Hetek óta képzelegtem, milyen élményt nyújt majd nekem a sors a kétszázadik őzbakom elejtéséhez. Szeretek minden téren előre gondolkodni, a munkában is gyakran évekre előre tervezek; ettől érzem magam nyugodtnak.
Az idei őzbakvadászat előkészítése különleges szervezést igényelt, mivel a százkilencvennyolcadik baknál tartottam, és sorra kaptam a vadászati meghívásokat a tavaszi idény elejére.
Korábbi könyveimben sokat írtam a számomra oly kedves cigándi őzbakvadászataim történeteiről, amelyekben szó esett az ott terítékre hozott első bakjaimról, a századik elejtett őzről, így nem is volt számomra kétség, hogy a kétszázadikat is ott szeretném elejteni. Elérkezett az idő, amihez huszonnégy vadászesztendő kellett. Ilyen távlatba visszagondolva, több tavaszi és üzekedéskor megélt vadásznap is eszembe jutott, amikor az egyik kedvenc, számomra talán a legkedvesebb vadfajomra vadászhattam. Az április eleji esti lecsengő szalonkalesek alkalmával, miután már inkább csak a denevérek röpte, egy-egy bagoly suhanása téveszti meg és hozza izgalomba a vadászt, egyre többet gondoltam az őzbakvadászat kezdetére. Mindent megterveztem magamban, miképp fog történni. Vagy megálmodtam? Nem álmodtam – megterveztem, elképzeltem, és igyekeztem úgy irányítani a dolgok menetét, hogy elképzelésem szerint alakuljon minden. Nem vágytam súlyos agancsú bakra, nem volt bennem elvárás, milyen trófeára nézhetek majd rá – egyetlen vágyam akadt: hogy a jubileumi bak elejtése kisfiammal, Levivel közös élményünk legyen. Természetesen Cigándon, második szülőföldemen, a Bodrogközben, a töltött káposzta és apróbéles hazájában, ahová megszámlálhatatlan élmény köt, a csendesen osonó Tisza csodálatos tájának ölelésében, a zúgó nyárfalevelek aláfestő zizegésének zenéjében, a tocsogók vízivadjának látványában, a harismadár nyújtogató nyakának pompájában, a bodrogközi táj varázsában, majd a gyerekkoromban oly sokat hallott disznóvágásokat kísérő citeraszó kíséretében...
Mihály János barátomnak a közelmúltban tartottuk a hatvanadik születésnapját, és Sándor Feri világjáró klubtársammal, barátunkkal közösen, Janit egy őzbakvadászati meghívással leptük meg, mely Kisújszállásra szólt. Ferié volt az ötlet, hiszen ő a számomra szintén oly sok élményt adó karcagi vadászterület szomszédságában fekvő revírre szervezte a vadászatot. Miután Janival meg akartuk lövetni a bakot, Feri azt tervezte, hogy mi is próbáljunk terítékre hozni egy-egy őzet. Előtte való héten elfogadtam Molitorisz Karcsitól egy Lakitelekre szóló meghívást őzbakvadászatra, így valamilyen módon vissza kellett utasítanom Feri elképzelését. Nem is vittem magammal puskát a kisújszállási vadászatra; viszont végigkísértem barátaimat az együtt töltött felejthetetlen hétvégén, ahol Jani terítékre is hozta a hatvanadik születésnapi bakját.
A közösen eltöltött idő adta számomra a legfontosabb érzést, hiszen mindig a barátokkal megélt pillanatok tudják éltetni az embert, mint minden más emberi kapcsolat, ami életet, értelmet visz a túlhajszolt világunkba. Hálás vagyok a sorsnak, és alázattal élem meg azokat a momentumokat, amikor igazán ki lehet lépni a hétköznapok véget nem érő útvesztőjéből. Nem vagyok soha pesszimista gondolkodású, de a világot globálisan látva érzékelem, hogy nem jó irányba haladunk, és ehhez nem kell messzire mennünk – elegendő vadászat közben nyitott szemmel járni. Az alföldi táj sivatagosodik, szinte már csak azokon a mezőgazdasági területeken lehet termelni, ahol folyamatos az öntözés. Kisújszálláson és Karcagon is hullik az őz, szennyezettek az élő vizű csatornák, pusztul az őzállomány, amit letagadni sem lehet: látja az, aki odakint éli a vadászéletét a határban. Indiában, Indonéziában és Ázsia egyes országaiban ennek a folyamatnak a megállítása már emberfeletti erőket igényelne.
