Medve! Hogy kerülhet ide egy medve?!? Épphogy sikerült beugranom a nyárikonyha ajtaján...
Nézem az üveges ajtón keresztül – nem is olyan nagy. Kint lófrál az udvaron, valamit keres. A góré alól most mászik ki egy bocs. De nem is egy – három! Mi lesz itt, ha ezek mindent felforgatnak? … 4.35 -ébredek verejtékesen.
Csak álom volt, nincs itt semmiféle medve. Talán amiatt álmodtam, amit az öreg Szándu mesélt – hogy tegnap éjjel két medvét látott a zsigereken, mikor a kocsik indultak. Tőlünk száz méterre.
Sötét a szobám, csak a foszforeszkálós karórám mutatja a korai órát. Nem baj, tíz perc múlva úgyis csörgött volna a „vekker”. Kelni, mosdani, öltözni – és hamarosan menni kell. De egy kicsit előre szaladtam, kezdjük hát az elején.
Van egy jóbarátom (több is van, természetesen) – egy igazi osztrák jágerember. Olyan eredeti nagydarab, vidám, bőrnadrágos fickó, nevezzük mondjuk Fritz-nek. Bő tíz éve ismerjük egymást, s valahogy úgy volt, hogy azonnal ráismertünk a másikban – a tiszta szívű, egyenes jellemű, érdekektől mentes – egyszóval: igaz barátra. Olyanok vagyunk, mint Winnetou és Old Shutterhand (bár én jó ha fele akkora vagyok mint a néhai Lex Barker). Szinte minden évben meglátogatjuk egymást azóta, hol ő jön el mihozzánk barátaival, hol én és az itthoni komám megyünk Fritzék-hez vendégségbe. Az évek folyamán sok élményt éltünk meg együtt, bemutatta nekünk az ottani viszonyokat, az erdész-vadász életet, s viszonzásul mi is bevezettük az itteni erdőjárók mindennapjaiba. Dolgoztunk is, vadásztunk is együtt, itt is-ott is, hiszen a munka is, s a szenvedély is közös. Pár éve, egy alaposan elpusztított vacsora-asztal mellett ülve, Fritz elmondta nekem, az egyik titkos vágyát: „Tudod, Zoli (ő C-vel ejti), gyerekkoromban sokat olvastam a Kárpát-i vadászok könyveit. August von Spiess, Herbert Nadler és Gróf Széchenyi írásai mély benyomást tettek rám. Olvasva soraikat, ott éreztem magam mellettük a hegyek közt, az őserdőben. Együtt cserkeltem velük hatalmas kárpáti bikákra, vérengző, nyájpusztító medvét lestünk zivataros éjeken, farkasjárta vágás szélén vártuk az erdei bakot. Tudod, szeretnék, legalább egyszer az életben – a Kárpátokban vadászni.”
Az idő telt. Közbejött sok minden, kisebb betegség, pénzhiány, családi válság, még egy világjárvány is.
Aztán felderült a csillagfény a borús éjszaka végén. Tavaly, a Világkiállításon, szerencsém volt az egyik déli-kárpátokbeli vadászterület kezelőjével ismeretséget kötni. Innen már csak egy lépés volt az expedíció megszervezése – és most itt vagyunk.
Péntek este. Érezhető a nyugalom mögé rejtett feszültség, vagy inkább várakozás. Talán a helyiek nem is, de a csapatom tagjai bizony már nehezen palástolják izgalmukat (elég, ha csak magamra gondolok). Öt vadász, öt kísérő, öt irányba megyünk. Én – mint hatodik kerék (ha van ilyen) – a tolmács szerepét töltöm be, ahol kell. Az első este a Doktor Úr és Vaszi mellé vagyok beosztva. Mindenki elkészült: Weidmannsheil! - lendülnek a kalapok, irány a hegy!
