Részlet Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből.
A csend az erdőből indult el. Ekkor még kora délután volt. Mire kiért a rétre, ott várta már szürke palástjában a köd, és a falu alatt melléjük lépett a téli délutánok rövid árnyéka: az alkony.
A városba már egyszerre értek. Először a külvárosi boltok ablakai csukták le előttük szemüket, de aztán üresek lettek az utcák; a rendőrök a fal mellé húzódtak és hazagondoltak; az állomásról elmentek az utolsó vonatok is, és a kaszárnyákban sem hallatszott más, csak Bóka honvéd tollának sercegése, aki napos tizedesi minőségben, de teljesen szolgálaton kívüli hangulatban írt a levélpapírra, melynek bal felső sarkában nefelejcsvirágok között két galamb csókolódzott...
A csend, a köd és az alkony benéztek az ablakon, aztán ráborultak az egész kaszárnyára. A homályos, hideg folyosókon ekkor mintha léptek koppantak volna, és Bóka honvéd arra gondolt, hogy talán betlehemesek jönnek. De nem jött senki, csak a karácsonyest békessége és vágyakozása lépegetett a hosszú folyosón, a városban, talán az egész világon.
Ekkor nyitott be hozzám Pacolai hadnagy feldúltan, az ajtót nyitva hagyva és végigrobogva szobámon.
– Hát ilyet még nem hallottál!
– Pacolai, légy szíves, tedd be az ajtót.
– Hanyatt esel, ha elmondom!
– Édes Pacolai, tedd be az ajtót, és ne izgass! Látod, hogy borotválkozom.
– Becsukatom ezt a gazembert! Be én, ha száz évig volt is a legényem!
Erre már megállt kezemben a borotva, mert nagy dolognak kellett történnie, ha Pacolai ilyesmire vetemedik. Miska ugyanis, Pacolai legénye, nemcsak közönséges tiszti legény volt, hanem ezenfelül egy személyben: anyós, pénztáros, szerelmi futár, gondnok, titkár, szakács, hajtó és – minden.
Ha este valahová készültünk, Pacolai először hozzá fordult.
– Hogy állunk, Miska?
– Sehogy...
– De mégis?
Miska erre elővette a családi kasszát, kiutalt valami nyavalyás összeget, és „több nap van, mint kolbász”-t morogva, otthagyott bennünket.
– Holnap kidobom – káromkodott ilyenkor Pacolai, de ezt már senki sem hitte el, mert Pacolai Miska nélkül nem élhetett.
De ennél többet is mert Miska! Amikor a szomszéd erdőben csináltunk egy nagy összejövetelt az előléptetések örömére, Miska lekésette Pacolaival a vonatot, aminek következtében Pacolai nem vett részt abban az általános lecsukásban sem, mely a kirándulás következménye lett. Mi másnap fejfájósan ődöngtünk a gyakorlótéren, gyomrunk és erszényünk üresen émelygett, Pacolai pedig üdén nyikorgatta vadonatúj csizmáját.
– Hallom, jól mulattatok...
– Jól! – néztünk rá sötéten, és majd rosszul lettünk, amikor tízóraira kolbászt és bort rendelt.
– Bort! – mondta kajánul, és csettintett melléje. És aznap, a rendkívüli zivataros kihallgatás után Pacolai – állítólag – homlokon csókolta Miskát, és őrangyalának nevezte...
... és most lecsukatja.
– Csak csukasd le, Pac, nagyon szemtelen volt már.
Pacolai csak legyintett.
– Emlékszel a kőgáti erdőre? Sokat meséltem róla.
– Valamire emlékszem, de akkor még nem voltál katona.
– Nem, sorozás előtt volt. Nagybátyám ott a főerdész. Mint diák minden szabadságom ott töltöttem, és szabadon puskázhattam az erdőben. Most van négy éve, karácsonykor is ott voltam, és teheneket hajkurásztunk. Lőttem is kettőt, aztán hazaküldtem a kocsit. Egyedül bolyongtam tovább, mert csodálatos szép volt az erdő, lassan esni kezdett a hó, és én észre sem vettem, már kiértem a határra, hol kétméteres drótkerítés zárta le a mi erdőnket a szomszéd községitől.
Itt aztán megálltam. Mindjobban esett a hó, és abban a süppedő ünnepi csendben jó volt nem mozdulni. Egyszer csak megfordult velem a világ. A drót mellett, az egyik bokor mögül kiválik egy alak. Vállán keresztülvetve egy óriás bak. Mire magamhoz tértem, már fent volt a kerítésen. Irtózatosan felháborodtam. Drillingemben golyó és sörét. Agyon nem lőhettem, de annyi időm volt még, hogy kicseréltem a patront madársöréttel ... éppen a vastag részét mutatta felém...
