Nem kell mondanom, hogy a Nimród sokezer olvasójával együtt nagyon élvezem Sólyom minden cikkének minden sorát és azok igazát aláírom.
Ott jár mindig mondanivalójával az arany középúton, mely minden téren a helyes. Merevség töréshez vezet, szélsőség átcsap a nemkívánt másik végletbe. Vad és vadászat sokszor nagy ellentétek felidézője, ha túlságba megy a vadóvás, ha bérelt területeken túlteng a tenyésztés. Az erdész is haragos szemmel néz a vadászra, ha azt látja, hogy minden erdei kultúrmunkája kárba vész, a lerakott makkot kitúrja a disznó, a fiatal ültetvények zsenge csúcshajtásait lerágja az őz, fiatal fáit meg lekérgezi a fővad. Okkal-móddal azonban a legellentétesebb érdekek is megférhetnek. Jóllakhat a kecske és megmaradhat a káposzta Az ez év második számában «Visszapillantás» címen írt cikket Sólyom és érintette a gazdára, vadászra egyaránt fájdalmas fácánkérdést is. Elismerem és aláírom, hogy kisvadban legérzékenyebb kártevő a fácán, s nagy tömegben való tartása csak magánterületen volna a helyén. Ha nekem, mint gazdának mindegy, mennyi az a kár, amit vetéseimben, kukoricámban a fácán okoz, akkor senki sem korlátozhatja passziómat és ezrével tenyészthetem. De községi úrbéres területeken számolnom kell azzal, hogy mások kárára tartom, s e szerint kell cselekednem. Az első kötelesség, hogy ne engedjem ily területen túlszaporodni. Legyen, tarkítsa a vadászatok terítékét, de ne akarjak ily területeken rekord számokat elérni. Másodszor meg kell próbálni a kárt lehetőleg csökkenteni. Ez is lehetséges, de pénzbe kerül. Ilyen területeken korán kell megkezdeni az etetést, beszoktatni az erdőbe a fácánt, lehetőleg ott tartani. Sok-sok pelyvát hordatni az etetők alá, megkeverni jól rostaaljjal, és van eledele, foglalkozása a fácánnak. Ha van lehetőség az erdőben kisebb földterületeken napraforgót, kukoricát, ritkán vetett csalamádét ültetni, ezzel is benntarthatjuk a fácánt. Tavaszi és őszi vetés idején ne sajnáljuk a napszámot pár gyerektől, akik ostorpattogással távol tartják a vetésekről a fácánt. A gazda látja a jóakaratot és már nem fog olyan dühödten nézni a vadászat bérlőjére. Mindez csökkentheti, csökkenti a kárt, de még nem eliminálja. Lesz még mindig kár, és ahol tényleg nagyon nagy, úgy ne sajnáljuk a gazdától a kártérítést, ha nem is kötelez erre a törvény. Mikor ezeket elmondom, tapasztalatból, gyakorlatból beszélek. Kivesszük a kérdés méregfogát. Jobb szemmel néz reánk a gazda, nem lesz ellenségünk és könnyebben kaphatjuk újra bérbe a területet. Azt mondja cikkében Sólyom, hogy jobb lenne a fácántyúk lövését még akkor megengedni, mikor az öreget könnyű megkülönböztetni, mert így a meddő tyúkok könnyen ellőhetők, és az öregek. Nem igen hiszem, hogy egy fácántyúk annyira megöregedhetne, hogy teljesen meddő legyen, legfeljebb olyan zárt magánterületeken, ahol sohasem lőnek tyúkot. Ez évben meddő, mert eső, jégverés vagy káros elrontotta fészkét, vagy elpusztultak fiai, de a következő évben már ismét nevelhet fiakat. A fogoly majdnem egyszerre kel fel, és ennél láthatjuk, van-e csapatja vagy nincs-e a párnak. Persze más kérdés, hogy ilyen pár leduplázandó-e vagy nem? A fácánban nincs ilyen kifejezett családi érzés és összetartás. Önállóbb, s ha akkora, mint egy fogoly, már csak lazán tart össze a család, egy bizonyos körzetben találjuk őket, de nem egy rakáson. Ezért nem is láttam vadászat közben soha csapatban kelni fácánt. Egyenként száll fel, valamelyik eltalpal, van amelyik megbúvik. Ha egy öreg tyúk felrepül, még nem tudhatjuk, nincsenek-e csibéi, ha előbb vagy utóbb nem is