Nyikorog, zúg, morog a kis terepjáró a meredek kaptatón. Mikor megáll, sofőrünk suttogva int – mostantól csendben. Ajtók nyílnak, halkan záródnak, óvatos mindenki – közel vagyunk. De vajon mihez? Vezetőnk nem szószátyár típus. Épp itt van felettünk egy vágtér – esetleges bőgőhely. Csend, figyelem. Fülelünk, várakozunk, hosszú percekig semmi. Talán túl közel jöttünk a kocsival. Nem baj, tovább! - int az alacsony, kékszemű, kissé szomorkás arcú erdész. Párszáz méter csupán a kövesút mentén, halkan lépünk, kerüljük a csikorduló köveket. A második vágtér valamivel feljebb van az oldalban, traktorút vezet fel hozzá. Nyomok a sárban – bika, tehén, borjú. Itt jártak tegnap, vagy ma reggel. De most csend van, semmi jele a bőgésnek. Talán túl korán van még.
Otthagytuk a vágtereket, feljebb másztunk az oldalban. Keskeny, benőtt közelítő úton kaptatunk, meredeken felfelé a fenyves közt. A szelet folyton figyeljük – nem jó. Az előbb is hátból fújt mikor srégen mentünk, most is izzadt tarkómon érzem a hűs érintését. Nem tudom hova megyünk, de remélem ott jobb lesz. Ha más nem, legalább a kilátás.
Felértünk egy kisebb fennsíkra. A fenyők megnyíltak, most már ellátni ötven-hatvan méterre is. Térdig érő áfonyásban surrog a lábszárvédő, nem lesz ez így jó … Már épp szólni akarok a nálam pár évvel idősebb Vaszinak, hogy meg kellene állni, hallgatózni – mikor ő int: Itt megpihenünk!
Süt a nap, felhő sincs az égen, szép csendes az este. De én a szelet figyelem- folyton forog. Az előbb balról fújt, most meg jobbról. Éppen arrafelé viszi riasztó emberszagunkat – amerről mintha egy morcanást hallottam volna. A többiek is felkapták fejüket – nem csak „mintha” volt! Arra fordulunk mindannyian … még a szél is, persze egy erősebb fuvallattal. Ág reccsen, bozót surran – nem lehetett messze.
Az este senkinek sem hozott eredményt, legalábbis kézzel foghatót nem. Mi egy szélfútta domboldalon, egy széles vágtér közepén vártuk be a szürkületet, de hiába. Hallottunk három bikát: az egyik a völgyben mélyen alattunk szólt, talán a túlsó oldalban. A másik fölöttünk, valahol a hegy tetején. A harmadik meg oldalt, ezúttal a szél is jó lett volna, a távolság sem volt több mint ötszáz méter, de a bika nem jött közelebb, a sötétség annál hamarabb. A többiek is hallottak bőgést, volt, aki hat-hét bikát is hallott egyszerre. Mihi állt a legközelebb a sikerhez, kísérője rá is vitte egy középkorú, közepes agancsú bikára – de folyton „spiccben” állt, csak a szügyét mutatta, s a kétméteres Alex nem engedte lőni az új vendéget. Nem akart kockáztatni egy sebzést, épp tegnap volt egy nehéz utánkeresés az egyik szomszédos területen. A magát tapasztaltnak feltüntető, katonaviselt vendég – mint utólag kiderült – lábon lőtt egy bikát izgalmában. Szerencse, hogy az éjszaka elteltével sikerült vérebest szerezni, több kilométeres kemény hajsza után megadhatták a bikának a kegyelemlövést. Érthető, ha kissé bizalmatlanok a kísérők az új csapattal szemben.
Szombat reggel. Öt óra. Álmos szemek az étkezőben, kávé és tea a csészékben. A meleg ital kifényesíti a szemeket, még egyszer ellenőrizzük a felszerelésünket – mehetünk. A Doktor urat a fővadász kíséri ma reggel, én maradok Vaszi mellett, vendégünk, Erik, egy öles termetű ötvenéves legény.
Sötét még a hegy, az erdő - mikor a kocsit elhagyjuk. Zseblámpa fényénél haladunk felfelé, egy rossz, köves traktorúton. Már mondanám Vaszinak, hogy le kéne kapcsolni azt a lámpát, elég a csillagfény, de maga is rájön. Még száz méter az erdő alatt, megállunk hallgatódzni. Sötét van, de szinte látom a reményt s a biztatást Vaszi arcán – mikor meghalljuk az első baritont. Halkan tovább! - int, s követjük. Megnyílik az éji függöny, ritkul az erdő. Megállunk, nem merünk egészen kimenni a tisztásra. Füleink hegyeződnek – fentről jön a bőgés, de hol közelebb, hol távolabb morcan a bika. Ketten szólnak!
