Önöknek is feltűnt már, hogy a legizgalmasabb természetfotók elkészítéséhez olyan vadászkészségekre van szükség, amelyekről sokan csak álmodhatunk?
Azokra a képekre gondolok, amelyeken közelről, természetes közegében sikerült megörökíteni a vad valamely intim pillanatát, amit halandó ember nem nagyon láthat, mert az óvatos és rendkívül kifinomult érzékszervekkel megáldott állat nem teszi számunkra lehetővé. Amikor például egy gőzmozdony méretű remete kan békés poroszkálását és turkálását mutatja be számunkra a fotó készítője, arra gondolok, hogy vele még a területet jól ismerő vadőr is csak ritkán találkozik, mert közismerten antiszociális természete van. És igaz ez számos más vadra is, amely hazánk erdőit járja úgy, hogy hónapok, esetleg évek telnek el anélkül, hogy emberi szem közelről (vagy egyáltalán) látná. Nekünk, kezdő és veterán vadászoknak egyaránt világos, hogy ezeknek a fotóknak az elkészítéséhez óriási türelem, kitartás és sok-sok erőfeszítés kell, hiszen mi is tudjuk, hogy mennyire nehéz a képeken látható pillanatokat elkapni, ilyen intim közelségbe kerülni a vadhoz.
Amikor a természetfotósok már-már vadászokat megszégyenítő képességeire gondolok, minduntalan eszembe jut egy 32 évvel ezelőtti történet. Akkoriban a Magyar Filmgyártó Vállalatnál dolgoztam egy filmsorozat forgatásán. Az egyik jelenetet késő este, a Vígszínház mögött vettük fel, amelyben a főszereplőnek az emeleti ablakon kellett bemásznia az épületbe. Gond adódott, mert nem lett kaszkadőr diszponálva a jelenet felvételéhez, pedig ez munkavédelmi szempontból kötelező lett volna. Gyors telefonálgatással megoldódott a probléma, sikerült egy kaszkadőrt elérni, aki elindult a helyszín felé. Amíg várakoztunk, az operatőr kiadta a világosítóknak a feladatokat, akik serényen nekiláttak a bevilágításnak. Ennek megfelelően az egyikük, Józsi szép komótosan, kezében nehéz lámpával és szerelékkel, pontosan azon az útvonalon mászott fel az emeleti ablakhoz, mint ahol fél órával később a kaszkadőr, aki ezért komoly, a világosító félhavi bérének megfelelő díjat kapott, hiszen veszélyes feladatot teljesített. A 60 év körüli, munkában és alkoholizmusban megfáradt világosító többször is megtette az utat fel és le, míg sikerült jól beállítani a fényt, de neki ezért nem járt külön fizetség.
Mindezzel nem szeretnék mást mondani, csak azt, hogy amikor elgondolkodunk a vadászathoz kötődő vágyainkról és igényeinkről, amikor tépelődünk, hogy vadászat címszó alatt vajon azt csináljuk-e, amit eredtileg terveztünk, vagy a sikertelenség, az elkényelmesedés és a valós lehetőségek hiánya miatt úgy érezzük, hogy kényszerpályára szorultunk, amely nem adja vissza az eredeti elképzeléseinket, akkor ösztönző élmény látni, hogy vannak, akik minden különösebb hókuszpókusz és körülményeskedés nélkül, egyszerűen csak mennek és elérik a céljukat: gyönyörű és izgalmas fotókat készítenek a vadon élő állatokról. Pont azzal az egyszerűséggel és természetességgel teszik, ahogy Józsi, a filmgyári világosító mászott fel és le ott, ahol utána csak kaszkadőr járhatott.
Azt nem tudom, hogy akkor régen Józsi miért nem zuhant le, hiszen a földönjárás is gyakran nehezen ment neki. Arról viszont már hallottam egyet s mást, hogy a természetfotósok milyen praktikákat alkalmaznak, valamint milyen nehézségeket állnak ki egy-egy különleges pillanat kedvéért. Türelmük és kreativitásuk a régi nagy vadászokat idézi, akik óriási áldozatokra és emberfeletti erőfeszítésekre is képesek voltak a hivatásuk és szenvedélyük gyakorlása érdekében. Néhány napja beszélgettem Edittel, lapunk szerzőjével és méltán népszerű természetfotósával, aki a legtermészetesebb dologként mesélt arról, hogy egy dámbika képéért hogyan állt derékig a fagyos vízben, miután beszakadt alatta a jég.
Persze nem szabad igazságtalannak lenni, természetesen vannak vadászok, akik szintén képesek azokra a praktikákra, ügyességre és elszántságra, amelyek segítségével egészen közel kerülhetnek az áhított vadhoz.
