Éppen a vonaton ücsörgöm, mikor e sorokat írom. Kezdődik az egyetemen a tavaszi félév. Most szívesen utazom. No nem azért, mert annyira jó elmenni otthonról, hanem mert a téli szünet alkalmával szerzett élményeket élem újra és újra át.
Egyik jobb volt, mint a másik – de egy, az egyik nem hagy nyugodni! Egy nagy álmom teljesült. És milyen fiatalon, talán meg sem érdemlem…
Ilyen bevezető után joggal hiheti azt a kedves olvasó, hogy meglőttem életem kanját. Pedig nem – még csak az elsütőbillentyűt sem húztam el puskán.
Még 2021 decemberében indultunk hajnali cserekelésre kedvesemmel és édesapámmal a Bükkbe. Az éjszaka folyamán hullott hó, mintegy 15 centis fehér lepelként borult a tájra, felcsigázva az ilyenkor útnak eredő vadászt. Én Kamillát kísértem, apám pedig egy másik gerincen próbált szerencsét. Cserekelés végeztével, telefonon összebeszéltünk, hogy ki mit tapasztalt, és legnagyobb örömömre közölte, hogy egy nagy, magányos disznó friss nyomára talált.
Lelkesedésem valahogy nem ragadt át Kamillára, hiszen ő tudta, hogy ez még jó néhány óra hótaposást fog jelenteni… A nyomhoz érve gyorsan „tervet szőttünk”, aztán már indultunk is rajta. Hamarosan elértünk egy picike tetőhöz, amelynek a déli oldala erdeifenyővel, bodzával, magas fűvel benőtt sűrű volt, szóval ideális vackolóhely egy kan számára. Ezzel a lendülettel indultunk is a tetőn körbe, hogy van-e belőle kiváltó nyom.
Fontos tudnivaló, hogy ennek a „puklinak” a déli oldalán, a tetejétől mintegy 250 méterre vezet a hegység szívébe az egyetlen aszfaltos út. Ettől mintegy 100–120 méterre vezetett egy turistaösvény – úgy gondoltam, hogy ezen folytatom a körívet, de éreztem, hogy nem lesz jó. Túlságosan közelinek találtam a feltételezett fekvőhelyhez, és féltem, hogy megugrasztjuk a kant. Ezért egyre sűrűbben és sűrűbben emeltem szememhez keresőtávcsövemet, hogy átpásztázzam a fenyves alját, mikor megakadt a tekintetem valamin. Sokáig én sem tudtam, hogy pontosan mi is lehet, de egy kis idő múlva bebizonyosodott, hogy az a „valami” nem más, mint a kanunk sörtéinek a vége. Ennyi lógott ki belőle a vacokból. Innentől kezdve idegtépő türelemjáték vette kezdetét: a disznó nagyjából 80 méterre volt tőlünk, tervem pedig az volt, hogy a mögöttünk elhaladó kocsik zaját kihasználva kerülünk lövőhelyzetbe.
Csakhogy nem ment ám ez olyan könnyen, ugyanis az emberek nem akartak délelőtt 11-kor mögöttünk felautózni a hegybe, így olykor-olykor fél lábon billegve, lőbotra támaszkodva vagy a vastag hótakaróban térdepelve vártuk a jó szerencsét. A kalapomat már elhagytam valahol, a kezem lefagyott a hóban, a térdem szintúgy, de vitt előre a vadászösztön. Mikor sikerült megfeleznünk a távolságot, felkerült a lőbotra Kamilla puskája, és halkan megvitattuk a „haditervet”. A kan valamit megneszelhetett pusmogásunkból, mert úgy kíváncsiskodóan felállt a vacokból…
A lövést már nem hallotta. Csak lerogyott a hóba, utoljára megcsikorgatta agyarait, és „átszenderült” az örök vadászmezőkre. Imigyen teljesült vadászéletem egyik legnagyobb vágyálma – így, hogy kedvesemet kísérhettem…