Előttünk széles tisztás, közepén ritkásabb, magas facsoport. Belenézek a szürkeségbe a 8x56-ossal, semmi mozgás, sehol egy test. Vaszi még nem mer indulni – mi van, ha meglát minket egy tehén? Mert igaz, hogy a bikák még többszáz méterre vannak, de a tehenektől félni kell. Bizonyosan igaza van, ő jobban tudja - hát várunk még a fényre.
Tisztul a kép, mozgás nincs. Most már rászánja magát, hogy elinduljunk, legalább a magas fákig. Onnan belátjuk a maradék száz métert a sűrű, tízéves újulatig. Vaszi megint vár, halljuk a bikákat, tisztán meg lehet különböztetni a két hangot. Az egyik percenként szól, lehet vagy két-háromszáz méterre, a másik ritkán, mélyet morog. Én már nagyon mennék, Erik szeme is izgatott, de nem sürgeti a vezetőt. Alkudozom Vaszi-val: menni kéne, nehogy elhallgassanak … mert akkor aztán fújhatjuk. Elindulunk végre. Amíg a tisztáson átvágtunk, nem is volt semmi baj, csak az áfonyás foltokat, meg a száraz gallyat kellett kerülgetni. Mikor beértünk az öt-hat méter magas fenyves alá – Vaszin erőt vett az izgalom, húsz-harminc méterrel is elhagyott minket … most aztán tapogassam ki a jó ösvényt. Haide-haide! - int vissza néha. Megyünk mi, ahogy tudunk! De nem akarunk sok zajt csapni, épp eléggé surrog az ő kabátja. Szerencsére a szél a hegy felől fúj kitartóan, s mi oldalvást haladunk.
Hirtelen elfogy felőlünk a sok zöld ág, már csak pár kis fa van előttünk. Állj! - súgom Vaszinak – ott egy tehén, s felénk jön! Magas füvű, több hektáros tisztás nyílik a kis fák mögött, rajta a tehén … és a bika!
Lehet jó százötven méterre, a völgynek fordulva bőg. Erős a hangja, erős a teste … de az agancsa nem nagy. Nem túl magas, de szép fekete, hegyes ágvégekkel. Én már fordítom is Erik elé a lőbotot, de Vaszi leint. Kicsinyelli. Szerintem van hét kiló, szerinte nincs több mint hat. A bika forog, morgolódik. Az öreg néha morcan egyet a túlsó fenyvesben, a „mi bikánk” azonnal visszafelesel. De valahogy megláthatott valami mozgást, vagy a Vaszi kabátját hallhatta meg – mert megint közelebb kíváncsiskodik. Megáll száz méterre, néz minket, s keresztbe fordul. Páros, villás nyolcas. Olyan jó hét-nyolc éves forma. Vaszi azt mondja – nincs ez öt kiló se, hagyjuk békén. Erik nézi a céltávcsövön keresztül, a bika nézi a fedezékünket (minket nem láthat) – majd perdül egyet, s szépen elgaloppoz, hegynek fel. Pedig szerintem több volt, mint hat kiló. Pont nekem való lett volna …
Lógó orral baktatunk visszafelé. Azazhogy Vaszi indul a kocsi irányába, de pár lépésből utolérem. Megint alkudozni kezdek vele: minek menjünk most egy másik hegyre, mikor itt van közel az a mély hangú bika? Az kell legyen a csapatbika, s emez csak egy kihívó lehetett. De az a másik nem mutatkozott. Végig ott bőgött az öregerdő alatt, a túlsó szélen. Végre sikerül rávennem az időlegesen elbátortalanodott erdészt, hogy induljunk a hang irányába. S ekkor történt a baj.
