Manapság már a nap minden órájában vadásszuk a szarvast a technika fejlődésének eredményeképp
Ezt mindenki tudja. De a magyar szarvas még mindig állja a sarat. Így igaz. Pedig mit kibír a szerencsétlen! Évtizedek óta „próbáljuk” tönkretenni, de nem sikerül. Hála az égnek! Sokan ugyancsak ferdén nézhetnek most rám eme megállapításom miatt, plusz kérdezhetik magukban: mégis mivel tudnám indokolni a leírtakat?
Először is fogalmunk sincs róla, mennyi szarvas van, csak ezt nem merjük bevallani. Egyre kisebbek lesznek a vadászterületek, melyeken mindenki szarvassal akar gazdálkodni. Így nem fog menni!
Walter Frevert annak idején leírta, hogy ehhez legalább 25 000 hektár egybefüggő, egységes irányítás alatt lévő terület kell. Mindezt meg is mutatta Romintenben, hogy igenis működik! Németországban még kisebbek a vadászterületek, mint nálunk, de helyenként mégis elég egyszerűen tudnak jó példát mutatni. Több terület összeáll, és egységes szemlélet alapján kezelik a vadászterületet.
Manapság már a nap minden órájában vadásszuk a szarvast a technika fejlődésének eredményeképp. Ezt mindenki tudja. De a magyar szarvas még mindig állja a sarat. Meggyőződésem, hogy azért több a jóérzésű vadász, aki jót akar, csak…
Az „ellentáborból” időnként hallani, hogy mit akarunk mi, „etikásak” valójában? Hol vagyunk még a körülbelül 300 évvel ezelőtt elejtett 24-es, 20,65 kilogrammos, 298,6 pontos bikához, amelynek agancsa Moritzburgban található?
Elnézést! Nem akarok eltávolodni a fő témától, mert elsősorban a tarvaddal kapcsolatos témákról terveztem néhány sort írni. Az állandóan és gyorsan változó világunkban a szarvas igyekszik a nagyobb, összefüggő és minél nyugodtabb területeket felkeresni. Kimondottan igényli a nyugalmat. Összetett gyomra miatt napi 2-3 órányi kérődzésre van szüksége. Időnként napközben is vesz magához táplálékot, de a fő táplálkozási ideje az éjszakai órákra esik. Valószínű ilyenkor van számára a legnagyobb nyugalom (legalábbis így kellene, hogy legyen.) Napközben nem szívesen megy nyílt helyekre, a kirándulók, lovasok, „krosszosok”, kvadosok ugyancsak zavarják. Elsősorban a nyugalom miatt, ilyenkor kéreghántással okoz látványos károkat. Valójában örök életében hántott, hiszen erre alkalmas a fogazata (kérgek, rügyek, keményebb lágy szárak fogyasztására), de a zavarás következtében, ha egy rudli megáll a fiatalosban, ahol nincs egyéb aljnövényzet, ilyenkor szoktak nagyobb hántáskárokat okozni. A szarvastarvad éppúgy, mint a bikák…
Igénylik a vizet, a dagonyát. Az utóbbit inkább víz nélküli, sár formájában. Ha nincs dagonyája, lehet mesterségesen készíteni. Lehetőleg árnyékos, nyirkos helyen, szálerdőben, mert itt a vad mesze ellát, és biztonságban érzi magát. Ártéren, szúnyoginvázió idején a szarvasok gyakran órákat töltenek a vízben, iszapban fekve, védekezésképp a vérszívók ellen. A teheneknek a vehemneveléshez szükségük van a vízre és a lédús takarmányra. A méhmagzat növekedése progresszív mértékben növeli a vízszükségletet.
Megjegyezném: magát a szarvasbőgést a nőnemű egyedek ivarzási ciklusa határozza meg. Egy érdekesség: 1944. május 16-án, Bellyén (elléskor) egész nap bőgtek a bikák. Valószínű, hogy az ellések folyamán olyan szaganyagok kerültek a levegőbe, ami erre az egy napra megbolondította a bikákat, pedig azok barkás agancsot hordtak.
