Részlet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című kötetéből.
A főszámtanácsos úrnak lila volt a képe a dühtől.
Még sohasem történt vele, hogy eredménytelenül fejezzen be egy vizsgálatot, vagyis hogy az államtitkárjának ne kedveskedjék egy-két tisztviselő fejével. Most azonban úgy látszott, ez lesz a vége, mert íme, már két napja kínlódik, de ez a Kerekes mindenre tud kadenciát, amibe ő bele szeretne kapaszkodni. Nem lehet ráolvasni semmit sem.
– És az iktatókönyv? Azt is ön vezeti?
– Tekintettel, hogy magam vagyok az egész hivatal...
A főszámtanácsos úr fölpattant:
– Micsoda gunyoros hang ez, kérem!? Talán lesz szíves illő tisztelettel felelni! Mi? Vagy azt hiszi, viccelni jöttem ide?
Kerekes, szegény, nem hitt semmit. Hacsak azt nem, hogy a főszámtanácsos úr nyúlnak nézi, és le akarja lőni. Mindenáron. Hát hiszen nem is lehetetlen, hogy csomót fog találni a kákán, de azt aligha fog sikerülni neki rábizonyítani, hogy nem viselkedett illő tisztelettel. Meghajtotta magát, és alázatosan felelte:
– Én vezetem, méltóságos uram!
A főszámtanácsos úr odaszólt az írnokának:
– Kozocsa úr! Vegye be a jegyzőkönyvbe. Ő maga vezeti az iktatókönyvet. – Aztán odafordult Kerekeshez: – Lássuk. Mutassa!
– Tessék parancsolni.
A főszámtanácsos úr találomra kinyitotta a könyvet, és szeme végigfutott a teleírt rubrikákon.
– Olyan szemem van, mint a keselyűnek – biztatta magát gondolatban. – Messziről meglátok mindent, ami rothad. Lehetetlen, hogy most is meg ne találjam...
Hirtelen felpattant az ajtó, és két pufók képű, barnapiros kisfiú rohant be a szobába. Kacagott mind a kettő, s a kisebbik odafutott Kerekeshez:
– Apuka!... – kezdte, de az idegen urak láttára torkán akadt a szó, és a másiknak is ajkára fagyott a kacagás. Kerekes gyors mozdulattal tuszkolta őket az ajtó felé:
– Apuka most nem ér rá, fiacskáim. Menjetek szépen játszani.
A főszámtanácsos úr ideges türelmetlenséggel várt, amíg az ajtó bezárul a két apróság mögött, aztán ujjaival dobolva az asztalon, azt mondta:
– A Rothbauer-féle aktát kérem. Múlt évi kétezer-háromszázhetvenhat...
Élesen figyelte Kerekest, aki mintha megrezzent volna. A főszámtanácsos úrnak úgy elkezdett dobogni a szíve, mint a vadásznak, mikor meghallja az őszi erdőben a szarvas csörtetését.
– Itt a disznóság – mondta magában. – Csalhatatlan ösztönöm van, mondom! Pedig csak onnan jutott eszembe, hogy ezek a Rothbauerék, amint hallottam, a leggazdagabb fakereskedők itt.
Kerekes iparkodott elfogulatlanul viselkedni, de az arca halálsápadt volt, mikor az aktacsomót odatette a főszámtanácsos úr elé. Aztán cigarettára gyújtott, de a keze reszketett.
A főszámtanácsos úr jól látta mindezt, és elégedetten bontotta ki az írásokat.
– Tíz perc múlva a kezemben leszel! – gondolta, majd rászólt az írnokra:
– Kozocsa úr! Jegyezze!
Egymásután kezdett dátumokat diktálni, aztán egyszerre nagyot ütött az iktatókönyvre:
– Megvan! Ez a fellebbezés későn érkezett, de ön hamis dátum alatt iktatta, mintha előbb kapta volna!
Kerekes még csak nem is próbált védekezni. Teljesen összeroppant, és csak azt hebegte könnyek között, hogy ez az egyetlen szabálytalanság, amit elkövetett. És hogy legyen a méltóságos úr irgalmas. Tekintve a két ártatlan kisfiát.
A főszámtanácsos úr ridegen rázta a fejét:
– Önnek kellett volna tekintettel lenni rájuk, mielőtt ezt a hallatlan visszaélést elkövette!
Felállott, és olyan ünnepélyesen, mint ahogy csak az tud egy szertartást végigcsinálni, akinek nagy gyönyörűsége telik a hatalom gyakorlásában, kihirdette a végzést:
– Önt a törvény nevében felfüggesztem!...
Kerekes megsemmisülten rogyott a székbe, és eltakarta az arcát.
– Lelőtt a gazember! – gondolta kétségbeesve.
A főszámtanácsos úr vette a kalapját:
– Kozocsa úr! Írja meg a jegyzőkönyvet. Kerekes úr mindent beismer.
Az írnok alázatosan kérdezte:
– Délutánra parancsolja, méltóságos uram?
– Nem, nem, Kozocsa úr! Holnap reggelre!... Csak csinálja meg nyugodtan és alaposan. Ahogy szoktuk. Délután ... – Jelentősen hunyorított, és hozzátette: – Hiszen tudja?!
Kozocsa úr mosolyogva bátorkodott bólintani. Hogyne tudná! Délután a főszámtanácsos úr medvelesre megy.
A főszámtanácsos úrnak, nagy Nimród lévén, régi vágya volt, hogy egy mackó bőrével szaporítsa a vadásztrófeáit, s mikor ezt a kiküldetését megkapta a felvidéki kisvárosba, tüstént arra gondolt, hogy most itt az alkalom. Levelet szerzett a minisztériumból a kincstári erdészethez, és vásárolt egy golyós ismétlőpuskát.
Mielőtt a kocsi érte ment a szálloda elé, célzási gyakorlatokat tartott vele, egyéb hiányában Rudolf trónörökös képére, amely ott lógott a szobájában. A szemére célzott, a híres medvevadász képe azonban mintha gúnyosan elmosolyodott volna:
– És azt hiszed, meg mered lőni azt a medvét? Na! Na!
A főszámtanácsos úron kellemetlen borzongás futott végig, és nagy szeretettel gondolt az otthon hagyott sörétes puskájára.
– Mégis ahhoz kellett volna golyós patronokat csináltatni. Ez a szokatlan fegyver!... És a medve! ...
Mert, hogy az igazat megvalljuk, a főszámtanácsos úr, ha nagy vadász volt is, nemigen lőtt addig egyebet foglyoknál, nyulaknál és vadrucáknál. De most már benne volt a dologban, nem lehetett többé szégyen nélkül megretirálnia. Már csak azért sem, mert Kozocsának olyan szakavatott előadást tartott a medvékről, mikor a vonaton ideutaztak, mintha egész életét közöttük töltötte volna.