Ugyanis a bakancsfűzőm meglazult. Már akkor kioldódott, amikor átvágtunk a surrogó fenyvesen, de eddig nem volt időm törődni vele. Semmi gond, hiszen csak le kell hajolni, s újrakötni. De ahhoz le kell húzni a gamásli cipzárját, majd vissza. Nem is a hang volt a baj, hanem az az egy-két perc, amit
elvesztegettem. Vaszi ugyanis megint begyorsult, s vitte magával Eriket is. Már vagy száz méterrel feljebb jártak, magasan bent az öreg fenyves alatt mire sikerült utolérnem őket. És akkor hallottuk meg a ropogást. Ág törik, galy reccsen, valami közeledik. Intek Eriknek – készítsd a fegyvered! Állunk, mint vizsla a madár előtt, a bika ugyanúgy – egy bozótos folt túloldalán. S a szél, mely eddig is a hegy felől fújt – megérinti nyirkos tarkómat. Öhh-öhhh! - reccsen a bozót … Elment. Pedig ott volt előttünk, túlságosan is közel.
A vadászház egy klasszikus, tipikus, többszintes kárpáti gerendaház. A színe is a régi időket idézi – fekete. Még a régi rendszerben egyszer valaki rájött, hogy a használt motorolaj remekül konzerválja a fenyőből készült épületek külsejét. Igaz, hogy nem szép, de itt bevált. Viszont a filegória, ami a vadászház bejáratával szemben áll – már új építésű: csinos, praktikus kis építmény, ha kell szellős, ha kell árnyas, s a fája modern lazúrral (pardon, vastag lazúrral) van kezelve. S ami a legszebb része – napsütötte oldalának egy agancsos szarvasfej van támasztva.
Törettel a kalapján, az arisztokratikus külsejű, magas, fiatalosan sportos, őszesen szőke Doktor úr meséli barátainak: „Reggel felmentünk az egyik meredek úton egy széles völgybe. Nehéz mászás volt, néhol patakon kellett keresztüllábalni, sötétben, erdő alatt tapogatózni. Éppen pirkadatkor értünk ki a nagy „arénába”, s már hallottuk is a bikát. Fent bőgött a völgy bal oldalán, szabad helyen. Nem tudtunk sokkal közelebb menni, volt körülötte hat-hét tarvad, tehenek, borjak. Kísérőm elém helyezte a lőbotot, s rábőgött a bikára. Láttam, hogy magas agancsú, öreg bika. Félsrégen felénk fordult, megcéloztam – s lőttem. Jelezte a találatot, arrébb botorkált vagy ötven métert és elesett.” - mindezt olyan szerényen, természetes egyszerűséggel, halk szóval mondta el, ahogy csak az igazán kimért emberek tudnak beszélni.
Mindenki gratulál, elejtőnek és kísérőnek egyaránt. Előkerül a kürt is, bár még döcögős a dallam, de felismerhető. Mihi mentségére legyen mondva– még tanulja a kürtölés művészetét. Csak Fritzet hiányolom. Hol lehet még ilyenkor? Tíz óra elmúlt – valami történhetett. Közben a társaság gyomorkordulásai egy farkasfalkának is a becsületére válnának.
Megjön az autó. Fritz a másik oldalon száll ki, fáradtan kerüli meg a kocsit. Arca sötét (hisz mondtam – rézbőrű), de fogsora villan, s a kalapján zöld fenyőág! Megölelem öreg barátomat – s érzem rajta a bika szagát.