szállt fel egy sem. Ezért nem lehet halálra ítélni egy magányosan felkelő tyúkot. A fácánnevelőt semmi sem bosszantja úgy, mintha azt hallja vagy látja, hogy szomszédja válogatás nélkül lövi féltett tyúkjait. Kész a harag, megvan a «rossz szomszéd». Hisz az ilyen rossz szomszéd saját érdeke ellen is cselekszik, ha ezt teszi. Ha beérné a kakasok lövésével, úgy a következő évben neki is több jutna, és nem érdemelné ki a «rossz szomszéd» címet. Ennek a korai és válogatás nélküli fácánlövésnek, nevezhetjük fácánirtásnak, vetett véget a törvényes rendelkezés, amely a tyúk lövését csak később engedi meg, illetőleg bizonyos mértékig lehetetlenné teszi. Ezt indokoltnak tartom. Ha nem lett volna meg az örök panasz a «rossz szomszédokra», úgy ezen rendelkezés valószínűleg sohasem született volna meg. Így lehetetlenné válik, hogy bizonyos vidékeken egészen kiirtassék a fácán, és a fácántenyésztőknek nem megy el a kedvük a költséges fácántartástól. Mert hisz az érem másik oldalán azt kell látnunk, hogy a fácántenyésztő 5—6 hónapon, nehéz pénzáldozattal, áteteti fácánjait. Tegye ezt csak azért, hogy azután szomszédjai nyáron hastól kiirtsák ezeket? Nehéz elképzelni ennyi altruizmust! Tudok elég sok esetet, hogy ily szomszédság miatt egyes területtulajdonosok feladták fácántenyészetüket. Tehát elérték a szomszédok azt, hogy nekik sem lett semmijük. A fácán tenyésztett, éspedig elég sok költséggel tenyésztett vad, legyen meg a tenyésztőnek a joga, hogy a tyúkállományt saját tetszése szerint szabályozza, s ha vadász, kellő ösmeretekkel, úgy fogja is szabályozni és nem fogja engedni, hogy túl sok öreg tyúk fogyassza a drága eleséget. Újabb megjelölések és farmban való tenyésztés alapján tudjuk, hogy teljes tenyészértéke csak az éves, kétéves tyúknak van. Ezek a korai tojók, ezeké a népes család. Három évvel már veszít tenyészértékéből. Öttel már alig ér valamit. Ezen tudás szerint jár el a legtöbb fácántenyésztő és e szerint szabályozza állományát. Ki ígyr, ki úgy. A terület határozza meg. Ha csak egy erdeje van, akkor úgy, hogy bizonyos hajtásokban engedi a tyúkot is lőni. Vagy utókakasozásnál pár megbízható és nem mindenre lövő puskással vadászik és kimondja: öreg tyúkot is lövünk. Az öreg tyúk nagyobb, sötétebb, nyaka vörösesbe játszik, farka szélesebb, a hajtók előtt későn kel, rendesen a hajtás végén, nem megy magasra. Nem nagy sport az ilyenek lövése, de szükséges, hasznos munka. Ha valakinek több különálló erdeje van, vagy nagyobb remízei, annak még könnyebb a helyzete. Minden évben egy erdőben vagy remízben mindent lövet, így megakadályozza, hogy öreg tyúkjai legyenek. Az olyan fácánosok helyzete, amelyeknek kamarái vannak, még kedvezőbb. A vadászatok előtt befognak annyi fiatal tyúkot, amennyi a területen szükséges, és ami kint marad, az lőve lesz. Nem megvetendő lehetősége az öreg tyúkoktól való megszabadulásnak, azoknak élve való eladása sem. Tyúk, tyúk. A külföld megfizeti éppúgy, mint a fiatalt, ha öreg is. Mindezek figyelembevétele után azt hiszem, hogy úgy van valahogy jól ezzel a bizonyos ideig korlátolt tyúktilalommal, ahogy ma van. Lehessen a vadász, aki nem fácánnevelő, kakast, ott, ahol az nyáron tartózkodik és kárt csinál, de ne essen bántódásuk az anyáknak, kikre az a feladat vár, hogy a következő évben ismét benépesítsék nemcsak a fácánost, hanem a jó vagy rossz szomszéd területét is. A fácánosok tulajdonosai majd elvégzik maguk a szükséges apasztást és kiválasztást, így jut is, marad is. Nem sír a fácánnevelő, és talán eltűnik vagy enyhül a ’«rossz szomszéd» fogalma. Dr. Thuróczy Tibor.