Térjünk vissza a vadászatra, és bízzunk benne, hogy mégis kialakul a javuló irányzat, melynek köszönhetően meg tudjuk fordítani bolygónk teljes felélését, a vad élőhelyének további csökkenését és megőrizni vadászati hagyományainkat, kultúránkat, hiszen a vadászat az igazi, aktív természetvédelem.
Néhány nappal korábban Molitorisz Karcsitól érkezett egy képes üzenet:
– Nézd, Attila, ezt a bakot néztem ki neked! – állt az üzenetben.
Megnyitottam a spektíven keresztül készített fotót, s attól kezdve többször is megnéztem, és epekedve vártam az időpontot, a keddet, amikorra Karcsival megbeszéltük Kecskeméten a találkozót.
Délután megérkeztem a barátomhoz, és onnan egy autóval indultunk tovább Lakitelekre, a vadászházhoz. Tamás, a terület hivatásos vadásza várt bennünket, majd célirányosan vettük az irányt a kiszemelt bak élőhelye felé. Rövid ideig zötyögtünk az autóban, majd Karesszel kiültünk a platón kialakított lesre, míg Tamás vezetett. Feltűnően sok őzet láttunk szerteszét – akadt olyan rész, ahol ötvenig számoltuk őket egy lucernaföldön. Ebben a nagyobb rudliban nem láttunk említésre méltó bakot; a miénkhez picit tovább kellett menni. Tamás mindig egyedül látta, egy suta szokott lenni mellette, de a többi vetélytársat folyton elűzte maga mellől. A képen, amelyet előzetesen kaptam róla Karcsitól, fekve látszott a zöldellő búzában: csak az agancsát mutatta, mely világosan fénylett. A bak szembenézett a lencsével: az osztott szár vagy a szárhosszig érő szemág – amit nem lehetett eldönteni, mivel az agancstő nem látszott – jócskán a füle fölé emelkedett. Nyilván Tamás tudta, mit hordoz a fején, és útközben elmesélte, hogy amit láttunk, az egy nagyon hosszú szemág, és az teszi rendkívül impozánssá az agancsot; a tömegét mintegy négyszázötven gramm környékére jósolta.
Mindhárman távcsöveztünk, de a keresett agancsos nem mutatta meg magát. Vártunk. Vadőrünk közben elmesélte, hogy az előző nap estéjén merre látta, és gyakran végigmérte távcsövével az enyhe széltől hajladozó búzaföldet.
– Biztosan fekszik; elég későn szokott felkelni, csak körbecsipkedi maga körül a zsenge növényt, és máris le szokott feküdni... – suttogta Tamás távcsövezés közben.
Rövid idő elteltével észrevette a bak világító agancsát, ahogy az félig kilógott a takarásból. Mi is megnéztük Karcsival, és egyértelműnek látszott, hogy a keresett bakunkra leltünk rá. Forgatta a fejét, egyszer-egyszer meg is rázta, viszont nem akart felkelni; mi vagy kétszáz méterre álltunk tőle, szerencsére jó széllel. Feltámasztottam a puskát a lesünkön elhelyezett babzsákra, és a céltávcsövön keresztül figyeltem az agancsát. Tíz perc is eltelhetett, de bakunk csak feküdt, és nem volt hajlandó felkelni. Gondolkoztunk, hogy valamilyen hanggal rászólunk, vagy esetleg közelebb megyünk hozzá, hátha felkelne, de javaslatomra tovább vártunk, hiszen egy óránk maradt még a lővilág végéig, így nem kellett kapkodnunk. Tartottam tőle, ha a bak észrevesz minket, azonnal elrohanhat. Fekvőhelyétől kőhajításnyira lehetett a Tisza töltése, s ez esetben minden bizonnyal befutott volna az ártéri erdőbe. Karcsi somolyogva megszólalt:
– Együnk egyet, Atti?
– Most, Karesz?! Ha felkel a bak, majd elhajítom a kolbászt és a paradicsomot a kezemből? Na jó, együnk... – fordultam végül megadóan Karcsi felé.
– Tamás, add ki légy szíves a kosarat! – szólt le Karcsi vadőrünknek a fülkébe.
– Máris adom fel nektek – hátha a baknak is megjön az étvágya, ha ti esztek, és végre felkel!...
Közben már nyújtotta is fel a kosarat, amelybe indulásunk előtt Karesz felesége, Gabi gondosan bekészítette nekünk az elemózsiát. Falatoztuk a friss kenyeret és a kolbászt sajttal és paradicsommal, de azért fél szemmel a bakot is figyeltük, nehogy lemaradjunk róla.