„Nika felvitt egy hegyoldalba. – meséli -Meghallottuk odaátról, a másik hegy tetejéről a bikát. A kísérő rámnéz – természetesen intek, hogy mehetünk. Jól végigmér megint, fejét kissé félre fordítva, de aztán bólint – ám legyen. Lementünk a völgybe, az elsőbe. Aztán fel a tetőre... mint persze kiderült, a bika eggyel arrébb bőgött. Szerencsére a második völgy nem volt mély, s a második tető se túl magas. Nika folyton visszanézett, hogy bírom-e? Semmi gond, mehetünk tovább, intettem mindig, pedig a tüdőm már valahol útközben kiköptem. Hiába, mégiscsak húsz évvel fiatalabb, mint én. De a bika szólt, s mi másztunk tovább. Fent egy kisebb vágtér nyílt, jól ráláttunk az oldalra: kifordult gyökértányérok, csemeték, szeder- és málnafoltok, épp olyan hely, amilyet gyerekkoromban elképzeltem. Balról, a gerinc felől, az erdőből kiváltott egy tehén, egyenesen bele a vágtérbe. Egy nagy tehén! Nika elibém tette a lőbotot – mindjárt jön a bika is! Pár másodperc és megjelent. Hatalmas test, hosszú agancs, ritka de hosszú ágak. Igazi kárpáti bika! Nika rábőgött – a bika megállt és már lőttem is. Láttuk ahogy megrogyik, de még volt ereje lerobogni az oldalon. Egy málnásban találtuk meg, a vágtér alsó szélén. A szemében megtört a fény, s az utolsó lehelete épp akkor hagyta el, amikor letérdeltem mellé. Most múltam hatvan, de, ha hiszed, ha nem, mikor megfogtam az agancsát, sírtam...”
Szombat este. Fáradtan üljük körbe a vacsorasztalt. Bal oldalt a vendégek, jobbról a hivatásos kollégák. Valahogy úgy sikerült, hogy én meg pont középen kaptam helyet – és ez így van jól. Hiszen én vagyok a kapocs a két világ közt. A civilizált nyugati erdők, az autópályák, alagutak, sípályák szabdalta alpesek és a járatlan, néhol szinte járhatatlan, hatalmas kárpáti őserdők világa közt.
A mai este nem hozott eredményt. A bikák bőgtek ugyan, de meglátni csak nagyon távolról sikerült valamelyiket, így csak az élmény maradt meg az emberekben. Egy újabb nap telt el a Kárpátok közt. S ha már itt vagyunk, mondanék pár szót az egerekről. Messze Ausztriában létezik ugyanis a „Mountain Mouse” - ahogy hazai komám nevezte a tiroli mormotát (a Murmeltier-t túl bonyolultnak tartotta). S most hallom Fritz-éket, ahogy emlegetik: Karpaten Maus így, Karpaten Maus úgy … Mi a fene lehet az a Karpaten Maus? - tán csak nem mormotát láttak odafent? Eddig úgy tudtam, hogy az csak a Retyezátban, meg a Fogarasi havasokban lakik itt délen, mi meg pont a kettő közt vagyunk. Végre aztán, mikor a kísérők már visszavonultak – oldalba bököm Fritz-et: Te, hol láttatok ti itt „hegyi egeret”? Szélesen vigyorog, s kiokosít:
Ott ült veled szemben. A vadászmester a Karpaten Maus! (eddig nem is mondtam, a kolléga megvan vagy 160 centi... )
Vasárnap reggel. 4 óra 45 perc. Most kellene ébrednem. Pedig ma nem is csörög a vekker. Nem kellett „felhúzzam”, ma itthon kell maradnom. Két vadászunk tegnap sikerrel járt, a másik háromnak a kísérője pedig nem tartott igényt tolmácsra. Azt mondják így is sokan vannak ketten, ha cserkelni kell. Elhiszem, odahaza művelem én is ezt a mesterséget. Visszafordulok hát a másik oldalamra, s alszom tovább 7-ig. Hónapok óta ez a „távolsági” rekordom alvásban.
Lassan telik az idő, ha az ember vár, s nem tudja meddig. Valahogy sikerül ellófrálni egy órácskát, közben beszélgetek az öreg Szánduval. Ekkor meséli a medvéket. Az egyik tegnapi bika zsigerein lakmároztak, mikor a kanyarból rájuk világított egy kocsi fényszórója. Az öreg rossz alvó, hát fent volt, s látta őket. Két fiatal jószág lehetett, egyformák voltak. Talán valami tavalyi bocsok.