* * *
Nem is vita, csak barátságos eszmecsere!
Mert nehéz ott vitatkozni, ahol a vélemények csaknem mindenben egyeznek! Ha netán nem a Nimród hasábjain, hanem— mondjuk — valahol az erdőben beszélgetnénk egymással dr. Thuróczy Tibor vadásztársammal, alighanem mind a ketten elcsodálkoznánk azon, milyen pompásan megértjük egymást, mert hiszen írásából azt látom, hogy meglehetősen egy vízen evezünk. Ha részletekben van is közöttünk nézeteltérés, az a lényegen nem változtat, így pl. amit a fácántyúkról írtam, éppen olyan meggyőződéssel írtam, mint azok, akik ugyanilyen értelemben írtak erről nekem, s mint dr. Thuróczy Tibor vadásztársam, aki nem osztja mindenben felfogásomat. Az ember mindent nem láthat, mindenhol nem lehet ott, s így könynyen megeshetik az, hogy nemcsak a felfogás, hanem a megfigyelések eredményei sem egyeznek mindenben. Ez azonban olyan dolog, amely idővel, a megfigyelések eredményeinek kölcsönös közlésével lassan tisztázódik, s nemcsak magamat, de dr. Thuróczy Tibor vadásztársamat is olyan vadásznak tartom, aki — ha rákerül a sor — az immár végleg tisztázódott kérdést minden további nélkül magáévá teszi, akár egyezik korábbi felfogásával, akár nem. Ezen tehát nincs mit vitatkoznom. Egyebekben pedig úgy látom, hogy nagyon egy véleményen vagyunk, s ha dr. Thuróczy Tibor vadásztársam lát is némi túlzást felfogásomban, ezért sem haragszom meg, mert egy kicsikét talán igaza is van. Talán balfogás részemről, hogy így kiszolgáltatom magam, de mindenkor annyira híve voltam az igazmondásnak, hogy ezúttal sem térek el tőle, legfeljebb megokolom, hogy miért tettem, amit tettem. Mikor én először szóltam bele a vadászatpolitikai dolgokba, már akkor is arra a generációra gondoltam, mely utánunk következik majd s amelynek vadászati lehetőségeit mi fogjuk megalapozni a tervezett, talán már készülő új törvénnyel, mert az a pár esztendő, amit még én vadászhatom, igazán sem nem szoroz, sem nem oszt. Már most a tények azt mutatják, hogy két szélsőség áll egymással szemben. Az egyik úgy szeretné megszerkeszteni a törvényt, mintha a vad volna az egyetlen, ami csak szóba kerülhet, s a vadászoknak és üzletembereknek olyan lehetőséget szeretne teremteni, mintha nem egy mezőgazdaságilag kulturált államban, hanem valami lakatlan pusztaságon volna. A másik véglet pedig azt mondja : «Törvényt kell tehát hozni arra, hogy — mint egyéb kártékony állatokat — úgy ezeket az apróvadakat is a gazda nem védeni, hanem ellenkezőleg irtani tartozik, különösen nyáron, amikor az irtás a leghatásosabb». — Mert hát: «Régebben, amikor a mezőgazdaság szebb napokat látott, akkor még csak valahogy el lehetett nézni ezt a helyzetet, de ma, amikor a kisgazdák és törpebirtokosok helyzete olyan kétségbeejtő, ezt tovább tűrni nem lehet». (Vasárnap, 1937. jan. 24-i sz.) Az előbbiek tehát olyan vadállományt szeretnének — akár az utódoknak, de talán még inkább maguknak — biztosítani, hogy még a kémény tetején is fácán költsön a gólya helyett, az utóbbiak pedig azt a vadat is kiirtanák, amely megvan. Én ellenben azt szeretném, ha sikerülne megmenteni a vadászatot, s ezért álltam a kettő közé, szembefordulva mind a kettővel! A boldog békevilágban is voltak gazdák, akik nem rajongtak a vadért, de a vad elleni gyűlöletet