– Ugyanez történt, Attila, amikor korábban Danival, a másik barátommal vadásztunk, s a bak nem akart felkelni; akkor is nekifogtunk csipegetni az ételt, majd végül sikerült meglőni a bakot – mesélte Karcsi.
Jó érzés fogott el, hiszen itt is a kedvelt folyóm, a Tisza mellett vadásztunk a százkilencvenkilencedik bakomra, amelyet Karcsi kifejezetten nekem szánt. Arra gondoltam, ha valóban sikerülne elejtenem, a hétvégén már Levivel tényleg újra a cigándi Tiszánál fogunk vadászni a kétszázadik bakra. Néztem a távoli töltést; jobbra láttam az M44-es út Tiszaugra vezető új hídját, balra pedig szinte alig észrevehetően sejlett az általunk épített naperőmű, amely a vízkivételi szivattyúkat látja el villamos energiával az öntözéshez; innen több mint tíz kilométerre pumpálják a szivattyúk a vizet egy víztározóba, ahonnan locsolják a paradicsomföldeket.
Néha hangtalanul egymásra néztünk Karcsival, gyönyörködtünk a tájban, élveztük a kint lét minden pillanatát; a tavasz esti illatai körüllengték orrunkat. Megláttuk, ahogy bakunk agancsa eltűnt a búzában – ebből arra következtettünk, hogy kezdi feltolni magát, és rákészült a mozdulatra. Tőle pár méterre elsétált egy suta, de erre sem kelt még fel. Újra megtámasztottam világot járt, öreg Tikka puskámat. A bak végre felkelt, és nekünk hátat fordítva, jelenlétünkről mit sem sejtve, kezdte falatozni a búzát. A távolban gázágyú durrant – e hangra kissé megrezzent, amit már a céltávcsövön keresztül figyeltem. Befordult balra, s ekkor azonnal elengedtem a lövést.
Nem jelzett! Karcsi kérdezte, hova lőttem; Tamás már lentről szólt, töltsek újra. Nyilván már a lövés után azonnal toltam is a következő lőszert a csőbe, és követtem a bak futását. A suta kiszaladt a búzából, de a bak szembefordulva megállt, és felénk nézett. Már görbült volna az ujjam az elsütőn, amikor láttam, hogy az őz jobbra-balra meginog, majd végül eldől a zöld gabonatengerben. Odamentünk hozzá – a lövés épp ott érte, ahova szántam: tökéletes találattal hoztam terítékre a bakot. Elkészítettük a képeket, Tamás visszavitt minket a vadászházba, majd újra Kecskemét felé vettük az irányt Karcsival. Az elejtést újra és újra végigbeszéltük; hatalmas öröm járt át, hogy barátommal ejtettem el a százkilencvenkilencedik bakomat.
Eljött a péntek; délután kettő előtt vettem fel Levit az iskolában – a felszereléseket már előző nap összepakoltuk, hogy suli után azonnal indulhassunk Cigándra, és kiérjünk az esti bakvadászatra. Útközben sokat beszélgettünk vadászatról, célokról, meséltem a cigándi gyerekkori emlékeimet, és megemlítettem, hogy tegnap hívott Oláh Pisti a vadászterületről telefonon.
– Attila, itt áll a bakod előttem vagy nyolcvan méterre, gond nélkül meg tudnád lőni! – Csigázott fel Pisti a hívással.
Ugyanis Cigándra sem vaktában mentünk: Pityu kinézett nekem egy bakot, amelyet elképzelt kétszázadiknak. A legjobb így vadászni, amikor tudom, hogy egy meghatározott vadat keresünk: számomra ez a bakvadászat csúcsa, amihez jól tudom, Pistinek minden nap kint kell járnia a határt, és napi szinten ismernie kell a vadmozgást. Megannyi közös vadászélményt meséltem Levinek; felelevenítettük az együtt elejtett hatszáznyolcvan grammos bakom történetét is, amelyik a bála árnyékában feküdt üzekedéskor.
Begördültünk Pityuék udvarába; barátom már kint fogadott minket nagy öleléssel. Fél hétre járt már az idő, de Pisti megkérdezte:
– Most esztek, vagy vadászat után?
Tudta ő a válaszomat, de azért feltette a kérdést. Éreztem a füstölt bordával megspékelt töltött káposzta illatát, amit Zsuzsa előre megfőzött; már az asztal is terítve várt minket. Gyorsan átöltöztem, vagyis csak nadrágot cseréltem, beraktuk a puskát az autóba, távcsövet a nyakamba, kalapomat a fejemre, és máris indultunk ki hármasban a területre. A barátom meglepődött Levin, hogy mekkorát nőtt; nyomban meg is kapta tőle a kérdéseket, mire jókat nevettünk.
