Részlet Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című kötetéből.
Többfelé jártam az őserdei szarvas nyomában.
Mégse jártam eleget!
Hiszen bikáim túlnyomó részét – vagy nyolcvan százalékát – dunántúli vadasok civilizált „erdőgazdaságaiban”, Bakonyok és Vértesek gondozott cserkészösvényén, Duna-ligetek szelíd, de szúnyogos berkében zsákmányoltam.
Gyönyörű, életre szóló élményeket gyűjthettem ott is – szóltam róluk egyebütt.
Hanem a Kárpátok szarvasa – más szarvas!
Azt különb fából faragták. Versenyen kívül áll, minden egyéb szarvason túltesz!
Ez nem részrehajlás, nem íróasztal melletti, régi emlékek fölcsigázta, egy-két pohár ital pezsdítette elfogultság.
Akinek része volt benne, jól tudja, hogy igazat mondok.
Első ízben Észak-Zemplénben kóstoltam a kárpáti szarvasba, még az első világháború idején. Én is azt hittem akkor – hiszen ismételten volt már részem benne –, hogy tudom, mi fán terem a szarvasbőgés.
Pedig dehogyis tudtam, dehogy!
Csak ott értettem meg, a Keleti-Beszkidek járhatatlan széltöréseiben, ott tárult fel előttem a valóság, a szarvasbőgés igazi varázsa!
Jártam aztán a lengyel oldalon, később a Keleti-Kárpátok más-más részében is, a székelyföldi Zetelakán meg a Hargita-tetőn. Gyergyói- meg Kelemen-havasokban, utoljára pedig a Maros-völgyi Dédabisztrán!
Valamennyi látogatásomról nem számolhatok be, idő és papír híján. Kárpáti mondanivalómat főleg hát a legutóbbira, egyben legszebb emlékűre, a maros-tordai Dédabisztrára korlátozom.
Négy bőgési idényt töltöttem ott mindössze.
Ami bizony nem sok.
A mintegy harmincezer holdas, csaknem feltáratlan őserdőnek – Pálffy Pál régi jó barátommal kettesben béreltük – még csak egyszeri bejárásához se bizonyult elegendőnek, nemhogy töviről hegyire való megismeréséhez! Megszeretésére igen, de bennfentességre sehogy se futotta!
Hiszen a tulajdonképpeni bőgés néhány hetén kívül egyszer sem látogattam fel. Se őzbakra, se siketfajdra, se farkasra. Pedig mindháromra kínálkozott esély. Csakhogy akkoriban még jó dolgom volt ám, bőven válogathattam vadászati alkalmakban. Az erdélyi kirándulást pedig, valóságos expedíciószámba menvén, csakis bőgésre tartogattam.
Őz egyébként kevés járta a dédai erdőket – az a néhány hiúz nem hagyta elszaporodni –, egyetlen bakot se lőttem bérletünk ideje alatt. Siketfajd bőven akadt, dürgés idejére azonban többre becsültem az osztrák Alpokat, sokkal különb mulatság, mint az olyankor még többnyire behavazott Kárpátok. Farkast viszont soha nem lőttem, noha dédai vadőreink hármat-négyet is csapdáztak évente, bundájukat be is szolgáltatták. Így hát „saját termésű” farkasbundám nekem is volt! Bőgés alatt gyakran nyomoztam, vonítását többszörönként hallottam, lövéshez mégse sikerült jutnom.
Hiúznyomot is hamarosan találtam.
Örültem, hogy területünkön is tartózkodik ez a gyönyörű, egyre ritkuló vadmacska. Szigorúan meghagytam hát a vadőröknek, ha netán hiúz fogódznék meg valamelyik csapóvasban, okvetlenül próbálják kiszabadítani. Ez néha, ha a megfogott lábat a vas nem töri el, sikerül is. Persze nem egyszerű, nem is teljesen veszélytelen mulatság. Birkabundát vagy vastag pokrócot kell a vasba esett hiúzra vetni, keményen rá kell térdelni, és megfelelő ügyességgel kinyitni a becsapódott vasat. Én ugyan sose próbáltam, de hallom, hogy esetenként keresztülvihető.
Nálunk erre sajnos nem nyílott alkalom, mert a tél beálltával, alighogy vadőreink a farkasvasakat megvetették, máris két gyönyörű hiúz fogódzott meg bennük! Egy hím meg egy nőstény. Lába mindegyiknek eltört, agyon kellett őket verni. Bőrüket azonban kikészíttettem – azok sem sokáig díszíthették házamat.
Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan és gyökeresen ki kellett pusztítani „hiúzállományomat”, mert titkon abban reménykedtem, hogy jó szerencsém talán csak összehoz valamelyikkel. Akkor persze okvetlen meglövöm, legalábbis megpróbálom!