Borjaknál az első életév nagyjából eldönti a további fejlődést. A nagy különbségek valószínűleg nem egyenlítődnek ki. A borjak gyengesége adódhat öröklődésből, betegségből, gyenge tápláléktól, késői ellésből. Ilyen esetben, ha lehetséges, a borjúval együtt a tehenet is el kell ejteni. Nyilván ez nem mindig megy egyszerűen, de kevés létszámú csapatnál – és ha van elég türelmünk várni –, úgy körülbelül 2 órán belül (ha egyéb zavarás nem történt) visszajön a tehén a borját keresni, és akkor terítékre hozható. Bőgés után a pöttyös borjakat minden további nélkül el kel távolítani az állományból. Az utódokat születésük után mintegy fél évig még nem lehet ivar szerint elkülöníteni 100 százalékos biztonsággal; kivétel, ha olyan szerencsénk van, hogy látjuk őket vizelni. Az ikerborjak esetében először a gyengébbet, de ha van rá lehetőség, akkor mindkét borjút el kell távolítani. Ennek egyszerű oka, hogy a természet a teheneknél képződő anyatej mennyiségét egy utódra tervezte. Az egyedül csellengő borjakat szintén igyekezzünk minél előbb elejteni, ugyanis ezekre sanyarú sors vár. A rudlik nem fogadják be, elverik az etetőhelyekről, és így nyilvánvaló, hogy az ilyen a fejlődésben elmarad. Éppen ez az egyik ok arra, hogy mikor döntünk, először a borjút lőjük meg.
Az ünőborjú életének 16–17. hónapjában már képes megtermékenyülni, holott a teljes testi kifejlettségét nagyjából 4 éves korára éri el. Amennyiben lehetséges és felismerjük, lehetőleg ezeknek a fiatal teheneknek a gyenge borjait lőjük meg. Korábban sokan sokszor utaltak a kemény telekre, amelyek negatív hatással voltak az az évi borjazásra. Manapság kemény telekről nemigen beszélhetünk. Nagyon sok helyen a téli etetésre szánt szálas takarmányhoz sem nyúlnak hozzá. Hiszen hó sincs. Vannak ellenben nagyobb hőmérsékletű nyári periódusok. Ebben az időben kell a legtöbb tejet „termelni” a tehénnek az utódja részére, de a jórészt száraz takarmány ehhez nem elegendő. Ezek a periódusok sem maradnak nyomtalanok: ilyen időszak után sok esetben ősszel a borjak átlagtömege a vártnál alacsonyabb marad. Az ilyen évjáratban próbáljunk minél több borjút lőni! Amikor bőséges makktermés jön, és nagyon enyhe tél, persze a mérleg nyelve ilyenkor pozitív irányba billenhet, ami azt jelenti, hogy a jól áttelelő borjakkal óvatosabban bánjunk.
Mint említettem, az ünőborjak életük 16–17. hónapjában megtermékenyülhetnek, és a következő tavasszal borjat hozhatnak a világra, holott szervezetük biológiailag még nem érte el a teljes fejlettséget. Ezért gyakori, hogy ezek borjai gyengébbek az átlagnál. Az egészséges állományszerkezet fenntartása miatt ezekből igyekezzünk az elejtési tervünk egy részét teljesíteni, és a másik részét az öreg tehenekből; de várjunk kicsit, mert még nem tartunk ott.
A jó szerkezetű (de rossz kifejezés!) téli állománynál nagyjából 4 tehénre jut egy ünő. A teheneket általában borjaik alapján ítéljük meg. Az erős, egészséges, jó csontozatú tehenet – amennyiben hasonló kvalitású borjat vezet – kíméljük, amíg lehet! Galgamácsán volt egy hatalmas tehén, amely éveken keresztül kiváló borjat vetett. Könnyű volt megismerni, mert a jobb első lába merev volt. A kollégákkal megbeszéltük, hogy ez a tehén addig tabu, amíg ilyen borjat vezet. Tabu is maradt.