– Hányadikos vagy, Levi?
– Ötödikes – válaszolta kisfiam.
– Van már egyesed? – viccelődött Pisti.
– Igen, van egy! – vágta rá Levi. – Egyszer hiányoztam, és nem tudtam megtanulni, amit akkor vettek az órán...
– Te vagy az én emberem, ez az! – nevetett Pityu; mindeközben közelítettünk Tiszacsermely irányába.
Elértük a „Jurassic” névre keresztelt erdőt, mely átláthatatlanságáról kapta a nevét, és ki tudja, mennyi őzet lőttem mellette. Sokszor beszéljük Pistivel, ha egyszer meg tudnánk emelni egy pillanatra, meglepődnénk, mit is rejt a sűrűség... Barátom minden reggel és este, kivétel nélkül, odakint jár a vadászterületen, és mégis mindig előfordul olyan őz felbukkanása, amelyet addig sohasem látott. Ő váltig állítja, hogy amikor a vadász egy nap végigmegy a határon, hozzávetőleg csupán az állomány harminc százalékát tudja megnézni. Nagyon sok muflont is láttunk aznap este a rengeteg őz mellett, ahogy elhaladtunk autóval a földúton; kisvártatva pedig egy gímborjú baktatott ki a Jurassicból. Dámok is feküdtek kint, a tarlónak meghagyott földön. Muflonból hatvan egyed felett számoltunk – az elmúlt évekhez képest szinte évente duplázódik az állomány: majdnem minden jerke mellet láttunk már kicsi bárányt. Tavaly esett nyolcvan centi feletti kos is, itt a Bodrogközben. Elértük a Jurassic végét, mely egy öreg, átlátható nyarasban végződik; utána már csak egy csatorna választja el egymástól a két szomszédos vadászterületet. A muflonok gyakran váltanak át egyikről a másikra. Meg-megállva távcsöveztünk, közben Pityu próbálta megtalálni a kiszemelt bakunkat. Kint a nyílt részeken nem láttuk, így hát megkerültük a nyarast, mert amott is szokott mutatkozni. A nyarasban sem láttatta magát, ezért újra megnéztük a szabad placcokon. Ott, ahol rövid idővel azelőtt nem fedeztünk fel őzet, tőlünk mintegy háromszáz méterre legelészett egy bak a sutájával. Pityu vette a távcsövet, mivel az ő oldalára esett.
– Itt a bakod, Attila! – fordult felém.
Nem lehet ilyen szerencsénk – gondoltam magamban –, nekem általában többet kell küzdenem minden vad elejtéséért... Közelebb osontunk hozzá; vagy száznyolcvan méterre engedte magát megközelíteni. A suta vett minket észre, majd a bak is megindult utána, de pár szökkenés után megálltak, így elegendő időm maradt a kétszáz méteres lövéshez. Sikerült terítékre hoznunk kétszázadik bakomat a cigándi határban!
Rápillantottam Levire – együtt éltük meg ennek a vadászatnak is minden örömét. Tiszacsermely felé látszott az a nyaras erdő is, ahol évekkel ezelőtt a századik bakomat lőttem, északra pedig a Zemplén vonulatait is tisztán kivehettük a tájban. Igazi jubileumi bakot nézett ki nekem Pisti: páratlan tízes – bal oldala hatos, viszont jobb száron a rózsa mellől indult előre egy ág, s felette, a szár közepén még egy plusz kinövés. Sötét, gyöngyös agancs, ezt is négyszáz gramm felettinek láttuk – igazi kétszázadik bak, s hozzá Levivel együtt sikerült meglőni, ahogy elképzeltem és vágytam rá!
Mialatt gurultunk a földúton, átfutott előttünk egy disznó, de a sötét miatt már nem tudtuk elejteni. Akkor a másfél–két óra leforgása alatt mind az öt Magyarországon élő nagyvadat láttuk – hát ilyen a cigándi határ: maga a paradicsom!
Visszamentünk a házba, ahol Zsuzsa máris elénk tálalta a káposztát; fogyott a pálinka is a mennyei ételek mellé, még Levinek is öntöttünk a koccintáshoz egy milliméternyit – ezt a bakot és a megélt élményt meg kellett ünnepelni!
Másnap hajnalban és este is vadásztunk tovább, s napközben a már elmaradhatatlan tiszai homokvárépítést sem hagytuk ki – amikor Levivel érkezem ide, ez is része a vadászatnak.
