Lapunk főmunkatársa, Békés Sándor novellája.
Esteledett. A magasles, melyen a vadász ült, fakó-sárga tarló szélén állt, szemben az erdővel. Az erdő mögött, viszonylag távol, dombsor hullámzott, mely felett éppen alámerült a Nap. Az ég alja vörös parázsként izzott. Viharos szélre ébredünk, gondolta a vadász, és erről a nagyapja jutott eszébe, akinek minden égi és meteorológiai jelenségre magabiztos magyarázata volt.
Alacsony, bajszos, keménykötésű ember volt, akit a misére is elkísért szutykos pipájának enyhe nikotinszaga. Számadó juhászok leszármazottja, vasutas egyenruhában. Hajnalban ébredt, szájába vette a csibukot – és azonmód, hosszú gatyában kilépett az udvarra. Ettől a perctől az éjszaka beálltáig minden, amit látott, minden, amit kézbe vett, mondott neki valamit. A verebek hangos csivitelése jó időt, a fényes holdudvar, a nyüzsgő hangyák, a porban fürdő tyúkok, az alacsonyan szálló fecskék esőt ígértek. A békák Szent György-nap előtti brekegésükkel arra figyelmeztettek, hogy a nyár hosszú és száraz lesz. Ha augusztus második felében meleg volt, akkor hideg télre számított. Mint ahogy erre utalt a magasra növő ökörfarkkóró dús virága is. A csendesen csobogó esőt jó lelkűnek mondta, a jégesőt haragos, dühös embernek. Ha az ég fekete volt és a távolban már villámlott, dörgött, kidobta a kisbaltát a ház elé, hogy távol tartsa a vihart, a villámlást a háza tájáról.
Őzek kergetőztek a tarlón, nem messze tőlük egerészölyvek álltak lesben. Az égen is ölyvek keringtek. A száraz, forró nyár paradicsomi állapotokat teremtett a mezei pockok számára, és ez az ölyvek és rókák állományainak a megerősödését eredményezte. A vadász szemmel követte a magasban köröző nagy madarakat, majd szeméhez emelte távcsövét, merthogy a „terített asztalnál” a rókának is ott kell lennie valahol. Nehéz eldönteni, mi mikor és miért hasznos, vagy éppen károkozó, mormogta magában. Szomorkás, merengő hangulatban volt. Holnap kemoterápia…
Szerette a naplementék réveteg fényeit. Szerette a nagy kiterjedésű, réteges felhőket, melyek gyakran formáztak hajókat, bálnákat, emberarcokat. Néha úgy látta, személyes ismerősei néznek le rá az égből. Az is gyakran előfordult, hogy annak arcát látta viszont a felhőképben, akire akkoriban gyakran gondolt. Most semmi ilyet nem látott, csak azt, hogy a folyton változó felhőalakok lassan tova úsznak a felragyogó csillagok alatt.
Nem volt fiatal, de még öreg se. Az életkor, melynek kezdetét a születési anyakönyvbe írt dátum jelzi, nem sokat mond. Fiatalember is lehet, testi-lelki állapotát tekintve öreg. Életkedvét, mozgékonyságát, testi erejét nézve neki eddig nem volt oka panaszra. Erdőjáró ember egyébként is ritkán hagyja el magát. De most erőtlennek, elesettnek érezte magát. Kemoterápia… Bizonyos szavak különös hatással vannak ránk. A kemoterápia egy gyógyító eljárás, mellyel betegséget okozó sejtek pusztíthatóak el. Reményt keltő. Van módszer, van esély…
Ám a szavaknak érzelmi tartalma is van, mely gyakran maga alá gyűri a valós tartalmat. A vadász hol a tarlót nézte, hol a magas égen lassan úszó fellegeket. Bármi is történt körülötte, bármit is látott, valami régi látvány, történés jutott az eszébe. Visszafelé pergett vele az idő. Olyanformán érezte magát, mint aki egy hosszú, vaksötét alagútban áll, ahová csak a háta mögül, az alagút bejárata felől érkezik némi fény.
Nem, nem félt, egyszerűen csak tudomásul vette, hogy nincsenek tervei, vágyai személyes lehetőségeit, a jövőjét illetően. Egyelőre azt se tudta eldönteni, hogy induljon-e a haza, avagy maradjon még egy kicsit. A les előtt elterülő tájat eluralta az alkony szürkesége. A madarak elhallgattak, némely csillagok hirtelen felfénylettek. A napszakváltás sajátos, feszültségekkel teli, néma és eseménytelen percei voltak ezek. De az erdő szélén mintha mozdult volna valami...
A vadász hitte is, nem is. Aztán mégis szeméhez emelte a távcsövet. Egy szarvas! És aztán pár pillanat múlva egy borjú is kiszaladt a tarlóra. Játékosan körbeugrálta az anyját, majd úgy tett, mint aki eliramodik. De csak pár méternyit futott. A tehén talán rászólt, talán nem is akart az anyjától eltávolodni, aki most orrával finoman, szeretettel bökdösni kezdte. A kötődés, az egymáshoz tartozás kifejezéséhez nem kellenek szavak, elég egymás közelsége, testszaga, érintése.
A tehén újra meg újra felkapta a fejét, beleszagolt a napszállta lágy légáramába, hogy aztán megnyugodva, lassan, furcsán, bizonytalanul mozogva kövesse még mindig csintalankodó borját. És ekkor a vadász észrevette, hogy a tehénnek csak három lába van! Mintha baloldali első végtagját térd felett amputálták volna. Ez meglepte, felkavarta az érzelmeit. Meglőtték? Közúti balesetet szenvedett? Megremegett kezében a távcső. Sajnálatot és csodálatot érzett a szerencsétlen állat iránt, mely látható gyengesége, sovány, kócos szőrzetű teste ellenére erőt és elszántságot sugárzó éberséggel követte borja minden lépését. Mintha egymáshoz lettek volna kötve, valami láthatatlan kötelékkel. Mintha egy életet éltek volna. Ha a borjú viszonylag messzire távolodott, anyja utána ment, és nem létező lába helyett a fejével ütögette meg, a figyelmeztetés és feddés egyértelmű jeleként. Aztán a borjú egyszer csak lefeküdt anyja elé. A tehén körbenézett, majd maga is a tarlóra ereszkedett. Testük egymásba fonódni látszott a gyérfényű éjszaka sötétjében...