Részlet Kittenberger Kálmán A Kilimandzsárótól Nagymarosig című kötetéből.
Este hat óra felé jár az idő. Az augusztusi nap leszállni készül a Kilimandzsáró előhegyei mögé. Aláhanyatló izzó korongja vörös sugárkévéket lövell szét a felhőtlen égen. A sugarak kigyújtják a Kibo gleccserének szűz havát: vörös tűzben lángol fenn a csillogó jégvilág.
Múlnak a mennyei színjáték percei, már csak egy pirosló fényű félkorong látszik a lebukó napistenből. Csendesen, lassan az is alámerül, s a helyén halványuló bíborfény festi meg az eget. Aztán kialszik a gleccsertűz, eloszlik az ég aljának bíborló foltja, s a „pori”-ra, Kelet-Afrika vadonságára azonnal, alkonyat nélkül ráborul az egyenlítői éjszaka.
Egy időszakos folyómeder tüskebozóttal, elefántfűfoltokkal tarka, parti erdejében, annak is a legsűrűbb részében, a kígyózó, kanyargó liánóriások lombjainak alagútjában mozdulatlanul fekszik egy öreg rinocerosztehén. Kétéves kamaszborja ott nyugtalankodik mellette, s nem érti, miért nem indulnak már esti legelésző útjukra? Hiszen nagy csirregéssel már szárnyas barátaik, a buphagák – a kullancsmadarak – is elrepültek róluk, amelyek napközben folyton kísérik őket, s szorgosan szedegetik a hátukról a kellemetlen rovarokat. A denevérek is itt keringenek már körülöttük, csodás biztonsággal röpködve, csapongva a sűrűség ága-bogai közt; a lappantyú is régen dalba fogott, egy éhes foltos hiéna meg éppen most kezdi üvöltözni valahol, nem is nagyon messze, utálatos u-uuiját...
Tűnődik a rinóborjú erősen, miért késlekednek hát annyit. Máskor még le se megy a nap, s ők már a vizesgödörnél vannak, onnan indulnak békés legelészésre... Figyelmeztetni akarja a rinómamát az idő előrehaladott állására, de az öreg rinótehén olyan mérges fújással döf egyet felé, hogy még az ő nehéz koponyája is felfogja: úgy látszik, jobb lesz a mamát most békében hagyni. Akkor unalmában és éhségében a közeli cserjéket kezdi csipkedni, de bizony ez nem sokat ér. Napközben ugyanis legelésztek a közelben itt-ott, akkor még a rinómama is leharapott egy-egy gallyat, így aztán a fekvőhelyük körül alig maradt kívánatos ennivaló.
– Nincsen itt semmi változatosság – gondolja a kis rinó elszomorodva, miközben lecsípi egy vékonyka cserje ága hegyét.
Ahogy az ágak után kapadozik, az éhség arrább-arrább hajtja. Igaz, hogy nyugtalansága, anyjához való ragaszkodása kezdetben lépten-nyomon megállítja, visszafordítja. Figyel, neszel arrafelé, ahol az anyja fekszik, de aztán megint csak ballag tovább, s legelészik magányosan. Lépeget, legelészik, míg¬nem elérkezik a parti erdő sűrűjének a szélére, onnan a mimózabozótokkal, kardszerű szanszeveriákkal tarkított ernyőakácia-erdő felé veszi az útját. Itt aztán dúskálhat kedvére a legelnivalóban! Legelébb is a szanszeveriáknak lát neki, leharap egy csomó fiatal szárat, azt csámcsogva mind összerágja, a szívós rostokat pedig nagy csomókban kiköpi. Később a szomjúság kezdi bántani. A vizesgödör messze van, a folyó még messzebb, s oda különben sem menne. Még az anyja se jár oda szívesen, pedig – az elefántokat nem számítva – a mama semmitől se fél. De a folyót csak hagyjuk! Nagyon goromba nép lakik ott, az orrszarvúak népének régi ellensége: a vízilovak. Persze, a pori kemény talaján könnyen elbánnának ők azzal az otromba, nagy fogú, veszettül ordítozó népséggel. Hanem a papiruszmocsár – ahol az anyjának volt már párbaja egy vízilóval, és ahol az ilyen párviadalok általában megesnek – nagyon kedvezőtlen terep az orrszarvúak számára.
Lám, az öreg rinómama derekát még most is óriási forradások éktelenítik a goromba vízilóval történt csatározás emlékeként. Rinómama és vele kötelességszerűen a kamasz fia azóta is dühbe gurulnak, valahányszor meghallják a vízilovak ordítozó bőgését, vagy ha a szagukat hozza feléjük a szél. Az orrszarvútehén ilyenkor fújva, prüszkölve száguldozik körbe, aztán magasan feltartott farokkal megtorpan, és tájékozódni próbál ellenfele hollétéről. Persze, hiába! A víziló a biztonságos habokból ordítozik kifelé, s nem sokat törődik azzal, hogy harsogását milyen fájdalmas gúnyolódásnak érzi a szerfölött izgulékony orrszarvú.
Az ifjú rinó tehát szomjas, és nem a folyó, hanem a vizesgödör felé veszi szépen az útját. Ahogy ballag, lépten-nyomon megüti orrát a legelésző, vízhez húzó vadnak a szaga. Nem törődik velük, ezek neki nem árthatnak. Az önérzetének persze annál jobban esik, hogy közeledtére például az antilopok rögtön széjjelugranak. Ő már valaki! Ha nem is olyan hatalmas és vakmerő, mint az anyja, és nem olyan óriás, mint az apja volt, de azért valaki. Az apjára különben már alig emlékszik. Csak homályosan, nagyon homályosan, és akkor is inkább csak arra az eseményre, amely után a vén rinóbika örökre elmaradt mellőlük...
Valahol a vad taposta ösvényen egy elrongyolt szandál hever, déltájban hagyta el a lábáról egy méz után járó wandorobo vadász. A könnyű esti szél most ennek a szandálnak a szagát lebbenti a rinóborjú orrához.
Mintha villám csapná meg az ifjú orrszarvút! Összerezzen, farkát magasra csapva szimatol, fejét forgatva neszel, fülel, s kémlelni próbál a vaksi szemével. Az igyekezet persze hiábavaló. Nem fedezheti fel, mert nincs jelen az elefántnál is rosszabb ellenség, akit meg kell ugyan vetni, de akitől félni kell: a kellemetlen szagú, kétlábú nép – az ember.
A szimat ébresztette düh lassan-lassan átváltozik félelemmé. Az ifjú rinó hirtelen megperdül, és elvágtat a veszedelmes szag körzetéből. Irama csak jó idő múltával csillapodik, végül mégis lépésbe lassul, s most már más irányból indul a vizesgödör felé.
A kellemetlen szagról eszébe jut a rinóborjúnak, élete során hogyan találkozott először ezzel a rossz szagú, kétlábú néppel. Akkoriban történt, amikor neki még ujjnyira is alig nőtt meg a szarva. Egy borús, esős délután legelészőútra indult a rinócsalád. Akkor még ott ballagott velük a kis rinógyerek mogorva apja is, a vén rinóbika. Amint legelésztek csendesen, gondtalanul, a keringő szellő egyszerre hatalmas szagot csapott feléjük – emberszagot a közelből!