Álmosan állok a sötétben, és lesem a nyárfa csúcsát. Nem hajlik meg a sudár ág, a levelek suttogása sem hallatszik.
Nem mozdul a szél.
A csillagok vastag felhőtakaró résein át pislognak az éjszakába takarózó városra. Még néptelenek az utcák, bár messze keletről már elindult a szürkület.
Kedves vendéget viszek ma vadászni.
Szótlanul ülünk a kocsiban, a reflektorok sötétbe fúrt alagútját nézzük. A hirtelen jött világosság leleplezi az éjszaka bujkáló vándorait. Mindjárt a város után, az út bal oldalán, egymáshoz közel álló szemek hullámzó, zöldes csillanása szalad felénk. Néhány ugrás után eltűnik a fűben. A fiatal görénynek ezek szerint férne még valami a pocakjába. Odébb süldőnyúl ül az út szélén, vaksi rémülettel les a közeledő fénybe, szeme vöröses fénnyel csillog. Hatalmas ugrással indít, és a tegnapi nagy széltől simára sepert úton „versenyfutás” kezdődik. Amíg csak messziről követem, egyenes vonalban szalad; amikor közelebb ér hozzá a kocsi, megrémül, bevet néhány testcselt, majd egy öreges „töréssel” az árokba ugrik. Biztos büszkén fogja mesélni, milyen ügyesen sikerült bennünket leráznia.
Ráfordulok a földútra, majd a nyárfasor végénél megállok. Kikapcsolom a reflektort, és ránk szakad a sötétség. Fényhez szokott szemünk előtt lassan bontakozik ki egy, az árok partján heverő sötét tuskó. A tuskó most megmozdul, lánc csörren. A közeli tanya rideg tartású marhái vannak legelőre pányvázva előttünk. Még sokáig ülünk mozdulatlanul, hallgatjuk a mező hajnalváró csendjét. Egy-egy korán kelő madár még ásítós, álmos hangja hallatszik.
A szürkületből lassan feláll a nyárfák sora, a kettős csatorna töltése.
Indulnunk kell.
A csatorna bal oldalán tarló sárgállik, jobbról kukoricatábla, mögötte erdő sötét tömbje húzódik. A töltésen most megjelenik valami, lép egyet, és eltűnik a homályban. Két újabb, az előzőnél jóval kisebb alak bukkan fel és merül el nyomban az árok mellet még meglapuló éjszakában. Az öreg suta vezeti két gidáját a biztonságot adó takarás felé. A beváltás megindult: most már igyekeznünk kell, hogy a vén bak hazafelé vezető útját el tudjuk állni. A sutát át kellett engednünk magunk előtt, különben telekiabálta volna a környéket, és mehetnénk haza... Kelet felé, messze benn a tarlón, kis árok húzódik. Partjára most zömök, vastag nyakú árnyék lép fel. A távcső a füle között tömören feketedő árnyékot mutat.
Ő az! Rá várunk... Régóta figyelem messziről, hogy meg ne zavarjam szokott járását. Idegesen kaparok össze pár levelet, majd összetörve átpergetem az ujjaim között. Nincs szél. Most már világosodik. Ahogy nő a látótávolság, a tarlón egyre több gubbasztó, baktató folt mutatkozik. A nyulak közé már éjjeli alvófájukat elhagyó, legallyazó fácánok is vegyülnek.
– Katt... kat... kakatt!... – hallik egy kakas érces hangja a tarló felső vége felől. A távcső látómezejében meredt nyakkal áll a fácán, és felháborodva kiáltja riadóját a hajnalodó határba. Tőle nem messze, girhes, leszopott szukaróka ballag gondokba merülten. Oda sem figyel – hisz úgyis elérhetetlen – a fácánra. A bak közben eltűnt. Valószínű, hogy elfeküdt a kis csatorna gazosában.
Kezdek ideges lenni. Már megint valami trükk! Eddig minden reggel beváltott a kukoricába – pont ma akar kint maradni? De egy fiatal bak segítségünkre siet. Komolykodó kölyökhangon gyalázni kezdi a rókát. Még nem felejtette el gidakorának félelmeit. Magára valamit is adó meglett bak figyelemre se méltatná a mámit.
Ez már sok az öregnek. Nem szereti, ha az ő területén ilyen taknyosok mászkálnak. Feláll és kilép a tarlóra. Ekkor már hasalunk a töltésen; a puska csöve feltámasztva fekszik az alája gyűrt táskán, kalapon. A bak gyönyörűen áll keresztben, fejét felénk fordítja. Az az érzésem, tudja, hogy itt vagyunk. Osonásunk közben megcsúsztam, és a lőbottal jó hangosat koppantottam egy fa derekára. Lehet, hogy meghallotta? Pedig irdatlan messze van, meg az már régen is volt. A koppanást már rég elnyelték a puszta ébredő hangjai...
