Egy német könyvben lapozgattam egyszer — humoros vadásztörténetek voltak benne képekben s néhány sor magyarázó szöveggel — és ott bukkantam a következő kis tragikomédiára.
A sváb paraszt elindul vadászni természetesen a maga rendes viseletében, tehát «Zipflhaube» a fején és ajtóra csukódó nadrág a termetén. Különben pedig ingujjban és mellényben. Fogja a puskát, de kutyát is visz magával, hogy legyen, aki az elhibázott vagy sebzett nyulat majd megfogja. Minthogy lőni is, kutyát is fogni bajos dolog, bölcs megfontolással odaköti a pórázt nadrágja ajtajához. De mit tesz Isten! Felugrik a kutya orra előtt egy nyúl, a jól megtermett eb utánarugaszkodik, s minthogy a póráz erős, a nadrágnak kell engednie. A kutya «ajtóstul» elrohan, a paraszt pedig bájai lelepleztét látva, csak annyit bír dadogni: Eine schöne Bescherung! — magyarán: Kedves meglepetés! Hátha nem is pontosan ilyen, de valami hasonló meglepetés érte a napokban egyik kedves vadásztársamat. Beállított hozzá a hivatalos ember s kézbesített neki egy nyomtatványt, azzal a felszólítással, hogy tüntesse fel rajta a vadászatból eredő tiszta jövedelmet megadóztatás céljából. Nem láttam, de bármibe merek fogadni, hogy vadásztársam pont olyan szellemes arcot vághatott első meglepetésében, mint a fentebb említettem sváb. Feltüntetni a tiszta «jövedelmet!» Ez igazán nem rossz. Különösen nem rossz éppen mostanában, amikor már a harmadik fél nyomorította meg a vadállományt olyan mértékben, hogy vadászni alig lehetett, ellenben annál többet kellett költeni a vadállomány megmentésére. Ez a fogalom: tiszta jövedelem — a vadászattal kapcsolatban most tisztára anachronizmus. Olyan, mintha a honfoglalás korában repülőgépről beszélnék. Azt még csak megérteném, ha vigalmi adót akarnának behajtani a vadászon, valahogy olyanforma elgondolással, amellyel az egyszeri emberen behajtottak, amikor megverte anyósát. Egyikről is, másikról is fel lehet tenni, hogy tevékenysége jóleső érzéssel töltötte el. De jövedelmi adót?... Engedelmet, ehhez jövedelemre is volna szükség. Legalábbis annyira, hogy az adót ki lehessen fizetni belőle. Teljes mértékben méltányolom annak a buzgó tisztviselőnek szándékát, aki vadásztársamat ebben a kellemes meglepetésben részesítette, és méltányolni fogom akkor is, ha netán magam is részesülök hasonló meglepetésben, mert hiszen csak azt tette, ami nézete szerint az államnak hasznára válik. Legfeljebb azon akadhatnék fenn, hogy nincs fogalma róla, mit is jelent anyagi szempontból vadásznak lenni. De még ezért sem szállok vele perbe, mert hiszen nem ő az egyetlen, aki azt hiszi, hogy vadásznak lenni jövedelmező foglalkozás. Általában ezt hiszik a nem-vadászok, hacsak nincsenek közelebbi kapcsolatban a vadászokkal. A világ ugyanis csak azt látja, hogy a vadász kimegy puskával, aztán hozza haza a vadat, esetleg — körvadászatok alkalmával — kocsiszámra. Azt ellenben már nem látja, mit kell kifizetnie a vadásznak az esztendő egész folyamán, mert a fizetés nem történik olyan nyilvánosan, mint a vadászat. És még egy. Akadt valaki egyidőben, aki felelőtlenül belekiáltotta a világba, hogy a vadászat valóságos aranybánya, csak ki kell aknázni tudni, s ezzel nemcsak azt a látszatot keltette, mintha mi, vadászok duskálkodnánk a