Pintér Norbert alábbi írását tavaly is közöltük az ünnepek előtt, és most sem hagyjuk ki. Az üzenete nem szorul magyarázatra, mert mindenkinek azt jelenti a történet, amit érez az olvasása közben.
Az utánkeresés utolsó lövéseit még alig feledte el a téli táj, amikor a hóba ágyazott terítéken fekvő vaddisznókat körbeállták a vadászok.
Zöld fenyőgallyakkal övezve, tucatnyi süldő hevert két sorban, míg a fő helyet egy hatalmas kan foglalta el. Az öreg remete már évek óta nem volt ilyen népes társaságban, de most békésen megfért a fiatalok mellett.
Miklós vidáman lehelt a kezébe. A visszatörőkre várt az erdőszélen, s eleinte úgy tűnt, hogy nem szegődik mellé a vadászszerencse. Aztán a hajtás vége felé, amikor messze a dombél mögött hallatszott a kutyák ugatása, a szemközti sűrű mélyén eltört, egy hó alatt rejtőző korhadt ág a halotti csendben.
A puska szinte magától fordult a hang irányába, s ahogy a hatalmas vadkan megjelent a nyiladékon, az öreg Mauser beleordított a csendbe…
A vadászrészt hamar szétosztották a résztvevők között, s a vadászmester külön ügyelt rá, hogy hajtó és vadász egyformán részesüljön húsból és belsőségből.
- Kellemes ünnepeket kívánok! – parolázott le mindenkivel, aztán gyorsan elszéledtek, mert hideg volt nagyon.
Karácsony hetében jártak már, de az idő alig pár napja változott igazán télire. Először csak szállingózott a hó – el is olvadt másnap –, később azonban a síkság felől betört valami nedves légtömeg, ami találkozott az északi tundrák jeges leheletével, és akkor egyszerre fagyott és havazott.
Miklós a hátizsákjába csúsztatta a jókora csomagot, és gondolatai között a nagy kannal, vállán a puskával hazafelé indult.
- Maholnap karácsony – jutottak eszébe a gyerekek, s a reggeli ígérete; elszánkózik velük a közeli fenyveshez, hogy közösen kiválasszák az idei karácsonyfát.
Már beért a házak közé, ahol a tisztára sepert utca kövezetén leverte lábáról a havat. Itt a szél sem járt annyira, s a csizmák vidáman trappoltak a meleg otthon ígérete felé, de aztán meglassultak, mert az egyik rogyadozó öreg kerítés mellett, majd’ arasznyi szűz hóba gázoltak.
Miklós ránézett az ismerős házra, a verandához vezető érintetlen hóra, a megvakult ablakszemekre. A csend hirtelen fájón nyomasztó lett. A kiskaput alig tudta befeszegetni, de aztán hangosan letopogta lábáról a havat, és belépett a házba.
- Juli néni! – kiáltotta, és tanácstalanul megállt az üres előszobában.
Valami kis motoszkálás hallatszott a konyhából… – bekopogtatott.
- Egy kis vaddisznóhúst hoztam magának karácsonyra! – vette le egy hirtelen ötlettől vezérelve a hátizsákot.
Szinte körül se nézett, ahogy folytatta.
- Talán elfér a tűzhelyen még egy serpenyő… – de aztán elharapta a szót.
A konyha – ahol régebben töltöttkáposzta rotyogott ilyenkor a cserépedényben, és ünnepi diós kalács illatozott a sütőben – csendes volt és hideg. Nagyon hideg.
Az asztalnál száraz kis öregasszony kuporgott. Nagykendő volt a vállára terítve, s a kabát gallérja mellett horgolt kardigánok, és kifakult réklik kandikáltak ki a sál alól. Térdére pokrócot terített, s amikor felemelte a fejét, és Miklósról a sparheltre nézett, szinte fájt a fagyos levegő.
- Nem égett már abban tűz, fiam napok óta.
Az ablakon valami sárgás derengés szűrődött át a kopott függönyökön, s megmutatták a kristályokból szőtt jégvirágot, a magányos öregséget és a mérhetetlen szegénységet…
- A héten jön a nyugdíj, és akkor veszek egy kis fát magamnak… – suttogta.
Miklós elgondolkodva dörzsölte össze a kezeit.
Gyerekkora jutott az eszébe, amikor Juli néni szalagos fánkot sütött neki baracklekvárral, és rétest nyújtott, mazsolás túróval gazdagon megpakolva. És a kacsacomb! A ropogós bőrbe bújt vajpuha álom, ami alatt nagy szelet fehér kenyér terpeszkedett, hogy a lecsöppenő zsír nehogy kárba vesszen!
- Mindjárt jövök, Juli néni!
A kilincs majdnem a kezében maradt, ahogy kisietett a házból, és csak otthon vette észre, hogy még a hátizsákját is ott felejtette, abban a jégveremnek beillő kis konyhában.
A gyerekek már várták. Hangosan zajongtak, s egymást túlkiabálva ajánlkoztak, hogy hozzák a szánkót és a kisbaltát.
Miklós csendet intett.
- Pakoljátok meg hasábfával a ródlit, s tegyétek fel a nagyfejszét is.
A fiúk értetlenkedve hallgatták…
- Nem megyünk karácsonyfáért, apa? – kérdezte bátortalanul a kisebbik.
Miklós megsimogatta a kipirult arcot.
- Holnap reggel! Most előbb viszünk egy kis tüzelni valót Juli néninek, de cserébe az idén két fenyőt fogtok díszíteni. Egyet magunknak, egy másikat pedig neki…
Amikor az öreg sparheltben fellobbantak a lángok, és a tűz ropogása mellett, az ablakon nőtt jégvirágok olvadozni kezdtek, Juli néni arca kipirult.
Gyerekzsivaj verte fel a ház csendjét, az udvarról behallatszott a nagyfejsze fát hasító zuhogása, és a konyhaasztalon – mint az eljövendő karácsony gondtalan, boldog ígérete – nagydarab húsok feküdtek.
Juli néni már mosolygott. Érezte, hogy meleg nem csak a tűz mellett lehet… hanem a szívekben is.
Megjelent Nimród Vadászújság 2022. évi decemberi lapszámában.