Részlet Studinka László Minden nap vadásznap című kötetéből
Tudjuk, hogy a fogoly is, mint a tyúkfélék általában, fészekhagyó madár. Ami annyit jelent, hogy a fiókák nem maradnak a fészekben – legfeljebb addig, amíg fel nem száradtak, és azután örökre otthagyják azt. Az első napokban szüleikkel együtt a kisfoglyok még a közelben tartózkodnak – ezért is fontos, hogy a fészek fűben vagy a tábla szélén legyen, ahonnét könnyen érnek táplálkozó- és porfürdőző helyet. Mert most már tudjuk, hogy a fiatal fogolycsibéknek, úgy háromhetes korig, elsősorban állati – rovar, meztelencsiga, pondró – táplálék kell, és inkább csak azután és fokozatosan térnek át puha magvakra és egyéb zöld növényi részekre. Rovartáplálék nélkül fel sem nőnek, meg sem maradnak a csibék, de egyre nehezebben találják meg ezt is a mai rovarirtós világban. Még akkor is, ha ez a táplálék zömében nem okvetlenül a mezőgazdaságra káros rovarokból, legyekből és puha csigákból áll.
De hát a méreg nem válogat, elpusztít mindent – a fogolycsibék táplálékát is. Talán ez is oka annak, hogy a fogoly nem szaporodik a kívánt mértékben a korszerű mezőgazdaság adottságai között, sőt fogyóban van szerte a világon.
Akkoriban Győr megyében május–júniusban állandóan jártuk a kaszásokat. A megtalált fészkekért jutalmat fizettünk, amelyet megdupláztunk akkor, ha a tojások ki is keltek. Amelyik fészek ugyanis olyan helyen volt, hogy erre megvolt a remény, és a megtalálás után a tojó visszament rá, és folytatta a kotlást, azt természetesen meghagytuk. A többi tojást pedig vittük kotlók alá, amelyekből a kaszálás idején mindig volt minden vadőrnél tartalék. Nálam is, mi is nagy szeretettel és gonddal foglalkoztunk a tojások keltetésével.
Milyen jó érzés volt a kiszedett, kalapban vagy szatyorban, kosárkában egyenként fűbe becsavart tojásokat kotló alá rakni, és így megóvni a pusztulástól! És milyen öröm volt, ha néhány nap múlva reggelre kelve a sok csíkos apróság ott csipogott a kotló alatt!
A vadszárnyasok – fogoly, fácán, vadréce – tojásai sokkal kevésbé kényesek a kihűlésre, törésre, mint a házibaromfiaké. Héjuk is sokkal vastagabb, az igaz, de akár huszonnégy órát is kibírnak a kotló melege nélkül. Igaz, hogy a meghűlt tojások később kelnek és nem egyszerre, talán a csibék sem olyan életképesek, mint amazok, de kikelnek! Hat–nyolc órai hűlés meg sem kottyan nekik, még az sem, ha egy éjszakát voltak szabadon. De a tűző napsugár bizonyosan tönkreteszi őket, attól kell a fészket leginkább óvnunk. Meg a tojásokat a szállítás közbeni rázástól, mert könnyen elszakad a jégzsinórjuk. Viszont, ha jól fű közé csomagoltuk, a szatyrot kézben tartva kerékpáron is baj nélkül el lehetett vinni őket.
A kikelt csibéket lehetőleg nem neveltük, mert nem volt speciális fogolynevelő boxunk, és a nehéz tyúkok a szabályos fácánnevelő ládában az első napokban sok fogolycsibét eltapostak. Hanem, ha tudtunk valahol frissen kikelt fészekaljat – hiszen ismertünk egy csomót, azok nálam, a mindent tudó törzskönyvben fel voltak lajstromozva, és állandó megfigyelés alatt tartottuk őket –, ahhoz a családhoz engedtünk csibéket. Nyolc-tíz csibét még kivittünk hozzájuk, ha teljes fészekalj, húsz körüli csibe kelt odakint, és ennél többet, ha a fészekalj kevesebb tojásból állott. Harminc kiscsibét ugyanis a két fogolyszülő melegíthet, és fel is nevelhet.
Az első napokban a kikelés után a fogolycsaládot vizsla segítségével a fészek környékén meg lehetett találni, és ott, ahol az anyamadarak elkezdtek hangos cserregéssel vergődni, hogy a kutyát elcsalják a fiaiktól, minden tipródás nélkül, nehogy agyontapossuk a lelapult és láthatatlanná vált fogolycsibéket, az otthon keltetteket kieresztettük a fűbe, azután kutyástól olyan gyorsan el onnan, amilyen hamar csak lehetett! Többször megfigyeltük, ahogy az öreg foglyok hamarosan visszatértek, és maguk után csalták hívó kotyogással a csibéket. Persze az idegeneket is, mert fogolyéknál természetes, hogy a mostohákat is nevelik, ellentétben a fácántyúkkal!
A fogolycsalád a csibék körülbelül háromhetes koráig befogadja az idegen árvákat – persze azok korának nagyjából meg kell egyeznie a saját csibéik korával. Csak így, hogy ennyi fészket ismertünk és gondosan figyeltünk, tudtuk a keltetett csibéket adoptáltatni.
A fogolykakasban is annyira fejlett a szülői ösztön, hogy párja nélkül egymaga is elfogad és felnevel csibéket. De csupán abból a célból, hogy a majdan kikeltett csibéket vezesse, sohasem tartottam késő tavaszig a teleltetőben fogolykakasokat, így erről saját tapasztalatból nem beszélhetek.
Azt azonban nemegyszer láttam, hogy azokat a csibéket, amelyeket megfelelő mostohaszülők híján kénytelenek voltunk magunk nevelni, csibék nélkül maradt fogolypárok – vagy esetleg pár nélküli kakasok – elcsalták a nevelőtérről.
Minél többet foglalkoztam a fogollyal, annál jobban megszerettem. Nincs ennél kedvesebb, rokonszenvesebb vadmadarunk!