jövedelemben, hanem egyúttal a vadkufárok légióját is a nyakunkba szabadította. Ismétlem tehát, nem szállok perbe, hanem iparkodom rávilágítani arra, mennyi is lehet egy vadásznak tiszta jövedelme. Tiszta jövedelemről lévén szó, tekintsük a vadászatot tisztán gazdasági ágnak, s állítsuk össze mérlegét is olyanformán, mint ahogy például egy mezőgazda összeállítja a magáét. Ne tessék megijedni, nem fogok számoszlopokat felsorakoztatni, bár ezt is megtehetném, csak éppen rámutatok arra, hogy a «Bevétel» rovat egyetlen tételével, az eladott vad árával szemben mi minden van a «Kiadás» rovatban. Itt van mindenekelőtt a területbér és a vadőrtartás. Ez a kettő együtt száz eset közül kilencvenben meghaladja azösszes bevételt. Felszámítja a gazda a mezőgazdasági eszközök árát, a már meglévőknek elhasználódását, mert hiszen újakkal kell őket idővel pótolni. Nekünk is be kell szereznünk a drága fegyvert, amely ugyancsak elhasználódik, de ezenfelül még külön adót is kell érte fizetnünk, sőt adót fizetünk azért is, hogy egyáltalában vadászhatunk. De még ez sem elég. A mi gazdasági eszközünket etetnünk is kell a drága tölténnyel, különben csak annyi hasznát vehetjük, akár egy sétapálcának. Felszámítja a gazda a vetőmagot is. A mi vetőmagunk a vérfrissítésre hozatott tenyészvad. Mondhatom, nem olcsó. Felszámítja a gazda a felhasznált igaerőt is. Ritkavadász, aki úgy tudja megközelíteni területét, hogy ne kellene valamiféle közlekedési eszközt használnia. Még szerencsés, ha a maga alkalmatosságán mehet, s nem kell drága, fuvarost igénybe vennie. Felszámítja a gazda a napszámokat is. A vadász sem boldogul hajtó nélkül, és bizony, nem ritka eset, amikor a hajtóbérek felemésztik az egész napi vadászat eredményének értékét. Felszámítja a gazda a takarmányt is. Nekünk is kell, ha vadunkat át akarjuk teleltetni, és minthogy nem vásároljuk vagon tételben, bizony alaposan meg kell fizetnünk. Ez idén pl. 20 pengős lucernát és 40 pengős kölest etettünk. Folytathatnám még a sorozatot, de nem akarok unalmassá válni. Ennyi is elegendő ahhoz, hogy aki logikusan gondolkodik, megértse belőle, hogy az a bizonyos «tiszta jövedelem» nemcsak hogy nincs, hanem igenis van helyette minden esztendőben alapos deficit. Vajon nem lehetne ezt is megadóztatni a kölcsönösség elvén, olyanformán, ha van jövedelmem, én fizetek adót, ha ellenben ráfizetek, nekem járna az adónak megfelelő összeg?... De legyünk igazságosak. Tényeket sohasem tagadtam, még akkor sem, ha igazmondásom netán reánk volt hátrányos. Most is elismerem, hogy vannak esetek, amikor a vadászat hasznot — tiszta jövedelmet — hoz. De ezt ne keressük a vadászatcéljából alakult társulatoknál, ahol — szinte kivétel nélkül — mindenki azzal számol, mennyit bír évenként ráfizetni, nem múlja-e felül anyagi erejét az az összeg, amelyet szenvedélyének kielégítésére kell áldoznia. Keressük azoknál, akik eleve azzal vágnak bele a dologba, hogy anyagi hasznuk legyen belőle, akik tehát üzletnek tekintik, és vagy pénzes külföldieknek adják el a vad lelövését, vagy elvállalják felesben egyegy szerencsétlen terület levadászását, s kiirtanak minden kiirthatót, anélkül, hogy magára a vadra egy fillért is áldoznának. Kereshetjük továbbá — de ott sem mindig! — uradalmaknál, ahol