Pisti tudja, hogy kedvelem a rendellenes agancsú őzeket, ezért szeretett volna velem még két ilyen, előre kiszemelt bakot meglövetni. Egyikük egy girbegurba villás, amelyik szintén a Jurassic melletti nyarasban lakott – az előző este, egy pillanatra láttuk is elugrani. Favágók kezdtek dolgozni az erdőben, és abban bíztunk, hogy a fűrészek hangja kiszorítja majd a sűrűből. Így is történt. A reggeli vadászaton azonban nem találtuk, így akkor nem jutottam lövéshez.
Délután, a homokvárépítés és a bringázás után, hatra átmentünk Pistiékhez, majd nyomban indultunk is vadászni. A nyarashoz érve megláttuk a villás bakot, és nyolcvan méterről sikerült terítékre hoznom.
Onnan vagy negyedórányi autózásra barátom ismert egy öreg bakot, amelynek csak rövid, görbe agancsszárai voltak. Az ottani terület jó része víz alatt állt, így fejtörést okozott, melyik úton közelítsük meg, hogy el ne akadjunk. Vízicsibék és egy tőkésrécetojó is úszkált a tocsogószerű, náddal tarkított vízen; a kacsa már fészekalját vezette. Először úgy láttam, csak a kiskacsák vannak ott, annyira egybeolvadtak anyjukkal. Végül találtunk egy kerülőutat, amelyen közelebb tudtunk jutni a bakhoz, melyet már korábban messziről megláttunk. Egy laposon át, takarásban csúsztunk rá, és miután kibukkantunk, száznyolcvan méterre került tőlünk. Céloztam, majd annak rendje s módja szerint – elhibáztam.
– Pedig már láttam, Attila, ahogy feltesszük a platóra... – jegyezte meg Pityu kajánul.
A bak befutott egy bányagödörbe, ahonnan a víztározó kisgátjának anyagát hordták ki – oda már esélytelen lett volna utánamenni...
Egész éjjel alig aludtam – még ennyi vad elejtése után is bánt a hibázás. Próbáltam elemezni magamban, mit rontottam el... valószínűleg belehúztam lövés közben.
Az indulásunk előtti nap reggelén már nem is terveztem vadászni; Pityu rá is szervezett egy muflonos vendéget, így ha akartam volna sem tudtam megoldani a vadászatot. A hajnali cserkelésre ötkor indultak; én pedig öt előtt pár perccel magamtól felébredtem. Felhívtam Pistit:
– Miután végeztek a vadászattal, nem nézzük meg a tegnapi bakot?...
– Hívlak, ha visszaértünk – válaszolta.
Picit elbóbiskoltam, de fél hétkor megébredtem; Levi még aludt. Felvettem a futócipőt, és kimentem egy rövid, hat kilométeres futásra. Végigkocogtam a Petőfi utcán, fel a Tisza töltésére, el a Patkó-kanyarig, ahol korábban meglőttem a Patkó-kanyar bakja névre keresztelt őzet, majd le a régi kompig, vagyis a régi pontonhídig, mely még fából volt, és ha arra jött egy hajó, középen szét lehetett nyitni, míg tovább nem haladt. Milyen sokszor néztük innen apámmal, ahogy virágzott a Tisza, és a kérészek járták a vízen násztáncukat! Visszafutottam Levihez, s csatakosra izzadva léptem be a szállásra, amikor máris csörgött a telefonom.
– Megjöttünk, Attila; gyere, nézzük meg a bakot! – hívott Pityu.
Levi már nem akart kijönni velünk aznap reggel, így a házban maradt. Fél óra alatt kiértünk az esti hibázás helyére, és láss csodát – szinte ugyanott kint állt a bak! Megismételtük a laposon át az előző útvonalat, s pontosan arról a pontról tudtam újra lőni, mint előtte. A bak meglátott minket, és azonnal futásnak eredt – alighanem zokon vette a korábbi lövést, s korántsem volt már nyugodt... Beszaladt egy virágzó akácfasorba, majd amikor kilépett a másik oldalán, s mielőtt elveszett volna a bányagödör sűrűjében, egy pillanatra megtorpant. Ezzel elegendő időt adott rá, hogy megcélozzam – és sikerült is elejteni. Megkoronázta a kétszázadik bakom elejtésének élményeit.
Visszagurultunk Pistiékhez az autómért, felvettem Levit, s a gyors reggeli után indultunk haza Pákozdra a megszerzett örök, közös emlékekkel.
Pákozd, 2024. 05. 01.