nem lehetett, tapasztalni. Ez a gyűlölet csak azóta tart, mióta a vadászatot gazdasági, sőt üzletággá degradálták, s azok, akik idejében felismerték az üzleti lehetőségeket, olyan mértéktelen vadtenyésztésbe kezdtek, melynek ki kellett hívnia a gazdák ellenszenvét. Mert, én elhiszem, hogy dr. Thuróczy vadásztársam éppen a gazdákra való tekintettel nem engedi túlszaporodni a vadat, sőt arról is meg vagyok győződve, hogy többen is vannak, akik így gondolkodnak, sajnos azonban, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik másként gondolkodnak, s törvény-, illetve rendelet biztosította jogukkal a végletekig visszaélnek, nem azért, hogy vadásszanak, hanem hogy minél több pénz dőljön a zsebükbe. Mert elhiszem, hogy vannak, akik, mikor idegenforgalmat emlegetnek, tényleg arra is gondolnak, de annyira naív már nem vagyok, hogy mindenkiről elhiggyem ezt, ha még olyan ékes furulyaszóval iparkodik is leplezni saját feneketlen önzését. Egy kis ferdítéssel el lehet mondani: Vakard meg a vadászt, s meglátod majd, hányból bújik elő az üzletember! A vadat tűzön, vízen keresztül védő és tenyésztő törvény ezeknek kell, nem pedig a vadászok többségének, akik megelégszenek vele, ha terítéküket néhány fácán is tarkítja, de nem akarnak mindenáron tömegeket nevelni. Én nem tagadom, sokallom a fácánt. Nem mindenhol, hanem csak ott, ahol üzleti szellemű területbérlők fészkelték be magukat. Azt is hangoztattam nem egyszer, hogy az uradalmaknak jogukban van annyit tenyészteni, amenynyit jólesik, sőt azt is elismertem, hogy éppen ezeknek nagyon kellemetlen volna, ha a tilalmi idők úgy alakulnának, ahogy — mondjuk — magam is kívántam, s hogy ezzel bizonyos fokig illuzóriussá válnék tenyésztésük sikere. Ezzel minddel tisztában vagyok. Mikor azonban elgondolom, hogy hova vezethet, sőt kell vezetnie minden emberi számítás szerint a nyaklónélküli tenyésztésnek, inkább magamra vállalom az ódiumot, s fölemelem intő szavam, hogy vigyázzunk, amíg nem késő. Új törvényt kértünk és várunk, s azt szeretnők remélni, hogy ez a törvény a vadászat ügyét előbbre fogja vinni. Ez rendben van. Hogy azonban ilyen lesz ez a törvény, az nemcsak tőlünk függ. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a 28.000 vadásszal százszor annyi gazda érdeke, vagy legalábbis vélt érdeke áll szemben, s ha mi már most, a törvény megszületése előtt magunk ellen hangoljuk, elkeserítjük a gazdákat, akkor... jobb volna, ha az az új törvény meg sem születnék. Emlékezzünk csak vissza, magam is szóvá tettem a Nimródban, hogy a legutóbbi választásoknál már nem egy helyen szerepelt a kortesbeszédekben a vadkár is! És ne feledjük el azt sem, hogy illetékes minisztériumunk elvégre elsősorban a gazdát istápolja, mert akármit beszélnek is a tömegtenyésztők, a vad csak melléktermény lehet. Ha tehát józanszámvetést csinálunk, ahol kertelés, szépítgetés nélkül figyelembe veszünk minden faktort, mely a törvény megszületésénél számba jöhet, csak egy lehet az eredmény: módjával! Módjával, mert az új törvénnyel nemhogy nem nyerünk, hanem esetleg veszíthetünk is, úgyhogy visszasírjuk majd azt az annyira lenézett nyolcvanhármas törvényt. Mert erről eleinte csak vadászlapokban olvashatta az ember, hogy idejét múlta. Most — sajnos! — egyre