az amúgy is meglévő erdészeti személyzet ellátja egyúttal a vadőri teendőket is, és külön bért sem kell fizetni a vadászterületért. Ez utóbbiakról különben megjegyzem, hogy úgyis megfizetik adójukat az esetleges jövedelem után, mert hiszen a vad éppen úgy szerepel számvitelükben, mint akármilyen más termény. A mi szempontunkból tehát csak azok maradnak, akik üzlet céljából bérelnek vadászterületet. De hogyan lehet ezt megállapítani?... Csak egy módját tudom: köteleztessék minden területbérlő, akár társulat, akár magányos, hogy hiteles pénztári naplót vezessen, amelynek minden tételét számlákkal, nyugtatványokkal tudja igazolni. A legtöbb társulatnál amúgy is megvan ez, mert hiszen a pénztárosnak az utolsó fillérig el kell számolnia. Ilyenformán tehát nem javaslok olyasmit, ami külön terhet jelentene. Ebbe azután vegyék bele valamennyi kiadásukat, tehát nemcsak a fuvarokat, hajtóbéreket, hanem pl. az elhasznált töltények árát is. Ilyenformán aztán majd kiderül, kinek van tiszta jövedelme a vadászatból, s akinek van, az bizonyára meg fogja fizetni a jövedelemhez mért adót is. Jónak találnám a nyilvános elszámolás kötelezettségét már csak azért is, mert akkor megszűnnék az az elterjedt halhit, hogy a vadásznak a vad ingyenben van, s talán ráeszmélne az emberiség nem vadász része arra, hogy voltaképpen senki sem eszik olyan drága pecsenyét, mint a vadász, amikor maga lőtte vadat eszik. És mindjárt kevesebb volna az irigyünk, az ellenségünk. Tudom, hogy az üzletszerűen vadászoknak nem kellemes, sőt határozottan kellemetlen, hogy elszámolási kötelezettséget javasolok. Nem tehetek róla, de még csak nem is sajnálom őket, mert annyi bajt köszönhetünk már nekik, hogy igazán eleget. Vagy kiirtják a területet, vagy pedig — pénzéhségükben — olyan arányokban tenyésztik a vadat bérelt területeken, hogy izzó gyűlöletet ébresztenek a gazdában minden iránt, aminek a vadhoz és vadászathoz valami köze van. Ez a magyarázata annak is, hogy nem azt javasolom: kövessük példájukat, s akkor mindjárt lesz jövedelem, amiből adót lehet fizetni. Először is nincs annyi pénzes külföldi, hogy minden magyarvadásznak jutna belőlük annyi, hogy területe jövedelmezővé váljék, másodszor pedig — akárki akármit mond is! — az ilyen módon szerzett pénznek vérbeli vadász a szagát érzi. Mert ha egy uradalom így értékesíti vadját, jól teszi. A magáén nevelődött. De ha valaki a más földjén tenyészti mértéktelenül a vadat, holott azt a földet csak vadászat, tehát mintegy a vad túlszaporodásának féken tartása céljából bérelte, ennek már nagyon keleti bűze van. És ha rajtam állana, az ilyet úgy megadóztatnám, hogy örökre elmenne a kedve az üzletnek ettől a fajtájától. És éppen azért, hogy végre legyen valami, ami hitelesen megkülönbözteti a vérbeli vadászt a vadkufártól, ismételten csak azt kérem, rendeltessék el a kötelező könyvvitel. Akkor az adózás kérdése is meg lesz oldva, no meg a gazda is tudja majd, hogy nem kell okvetlenül minden vadászban ellenséget látnia. Igaz, le lehet majd tagadni egypár fizető idegent, egypár jól megfizetett lövést, de — én Istenem! — adócsalások mindig voltak is, lesznek is. Aki egyben nem kényes, nem kényes másban sem. De valamivel mégis csak tisztább lesz a helyzet. És már ez is sokat ér.