Két öreg indián ül egymással szemben. Az egyik egy nagy tekintélyű országos testület nyugalmazatott elnöke, a másik egy kivénhedt újságíró.
Képzeletbeli tábortűz lobog kettejük között, melynek füstje mintha könnyeket csalt volna a szemükbe. Gyerekkorukra gondolnak, amikor esténként valahol a Huron-tó környékén táboroztak a mai Kanada és Egyesült Államok határvidékén. Nem sok szó esik köztük. Nincs rá szükség. Indián mivoltukról különösképpen hallgatnak, elég az, ha ők tudják, kik is voltak – és kik is maradtak mindmáig.
A nyugalmazott elnök kerekesszékben ül. A szoba közepén, kéznyújtásnyira tőlük, kórházi ágy. Az ágyból a székbe, a székből az ágyba. A falakon trófeák, festmények. Nincs és nem is volt soha indián törzsfőnöknek ennél szebb szálláshelye. A trófea minden indián szemében spirituális tárgy, mert hitük szerint a trófea által a birtokba vett vad tulajdonságai – ereje, bátorsága, szívóssága és okossága – az elejtőre száll.
A kivénhedt újságíró biztos ebben. Ezer éves az ismeretségük, ahogy mondani szokták, és ez alatt a hosszú idő alatt mindezeket a tulajdonságokat barátja minden tettében felismerni vélte. Jó helyre született. És szerencsés csillagzat alatt. Tatabánya. Három bányászfalu egyesítésével létre jött város a Vértes és a Gerecse hegység ölelésében, ős-bükkös domboldalak és gyertyános tölgyes erdőkkel körülvett völgyben. Édesapja bányatiszt volt, üzemvezető – és horgász-vadász. A kis indián még nem járt iskolába, amikor már ördögi ügyességgel fogta a bányatavakban az aranykárászokat, sügéreket, keszegeket. Hatéves volt, amikor légpuskát kapott, négy évvel később egy 0.22-es schnelleres Peterlongot. Első olvasmányélménye Herman Ottó A madarak hasznáról és kárról című könyve volt. A ragadozó madarak iránti elemi erejű vonzalma máig él. Édesanyját rábeszélve három egerészölyv fiókáért három rántanivaló csirkét adott…
A piaristák tatai gimnáziumában lett cserkész, ahol – „féktelen magaviselete ellenére” – felvették a cserkészcsapatba, annak is az „indián törzsébe”. Az indiánok sorsa azonban, úgy tűnik, nemcsak Amerikában, minden más földrészen és minden korban megpróbáltatásokkal teli. 1948-ban ugyanis felszámolták a cserkészmozgalmat, az indiánoknak illegalitásba kellett vonulni. Megalakították hát a Pasaréti Indián Törzset, mely egy düledező víkendházban verte fel „táborát”. Titkos szellemi irányítójuk Kerényi Sándor volt, aki néprajztörténettel, az indiánkultúra kutatásával foglakozott, és Baktay Ervinnel, azaz Heverő Bölénnyel, a neves íróval, műfordítóval és orientalistával, a Duna-kanyari indiánok törzsfőnökével is szoros kapcsolatban állt. Fehér Szarvas, azaz Borvendég Deszkás Sándor is felkereste táborukat, aki A sziklás hegyek varázslója című könyvében „megkérdőjelezhetetlen hitelességgel” mesélte el, hogyan valósult meg egy magyar fiú álma, aki végül indián törzsfőnök lett…
Mindketten többször is olvasták ezt a könyvet. Csend lesz, hallgatnak egy sort, egymás arcát nézve. Hát, valljuk be, ezek már nem indián arcok. Fáradt szemek, ráncok, barázdák, mély vízszintes vonalak a homlokon – és azt már szinte természetesnek is veszik, hogy a bőr feszessége is végleg odalett… De valami mintha mégis ragyogna az öreg barát arcán! Mint amikor az árnyékban ülő ember arcára fény vetül…
Élete fordulópontjára emlékezik. Azt is az illegális indiántáborban élte meg 1950-ben, mondja. A Gödöllő melletti Jakab-pusztán, táboroztak, és egyik reggeli bóklászása során, vijjogó madárhangokat követve, az Erdészeti Tudományos Intézet Kísérleti Ragadozómadár Telepének kerítésébe ütközött, ahol Bástyai Holtzer Lóránt jött elő a nagy kutyaugatásra, és ahol később dr. Szederjei Ákossal is megismerkedett…
Sok minden beleszól az ember életébe, alakítva, sőt nem egyszer új pályára irányítva azt. A nagy találkozások mindenképpen ilyenek. Az öreg indián – a hivalkodás vádjától félve –, ma már nem szívesen beszél egykori hivatali munkájáról, dr. Szederjei Ákos erdőmérnök emlékénél azonban hosszasan elidőznek. A háború után a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek központjában vadászati osztályvezető, majd az Erdészeti Tudományos Intézetben kutató-munkatárs volt. Ebben a minőségében írta, mondta, hirdette fáradhatatlanul, hogy a szarvas-gazdálkodás legmegbízhatóbb „jelzőműszere” az agancsminőség, ezért rendszerszintű trófeaminősítésre van szükség... Az Országos Trófeabíráló Bizottság 1958-ban alakult, meg, első elnöke pedig dr. Szederjei Ákos lett…
Ágnes asszony jön. Kávét kapunk, süteményekkel. A kivénhedt újságíró barátja kezét figyeli. Óvatos, tétova. Az övében is imbolyog a kávés csésze. Ágnes asszony is járókerettel biztosítja magát. Ámde mindennek most nincs jelentősége. A kerekesszékben ülő öreg indián azt mondja: Csete Ágnes az évfolyamtársa volt az egyetemen, és akármerre is ment, utána fordultak a férfifejek. Ráadásul megszállott „lovas lány” volt! Aki a közelében akart maradni, annak lóra kellett szállni… Az ő mentora is dr. Szederjei Ákos volt, akit 1971-ben a Budapesti Állat- és Növénykert főigazgatójává neveztek ki. Dr. Csete Ágnes a közművelődési főosztály vezetőjeként könyveket írt, szakcikkek sokaságát publikálta. Xantus Jánosról, Nadler Herbertről és a gyermeklovaglás oktatásához használt lófajtákról írt tanulmányai olyan világot idéznek meg, melyben ma is, kopaszodó fejjel is otthonosan érezné magát a magunk féle indián…
Telefon csöng. Rövidesen vendég érkezik. Vége az idilli képzelgésnek. A két öreg indián fején már nem díszlik a toll. Két öregúr fordul az ajtó felé, szemérmesen elhallgatva egymás elöl, hogy a legkisebb hirtelen mozdulatra is fájdalom nyilallik a derekukba.
2024. július 28-a van. Szidnai László agrármérnök, solymász, íjász, preparátor, a legismertebb magyar vadászok egyike, az Országos Trófeabíráló Bizottság nemzetközi hírű volt elnöke 90 éves.