Vendégem tanácstalanul pislog hol rám, hol a céltávcsőben nagyon kicsit mutató bak felé. A dilemmát a bak oldja meg. Parádés léptekkel elindul, majd vágtába csapva űzi, hajtja a területére betolakodó ifjoncot, tőlünk egyre távolodva. A hajsza után megáll, párat harapva kicsit közelebb jön, majd lefekszik a tarlóra. De az utolsó rohamra induló szúnyogok nem hagyják pihenni. Folyamatosan rázza a fejét, fülei csattogását szinte hallom. Erős agancsa ingerkedve bólogat felém. Hát, ha kint marad, akkor vesztettünk. Ezt a bakot ott, ahol fekszik, se belopni, se terelni nem lehet. Sok vadász próbálkozott vele az utóbbi években, de minden alkalommal a bak nyert megalázó fölénnyel. És a szaporodó „harci” tapasztalatokkal, egyre jobban megtanult magára vigyázni. Tudom, ha gyanúsnak talál valamit, egy vágtában fogja megtenni a távot, ami a takarástól elválasztja. Ravasz, sokat próbált öreg jószág.
Vendégem keze reszket, de magam is izgatott vagyok. Már indulnánk, hogy mégis tegyünk egy elkeseredett kísérletet a becserkelésére (a „vak tyúk is talál szemet” esélyével), amikor a bak feláll, és lassú kocogásban a kukoricatábla túlsó sarka felé indul. A csatorna takarásában, meggörnyedve igyekszünk elvágni az útját...
– Itt, a két fűzfa közt, itt jó lesz – csúszom fel a partra.
– Gyorsan, ide mellém!... – integetek sürgetve. A puskacső a görnyedt futástól táncol, a bak ügetésben megy, a lövési lehetőség elmúlt. Újabb futás. Most végre sikerült elébe kerülni. Fekszünk a csatorna partján a vizes fűben, a bak egy vastag fa takarásában áll, örökké gyanakvó szeme egyenesen rajtunk. Most vágtába ugrik. Mikor kiér a takarás mögül, ráfüttyentek. Megtorpan.
– Most... – súgom.
A bak meredten áll, fejét magasan tartva figyel felénk, s ahogy a távcső mellett kilesek, a puskacső ugráló – nagyon ugráló – végét látom. Elugrik, elhibázza, elmegy, lőjön már – kergetik egymást a gondolataim, aztán éleset csattan a becsapódó golyó. A bak jó jelzéssel elugrik, erős vágtában távolodik. Ugrásai olyan biztosak, hogyha nem látnám oldalán a vérrózsát, azt hinném, hogy nem érte a lövés.
De... most megáll – a hirtelen jött gyengeségen csodálkozva tétovázik, lép még párat, támolyogni kezd – és eldől a fakó tarlóvirágok közé.
A feszültség hangos fújással szabadul belőlem.
Holminkat összeszedve, lassan ballagunk feléje. Átadom a töretet, és a képre gondolok, amikor először láttam agancsát tisztítani ezt az azóta megöregedett, vastag, hátrahajló, különleges fejdíszét teherként hordozó, magányos utakat járó őzbakot. Az érzés, ami bennem van, nagyon közel áll a sajnálkozáshoz. Mintha olyasvalakit vesztettem volna el, akit már régen ismerek, olyat, aki közel állt hozzám.
Már betonúton járunk, mikor elered az eső. Halk kopogása új életre kelti majd a száraz tarlót, most álmosító muzsikával búcsúztatja a kukoricatábla utolsó útjára induló öreg bajnokát.
A város most kezd ébredezni. Az esőverte utcákon csak egy-egy korán kelő ember igyekszik távoli célja felé.
Vendégem is munkába indul, így egyedül maradok a bakkal. Nekem is más dolgom van, csak délután tudok a trófea kikészítéséhez fogni. Aprólékos gonddal dolgozom, szép munkát szeretnék végezni. Késő délután van, mikorra kész vagyok. A fehér csontból barnán csillognak elő a fogak, az agancs gyöngyei nedvesen ragyognak.
Alkonyodik, mikor nyílik az ajtó.
A kis asztal közepén, fenyőágak koszorújában, az ajtónyitástól fellobogó gyertya fényében fehéren villognak a hosszú, sötét agancs csillogó ágvégei.
Vendégem megtorpan, vonásai ellágyulnak, szeme könnybe lábad, karját kinyújtja felém, és én magamhoz ölelem – a feleségemet!
(Megjelent a szerző Télen-nyáron vadcsapáson című könyvében)