– Szóval megtorpedóztad.
Pacolai megakadt az előadásban, és mérgesen nézett rám.
– Hogy érted ezt?
– Ez finoman van mondva, ha egy hajót fenékbe lőnek...
– Hát igen. Az alak odakapott, káromkodott, és eltűnt a túlsó oldalon. Később már bántott az eset. Nagybátyám csúnyán leszidott, de hiába érdeklődtünk jegyzőtől, csendőrtől, orvostól, nem hallatszott semmi, hogy valakit meglőttek volna...
– Elhibáztad, Pacolai. Előfordul ez nálad...
– ... és most – ugrott fel –, ahogy hazajövök váratlanul, Miska az én mosdótálamban mosdik...
– A fogkefédet is használja ... ha ez hozzátartozik zavaros előadásodhoz...
– Az nem igaz! Szóval szidom, mint a bokrot, hogy most már irgalmatlanul elzavarom, amikor úgyis látom, hogy a háta csupa himlőhely, vagy mi a fene ... még valami betegséget kapok tőle.
„Nem himlő ez, hadnagy úr – mondja Miska bűnbánattal –, csak belém lőtt egy marha a kűgáti erdőn; a hadnagy úrnak elmondhatom. Úgy volt az, hogy fogtam egy őzikét...”
„Fogtad?”
„Puskával, tetszik tudni, aztán amikor mászom át a dróton, csak durr! Úgy meglűtt a nyavalyás, hogy csak lefordultam. A sógorom egész szent karácsony napján bicskázta ki a sok sörétet, de még most is van bennem egy csomó. Valami vendég gyerek volt a főerdészéknél. Hát az volt. De ne adja az isten, hogy a kezembe kerüljön, mert kitekerem a nyakát, mint a cigány az ürgéét...”
Pacolai csúnyán felindult elbeszélés közben. Vékony ádámcsutkája sűrűn szaladgált fel s alá. A végén megállt előttem, és úgy kiabált, hogy odébb húzódtam.
– Ne ordíts, Pacolai! Végeredményben nem téged lőttek meg...
– Te is ezt mondod? – ámult el.
– Hát még ki mondta?
– Miska. Amikor megfogtam a gégéjét, hogy én voltam, aki meglőttem, és én tekerem ki a nyakát, mint az ürgéét, mert az ilyen alávaló, gazember vadorzó mást nem érdemel – csak hápogott, és amikor otthagytam, azt morogta, hogy úgy kiabálok, mintha ő lőtt volna meg engem. Pláne hátulról... Hát a törvény, az kutya?!
– És most?
– Becsukatom! Ott zöldül meg a büdös!
– Igazad van, de légy szíves a nadrágomról leszállni, nem azért vasaltattam. – Pacolai ugyanis annyira belelovalta magát az elbeszélésbe, hogy utána fáradtan végigdőlt ágyamon, hol nadrágom volt kikészítve.
Aztán kimentünk a városba, mert hivatalosak voltunk valahova, ahol karácsonyfa volt, otthon volt, két kék szemű kislány volt, akik feledtették velünk, hogy a mi otthonunk messze van, s hogy mikor látjuk, azt csak a jó Isten tudja.
És mikor ellobbantak a gyertyák, éjféli misére mentünk. Öregesen padba ültünk, lehajtottuk fejünket a Gyermek előtt, aki messze-messze valamikor ezen a napon született. Az orgonaszó halk simogatása a szívünkbe kúszott, és távoli álmokat bontogatott, amikor nekünk is lesz karácsonyfánk, otthonunk, talán – kék szemű feleségünk...
Odakünt meg szép csendesen hullani kezdett a hó.
Csendes volt a város. A villanylámpák árván dideregtek, az ablakok álmosan hunyorogtak, és régen elmentek már az utolsó vonatok is halk dohogással nagy, fehér mezők felé.
Hallgató homály borult a kaszárnyára is, csak Pacolai szobájában volt valami enyhe világosság. És amikor benyitottunk, nagyon szíven ütött bennünket valami, mert Miska akkor gyújtotta meg a csillagszórót egy árva kis karácsonyfán. Aztán csak állt, nézett bennünket, s nem szólt egy szót se.
De mi se!...
Pacolai hangosan krákogott, kardját felesleges zörgéssel csatolta le, és végül csak ennyit mondott:
– Te ... te ... Miska...
És a csend, a köd s a karácsony éjszakájának bársonyos békéje benézett az ablakon.
(1939)