Három éve történt, hogy bokatörésemből felgyógyulva, majdnem öt hónapos kényszerpihenő után megtettem az első „próbautat” egy, a lakóhelyemhez közel eső Duna-ártéri területen.
Aki mindennapjait a természetben, szabadban tölti munkával, sportolással vagy hobbitevékenységgel, annak a szobafogság maga a börtön.
Április eleje volt, a levegőben keveredett a tavaszi virágok bódító, valamint a Duna vizének friss illata. Könnyített fotós felszerelésemmel reggel fél hét előtt ültem le egy korábban zagytározóként funkcionáló terület töltésének enyhén lejtős sarkára.
Innen két irányba jól belátható volt a gát teteje és egyik oldala. A tározót hosszú évek alatt visszafoglalta a természet – szél és víz által terjesztett szürkenyár, fűz, zöldjuhar valamint sűrű nádas alkotta a vegetációt. A töltés másik oldalán, 4-5 m-es szintkülönbséggel, liánokkal, vadszőlővel benőtt, érintetlen ártéri erdő húzódott.
Alig telt el fél óra, mikor az előttem kb. 16-17 m-re fekvő, a múlt időket idéző csőtartó betontalpra a nádasból felugrott egy nyuszt. Farkasszemet néztünk – csípőből néhány gyors exponálás –, és már el is tűnt a másik oldalon.
Percekig fel sem ocsúdtam a váratlan találkozástól. A mögöttem lévő nyárfák koronáját már elhagyta a nap, sugarai melegítették a fekete kohósalak töltést, minek következtében remegett felette a levegő.
Szívtam magamba a tavaszi illatokat, élveztem a madarak énekét, mikor nem sokkal nyolc óra után, előttem kb. 65–70 m-re, a vibráló levegőbe a nádasból kilépett egy aranysakál.
Nyugodtan körbenézett, néhány lépést tett felém, majd tekintete újra a nádas felé irányult. Abban a pillanatban követte őt egy másik. Az izgalomtól remegő kézzel nyomtam az exponálógombot, kezemet próbáltam a térdemen megtámasztani. A két sakál átsétált a gát másik oldalára, kicsit közelítve felém, majd megálltak. Az egyik – valószínűleg a gép zajára – felém nézett, míg a másik lassan leereszkedett a töltés oldalán, és elindult felém.
Próbáltam megörökíteni az eseményt, közben az állat tőlem mintegy 25 m-re beváltott az ártéri sűrűbe.
Pedig én csak ,,lábpróbára’’ mentem ki, azonban a röpke egy óra alatt zajlott történések újra megerősítették bennem, hogy a természetfotózásnál főszerepe van a szerencsefaktornak, és igaz az örökbecsű mondás: jó időben jó helyen.
