak jó üzlet, de igazán hasznos is a hernyók ellen! Ennek feltétlenül sikere lesz!... Minden rézgálicunkon túladunk! Még nem is lesz elég...

Egy hét múlva az almafa gazdája már olvassa, hogy almamoly ellen a legjobb szer a rézgálicos permete­zés. Pókhálós moly ellen jó egy kis arzenikumot is ke­verni a permetezőlébe... Mégpedig azért jó, mert az igazgató úr sógora viszont arzenikumot gyárt... De ez a megokolás nincs benne a cikkben ...

Egy szép tavaszi napon aztán az történik, hogy a méhek, amelyeknek a virágzó almafákra vezetett első gyűjtőútjuk, szédülve érnek haza a kaptárjukhoz, és nem mennek be, hanem kinn a napon tántorognak körbe, majd kiterjesztett, verdeső szárnnyal elnyúlnak a kas­deszkán. A csodálkozó őrméhek apró, kékes kristálykákat és fehér mészport látnak rajtuk ott, ahol máskor sárga virágporzó szokott lenni... Estig vergődnek, mikor pedig a nap leszáll, dermedten, holtan, százszámra hevernek a kas előtt...

Őszapó ugyanezen a napon egyszerre három pici her­nyóval a pici csőrében bújik be a fészeknyíláson.

– Gyere hamar – mondja őszanyónak –, az alma­fán nem tudom, mi történt, de ott hever a töméntelen hernyó rajta meg alatta, dögölve... Nem is kell utána­járni, csak hazahozni...

Együtt repülnek oda mind a ketten, és egypár for­dulóval jól megtömik a gyerekeket rézgálicos hernyóval, közben maguk is bekapnak és lenyelnek egypárat belő­lük. Aztán visszaszállnak újra a fához, de őszanyó úgy érzi, mintha a fa a koronájával lefelé állna, s ahogy ezen elcsodálkozik, egyszerre csak beleüti fejét a földbe.

– Cip-cip! – jajdul fel vékony kis hangján, és egy pillanat múlva már nem él.

Szerencséje van. Mert anélkül pusztul el, hogy látná azt a rémséget, amely az őszapó szeme elé tárul, mikor a fészekhez ér. A kilenc fióka közül négy már halott, öt pedig görcsök közt hánykolódva haldoklik... És ebben a percben ő is valami furcsát érez. Szólni akar, de elhomályosodik előtte a világ, és fejjel előre belezuhan a fé­szekbe holtan, a halott fiókái közé...

A gazda másnap pitymallatkor kimegy a kertbe, hogy megtekintse az eredményt. Különben is szereti a ta­vaszi hajnalt, Isten egyik legszebb alkotását, amikor az újjászületett lombok sűrűjében ezernyi madár énekli a fakadó élet ünnepi himnuszát.

Ma azonban csendes a kert. Madár nem szól benne, és az első napsugár néma kék lombokon törik meg szomo­rúan. A gazda meg lehet elégedve a rézgáliccal. Valóban kitűnő szer! Írmagja sem maradt a fán semmiféle féreg­nek – igaz, hogy madárnak sem!

De hát törődhetik az ember ilyen csekélységgel, mi­kor elérte azt, amire vágyott: hogy a fája csak neki te­remjen?

Igaz, hogy odaadta érte a madárszót, és oda azt az in­gyen segítséget is, amellyel eddig a madarak támogatták. Most ráhárul a munka egészen, de legalább alapos lesz, ha pénzbe kerül is. Mert sem a rézgálicot nem mérik in­gyen, sem az arzenikumot, sőt még a permetező napszá­mos munkáját sem!

És permetezni egyre többet kell, mert most már ez az egyetlen védekezés a kártevők ellen. Permetezni folyton, és résen lenni!

A tulajdonosnak egyre több és több pénze megy rá a fa megóvására, és mikor végül leszedi a termést és szá­mot vet, sóhajtva vakarja a fejét:

– Hiszen igaz, hogy ennyi almám csak a legjobb esztendőkben termett, de annyiba került, hogy azon akár a boltban is megvehettem volna... Mit érek vele, hogy most már egyedül csak nekem terem – így?

...Valahol messze ugyanekkor a gyáros is száma­dást csinál, és utána a kezét dörzsöli:

– Ez jól sikerült! Az idén már egész sereg fa nekem termett; jövőre meg nekem fog teremni a többi is egyedül!

Szerencse, hogy a Természetben semmi sem tökéletes, tehát a permetezés sem. Vannak lusta emberek, akik nem permeteznek, és azoknál megmaradt egy kevés hernyó és egy kevés őszapó is. Méhek is maradtak, amelyeknek si­került kikerülni a veszedelmet.

De egy nagy sereg elpusztult belőlük, s el fog pusz­tulni még több is, csak azért, hogy egy gyáros eladhassa a rézgálicot, egy másik az arzenikumot, és a fa nekik te­remjen, akik nem is látták, és talán nem is fogják látni sohasem.