Végre a Doktor úr is megjött az emeletről, így ketten vártuk a többieket. Jöttek is lassan, egyik kocsi a másik után. A kísérők fáradtan, a vendégek töret nélkül. Csak Mihi nem jött még, a csapat negyven éves Benjáminja, aki Alex-el ment ki reggel. Aztán berobog az autó, a nagy Land Cruiser. Alex, mind a százhúsz kilójával kipattan, s int, hogy hozzuk a fotógépeket. Leszaladunk a kanyarig, s az egyenesben meglátjuk Mihit, nyakában az aganccsal. Már messziről úgy „mosolyog”, hogy idáig hallatszik. Mikor hozzánk ér, Fritz nyakába borul és csak ömlik a könnye …
Vasárnap este. Változik az idő. Érezzük mi is, érzi a vad is. Talán ezért nem szólaltak meg ma este a bikák. Vagy – ahogy a kísérők mondják – farkas jár a környéken. Még első este rákérdeztünk a helyiekre: mekkora itt egy vadászterület? S mennyi a kilövési keret? A válasz még számomra is meglepő volt (legalábbis a második fele): átlagosan 15-16 000 ha és három-négy bika a keret. A többit elvégzik a farkasok. Unglaublich – pedig igaz.
Az este csendesen telt, reggelre igencsak megjön az eső. Akkor sem lesz könnyebb vadászni, tudjuk mind. Vigasztalásul meghallgatjuk újra Mihi történetét: „ Alex átvitt az ő területére. Nagyon szép, vad hely, amilyennek Fritz mesélte. Sokat kellett mászni, pedig a kocsival is magasra felmentünk. A tetőről láttuk az egész völgyet – szép, de kegyetlen rossz terep. Óriási katlan, az alja teli bozóttal, az oldalain régi, kitermelt széltörés. A bika alattunk szólalt meg, de nem láttuk egy halmocska miatt. Lejjebb kellett ereszkednünk, halkan, gyorsan, óvatosan. Nem volt könnyű, azt mondhatom. De sikerült! Alex nagyszerű kísérő! (a nagydarab fiatalember, hallva a nevét, szerényen bólintott). A bika távolodni kezdett, Alex rábőgött vagy kétszer, hogy visszahívja. Nem jött közelebb, de félsrégen elfelé megállt. Alex biztatott, hogy lőjek – 242 méter, lapocka mögé tartva megérintettem a gyorsított ravaszt. Alex látta, hogy meginog, majd eltűnik a völgyben. Vártunk egy kicsit, s elindultunk megkeresni. Nem volt sehol se bika, se vér. Lejjebb, jóval lejjebb Alex vért talált, majd tüdődarabokat. Aztán odahívott, hogy érzi a bika szagát. És ott volt, a völgy legmélyén! Én mondom nektek - ez életem, vagyis vadászéletem legboldogabb napja.” - s még egyszer koccintottunk a bika tiszteletére, s mindannyiunk egészségére.
Hétfő reggel. Esik az eső, szépen csendesen. Megint korán felébredtem, megint nem mehettem a többiekkel. Szerencsére annyit sikerült kialkudnom a Maus-szal, hogy legalább Fritz mehessen fényképezni. Mondtam neki, hogy ez az ember már 42 éve hivatásos vadász, csendben tud maradni, járni, nem izeg-mozog feleslegesen. Rendben is ment minden, az eső is elállt, láttak is bikát, négyet is, de vagy messze, vagy mozgásban voltak. Erik pedig túlságosan tiszteli a szarvast, semmint, hogy kockáztasson egy sebzést. Egy újabb esély múlt el.
Bernhard, csapatunk legidősebb tagja – nyugdíjas fővadász. Eddig nem volt szerencséje, de nem veszi rossz ómennek, már megszokta, hogy bárhova is mennek a baráti körével, mindig ő az utolsó elejtő. Különös, de nem zavarja. Pedig már csak négy esély maradt.
Hétfő este. Akik már sikerrel jártak, s persze én (a pótkerék) - kimentünk gombászni. Találtunk is egy csomó, gyönyörű, mesebeli piros tetejű, fehér pettyes … légyölő galócát. Aztán tinórukat is, azt mondják Steinpilz – kőgomba. Ám legyen, ha Alex is azt mondta, hogy jó, akkor szedjük. Bár a legtöbbet éppen ő szedte. A vadászházba visszatérve, átadtuk a termést a két csinos, fekete hajú (50+ os) szakácsnőnek. Reggel már a Doktor úrtól is kaptak egy félkosárnyit, s láttam rajtuk, hogy versengenek a kegyeiért (szerencsés fickó ez a doki). A vadászok sajnos eredmény nélkül tértek vissza, megint.