Természetesen a teheneknél is érvényes, hogy a későn üzekedő, gyenge testfelépítésű, borzas, későn ellő, betegnek tűnő, erősen sérült egyedeket igyekezzünk minél előbb „kigyomlálni” az állományból. Jó összetételű állományban a középkorú tehenek tükrözik az állomány minőségét. Körülbelül 10 éves korukra tehető, mikortól észrevehetően gyengébb borjakat vezetnek. Sok gyenge utódot sikerült elejtenem, és mikor a tehén is terítékre került, szinte kivétel nélkül már vén, esetenként foghiányos tehenek voltak. Úgy sejtem, hogy időskorukra a fogazatuk kopása ugyancsak kihat a tejtermelésre és így az utódokra is. Gondoljunk csak bele: ínyig lekopott metszőfogakkal hántani lehetetlen, és legelni sem lehet könnyű. Aztán az őrlőfogak a táplálék gyomorba juttatása előtt, illetve kérődzéskor sem tudják teljesíteni rendeltetésüket. Tehát ne kíméljük a nagyon öreg teheneket!
Az úgynevezett meddő tehén kérdése örök kérdés marad. Mikor egy tehén nem vezet borjat, sokan ráfogják, hogy meddő, pedig a borjatlanság oka sok minden lehet. A szabad természetben is előfordulhat ritkán, hogy a tehén egy évben kihagy. Mindenesetre a magányos tehenet, főleg, hogy ha láthatóak az öregség jelei, nem vétek elejteni. Amennyiben lehetséges, igyekezzünk a bőgés végeztével eleget tenni a tarvad lövésének. Mindez, ha komolyan vesszük, nagyon nehéz és időigényes eladat. A bőgés utáni időszakban még könnyű kiválasztani a tehenet, az ünőborjat. Minél későbbre tolódik a válogatás ideje, annál nehezebb lesz. Előfordulhat, hogy erős borjút gyenge ünőnek – vagy fordítva – ítélünk meg (az vesse rám az első követ). A tehenek tőgye egyre kisebb lesz, mert a borjak mind többet esznek. Ilyenkor még nem nő ki a hosszú téli szőr a tőgyön, és ez jól látható. Lehetőleg vigyázzunk az úgynevezett kis családokra, melyek tehénből s annak idei és előző évi borjából állnak. Ezek aztán idővel szaporodhatnak, bár a bikaborjak legkésőbb 4 éves korukra elhagyják a kis csapatot.
A tarvad válogatását valójában csak egyéni vadászaton lehet kivitelezni. Nagyon sok idő, türelem és jó felszerelés kell hozzá. Itt elsősorban a távcsőre gondolok. Az egyik vagy talán a legnagyobb magyar „szarvasos” ember, Vogl Henrik a kézitávcsövön kívül spektívet is hordott állandóan magával. Senki másnak nem engedte a tarvad lövését, azt maga végezte. Tudományát olyan magas szinten művelte, hogy előre meg tudta mutatni a rudliban, hogy van-e tüdőférges vagy gyomorférges egyed. Nemigen tévedett. Mi már ezt nem tudjuk. Az egyéni vadászaton kívül még a jól előkészített és lefolytatott terelővadászat, riglizés is eredményes lehet. Egy-két, a területet jól ismerő, megbízható segéddel meg lehet mozdítani úgy a tarvadat, hogy az ne rohanjon ki a világból. Az elálló vadásznak ilyenkor van ideje és esélye, hogy a lassan felé közeledő csapatból kiválassza a nem odavalót. A nagy létszámú, ordibáló hajtósereg viszont képtelen arra, hogy a tarvadcsapat vonulásának vagy menekülésének irányát befolyásolni tudja. Ilyenkor aztán összevissza rohannak, lógó nyelvvel. Egyéni elbírálásra céltávcsövön keresztül egyáltalán nincs esély, de annál nagyobb esély van a sebzésre. Gyakorlatilag azt lövik így, ami jön. Pedig a gyengét kellene lőni, és az erőset meghagyni…
Fotó: Szigeti Edit
Megjelent: A Nimród vadászújság 108. évfolyam 2. számában (2020. február)