többet olvashatja az ember máshol is ugyanezt, csakhogy egészen más szellemben, mint ahogy a vadászlapokban írók gondolták. Tudom, vannak, akik a vadászat első számú ellenségét látják bennnem, hogy ilyeneket írok egy vadászati szaklapban, mert hát micsoda vadász az, aki nem óhajtja a sok vadat. Hát nem tudom, mennyire vagyok vadász, mennyire sem, én csak annyit tudok, hogy a vadászat jelentette számomra mindenkor az egészséget, az életet, mert beleszülettem, benne nőttem föl, belőle merítettem üdülést, ha nagyon rámfeküdt az élet, sőt, mikor nem gyakorolhattam is, lelkem mélyén akkor is neki köszöntem, hogy úgyszólván egy nátha nélkül bírtam ki hosszú hat esztendőt Szibériában, így tehát nem lehetek talán mégsem ellensége. Igenis, ellensége vagyok annak a vadászatnak, amely túlkapásaival létét fenyegeti az igazi, a nemes értelemben vett úrivadászatnak, amely nem is vadászatra, hanem csak terítékre törekszik, sőt nem is annyira terítékre, — mert ezt még elfogadom! — hanem üzleti haszonra. Mert annak a néhány spekulánsnak az érdeke, akik más földjén iparkodnak egy kis befektetéssel busásan aratni, igazán nincs olyan jelentős, mint azé a sok, a sokezer fiatal magyaré, akiknek számára szeretném lehetővé tenni, hogy legalább annyit kapjanak a vadászatból, amennyi nekünk jutott, hogy megpróbáltatásokban, nyomorúságban megtört szüleiktől örökölt idegességüket, ernyedtségüket ott gyógyíthassák Isten legszebb templomában. Én fanatikusan hiszek a vadászat nemzetnevelő erejében. A vadászatéban, melyhez nem kellenek vadtömegek, csak egy puska, egy kutyapajtás, a természetet megérteni tudó szív, és egy nagy darab föld, melynek határát átlépve kívül marad minden gond. Ebben hiszek, és ezt szeretném biztosítani a fiatal magyaroknak. Mert mit látunk ma? Az embernek szinte ajkára tódul: Lasciate ogni speranza! Hagyjatok fel minden reménnyel! Ahova bevette magát egy-egy üzleti vadász, aki nem egyszer maga nem is vadászik, hanem csak mással löveti a vadat, ott megszűnik lassan minden lehetőség. Akiknek legnagyobb szükségük volna a vadászatra, lassan mind kiszorulnak, mert nem bírják vele a versenyt, vagy ha felveszik a versenyt, vadászatuk már nem gondtalan élvezet, idegnyugtató szórakozás, hanem szakadatlan aggodalom: vájjon mennyi lesz a ráfizetés? És az üzlet — mert jó üzlet! — egyre távolabb nyújtogatja polip-karjait, magához ölel minden felszabadult területet, — mert van befektetésre váró tőkéje. A vad egyre nagyobb arányokban szaporodik, a gazda elkeseredése növekedik, — a mérleget ugyanis károsan befolyásolná az önkéntes kártérítés! — hát lehet-e ilyen körülmények között sok jót remélni? Talán sötéten látok. Magam szeretném legjobban, ha valaki be tudná ezt bizonyítani, de azt hiszem, nehezen menne, mert az élet már megtanított egyre-másra. Egyelőre hát várjunk és reméljünk. Én leszek a legboldogabb, ha a vérmesek reményei beválnak, s készséggel ismerem el, hogy tévedtem. Ha azonban nem, akkor ugyancsak én leszek az, aki tetemre hívom azokat, akik telhetetlenségükkel olyan irányba terelték a vadászatot, mely nem vezethetett jóra. Erről beszélgetnék dr. Thuróczy Tibor vadásztársammal, ha valahol együtt ülnénk két hajtás között az erdőben. S hiszem, hogy az ő magyar szíve megértene.