Kedd reggel. Eső megint és csend. Semmi hang odakint. A fiúk farkasnyomot találtak, többfelé is, az utakon, a völgyekben. Tétlenségre vagyok ítélve ma is. Fritz kiment fotózni, eredmény – csak tájképek, esőben. Időközben lassan elkészültek a trófeák is, a Fritz-é 12-es, 7.5kg körüli, a Doktor úré 14-es, 8kg, a Mihi-é pedig 16-os, 9 kg. Szép öreg 10-11 éves harcosok. Mindegyik páratlan, s nem csak az ágaik számát tekintve, de főként az élmény miatt, amit elejtőik átéltek. A hivatásos kollégákat kérdezve kiderül, hogy ezek itt átlagosnak számítanak, esett már 12, sőt 13 kilós is a környéken. Igaz, csak egyszer. Vajon léteznek még ekkora bikák errefelé?
Kedd este. Fogy az esély, fogy a remény. Bernhard és a korban hozzá illő tapasztalt öreg vadőr, már napok óta kerülgetik a bikákat, vagy azok őket. Talán majd holnap, az utolsó reggelen. Erik és a Maus láttak egy nagy bikát, odafent, az erdőhatáron túl, 1800 méteren. Valójában csak a hivatásos kolléga látta, Erik nem. Már csak egy lehetőség maradt számára is. A vacsora viszont isteni volt! A déli gombaleves után, estére gombamártást kaptunk, pörkölttel, sajttal és puliszkával. Meg persze rántott tinórút. Valamit éppen nagyban meséltek az osztrákok és megkérdezték a véleményem. Sajnos nem figyeltem oda, mert tele volt a szám a délről maradt házisüteménnyel (elképesztően finom, őrület!)
Szerda reggel. 4.40. Felpattant a szemem, s mint a rugó ugrottam ki az ágyból. Kikapcsoltam az ébresztőt is, minek táncoljon itt öt perc múlva, hiszen máris tettre kész vagyok. Ma végre én is kimehetek!
Sötét éjszaka van, mikor a kocsit lent hagyjuk. Mindenkinél lámpa, öreg fenyves ernyője alatt haladunk felfelé egy meredek fahordó úton. Néhol a patak mellett, néhol benne. Szerencsére vízálló a bakancsom, száraz marad a lábam. Mikor az úton keresztbe fekszik egy derékvastag fatörzs, be kell bújnunk a fák alá. A Maus állva elfér az ágak alatt, én hajlongok, Erik görnyedezik. Elhagyjuk a patak szintjét, már kezdünk hallani. De egyelőre nincs mit, farkasnyomot találtunk az imént is. Még pár percnyi kapaszkodó, óvatos, lépésenkénti lopakodás – és felérünk az erdőhatárra. Pásztázzuk a fennsíkot, de a fény még nem elég, várunk, figyelünk, fülelünk. Csend, semmi hang. A farkasokra gondolunk.
Percek múlva megindul a kísérőnk. A fák alól kiérve, érezzük a szél erejét. Szemből fúj, az oldal mentén, tökéletes irányból, de keményen. Változik az idő, fellegek sötétlenek felettünk, de most már nem törődünk semmivel – ez az utolsó reggel. Tíz lépés a hangosan surrogó áfonyásban. Megálló, távcsövezés, hallgatódzás. Majd ugyanez, még vagy negyedórán át. Lassan haladunk a rétegvonal mentén, sok a keresztbe dőlt gally, fiatal fa, száraz rőzse. A pásztorok takarították a legelőt – súgja a vezetőnk. Jobbról egy hatalmas fekete madár burran fel, s elzúg a völgy felé – egy nagykakas. Szárnyának zúgó hangját elkapja szél, nem zavar, nem arra megyünk. Valahol előttünk, ott abban a kis szélvédett katlanban, ott látták este a nagy bikát. Vezetőnk most már nagyon óvatos, sűrjen megáll, távcsövez, figyel. A feszültség ragadós, Erik is izgatott, érzem a mozdulatain. Csak én vagyok nyugodt, rajtam nincs nyomás. De már nagyon várom a főszereplő színrelépését.
A fennsík hullámos, füves foltok váltakoznak áfonyás részekkel, helyenként egy-egy magányos kis fenyő nyújt némi takarást. Most vezetőnk izgatottan mutogat az egyik ilyen kis fa irányába: Hirsch – schiessen! - s lecsapja a háromlábú lőbotot Erik elé. A magas vadász hajlong, próbálja megtalálni a szarvast a lencsében, de nem lát semmit. Pedig én látom szabad szemmel is, ott van előttünk vagy száz méterre, fejét takarja egy fa, a vezető biztosan jobban látja. A vadász még ügyetlenkedik, értékes másodpercek telnek el … s a szarvas tovább indul felfelé. Most láttam csak egy pillanatra az agancsát, fekete szárak, ágasbogas korona, de nem tűnik túl magasnak … Mindegy, elment. Hiába helyezte át a lőbotot a kisember megint a nagy elé, amaz csak nem látta meg a bikát. Eltűnt.
Csalódottság, bosszúság, de megyünk tovább. Nem több mint tíz métert. Feljebb, a gyalogfenyő szélén ott áll a bika. Áll és minket néz, nincs több mint hetven-nyolcvan méterre. A kisember megint levágja a botot a nagy elé: Schiessen, Schiessen! Erik görnyed, hajlong, bepárásodik a hátsó lencse, hüvelykujjával törli, a bika áll, az első lencse elibe valahogy odakeveredik a puskaszíj, a bika felemeli agancsos fejét – Úristen, mekkora hatalmas ez az agancs! Azok a vastag fekete szárak, a hosszú hegyesre kifent ágak, az a hatalmas erős test, a nyaka, mint egy szürkemarháé, csak úgy rengett a hús rajta – amint elgaloppozott …
Ennyi volt, elment az esély. Pedig tálcán kínálta fel a hegy a legszebb bikát, amit valaha láttam. Nem vagyok szakértő, de több mint tíz kilós lehetett, a vezető szerint tizenegy … Csalódott a kisember, mérges, a vadász csendesen bosszús. Csak most derült ki, hogy ez lett volna az első bikája. Talán túl nagy is lett volna elsőnek.
7
Elmúlt a pillanat. Elment a Nagy Bika … A vadászházba visszatérve elmondjuk meséinket. Míg elhadarom Fritz-nek, amit láttam, újra erőt vesz rajtam az izgalom. Odafent nyugodt voltam, még én csitítgattam, békítettem a vadászt, s főleg a kísérőt. Hiszen hogyne lenne mérges, mikor egy ilyen esélyt tudott kiügyeskedni, s a vendég nem tudott élni vele. Ez van, nem sikerülhet mindig. Erik viszont megígérte, hogy visszajön, mert nagyon megszerette a kárpáti vadászatot, a cserkelést, a vadont.
Bernhard bácsinak is meg lett volna az esélye az utolsó reggelen, de nem tudott élni vele. Ott állt a bika előtte, nem is messzire, vagy nyolcvan méterre, de mindig csak szüggyel feléje, s nem volt hajlandó az oldalát mutatni. Utólag már hiába mondtuk, hogy a kárpáti bika nem olyan jólnevelt, hogy percekig mutassa a blattját – itt van kérem, ide tessék lőni. Nem, itt nem így megy a játék. A vadásznak van két jó másodperce, hogy cselekedjen, s ha nem - kárba vész a több kilométeres cserkelés, a hegymászás, a verejtékes munka. S hiába vigasztalja magát az ember, hogy talán majd legközelebb - beleszólhat az időjárás, a farkas, egy gombász, egy juhász, bármi … és nem marad semmi, csak a remény.
A remény, hogy jövőre, szeptember végén újra megszólalnak a bikák a havason. S ha élünk még, akkor majd újra a nyomába eredhetünk a Kárpátok koronás királyának. S ha igen nagy szerencsénk van, láthatjuk még egy-egy példányát az őserő megtestesítőjének, aki dacolva esővel-faggyal, köddel-hóval, medvével-farkassal, világgá kiáltja:
Szerelmes vagyok!
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre!