Nyulakról címmel kaptuk munkatársunktól, dr. Molnár Tamástól az alábbi írást, amelyben a múlt felelevenítése mellett a népi bölcsesség is megjelenik, mindez a mezei nyúl vadászata kapcsán.
Dédnagyapáim idejében vadászterületünkön alig-alig fordult elő nagyvad. Kevés őz, még kevesebb vaddisznó, szarvas pedig csak elvétve, ünnepnapokon és akkor is csak nagy szerencsével volt látható a környező erdőkben, terítékre még annál is ritkábban került. Ha egy-egy vándorló bika vetődött a környékünkre, megjelenésével nagy izgalmat keltett a reménykedve dobogó vadászszívekben. Ilyenkor, aki csak tehette, napi munkája végeztével, ki kerékpáron, ki pedig gyalogszerrel indult felkutatni a hőn áhított vadat. Sokszor azonban már bottal üthették az agancsos nyomát, így maradt nekik a nyúl- és fácánvadászat. Erre is voltak berendezkedve az akkori öregek, mindegyikőjük csak egy-egy sörétes puskával bírt, melyhez a sörétszemeket vagy a futót maguk öntötték.
A sörétszemeket maguk is sodorták, a papírhüvelyekbe töltött lőporra fojtást szereltek, majd beleöntötték az előzőleg gondosan kimért sörétszemeket, hogy a legvégén saját peremezővel zárják le az elkészült patronokat. Egy öreg peremező, mellyel még nagymamám segített dédnagyapámnak lőszert készíteni az esedékes vadászatok előtt, ma is fegyverszekrényemben lapul.
Golyós puskája akkoriban egyiküknek sem volt, csak jóval később, a kartonos puskák idején juthatott hozzá egy-egy vadásztársaság a nagyteljesítményű, nyíltirányzékos fegyverekhez. Maradt tehát a sörét, meg a nyúl és a fácán.
Mert nyulat viszont, mezeit, meg fehérnyakú, pirosbarna fácánkakast garmadával termettek a határ menti szántók, a borókás dombhátak, meg a kisebb ligeterdők. Az öregek legalábbis így mesélik.
Nagy szó volt azokban az időkben, ha vaddisznót, netalán szarvast hozott a fuvaros az erdőből, szekere saroglyáján. Ilyenkor egykettőre össze is szaladt a falu apraja-nagyja. Az elejtő vadász meg, vérmérséklete szerint vagy büszkén parádézott zsákmánya mellett vagy szerényen lépdelt a szekérnyomban. Csak a kalapzsinórjába, a leveles erdei szamóca mellé tűzött, megvérzett töret hirdette a beavatottak számára az ébredő erdőn született hajnali diadalt.
Manapság, vadászterületünkön csak elvétve látunk egy-két mezei nyulat, jól meg is nézzük, de csak azért, hogy tudjuk, milyen is az. Dehogyis jut eszünkbe puskát emelni a szántásban lapuló vagy a hajnali harmatban önfeledten mosakodó tapsifülesre – akármilyen finom csemege is a nyúlpaprikás, – hiszen hosszú, kajla füleivel, őszi sárbocskorával és távolodó futtában fehéren villogó farával színesebbé és élménydúsabbá teszi vadászatainkat. Olyan kevés van belőle, hogy éves vadgazdálkodási tervünkben egyedszámát 10-15 példány közé taksáljuk, ezért az elejtésre tervezett vadfajok között – nálunk – nem szerepel a mezei nyúl.
A magamfajta, hegyvidéki vadásznak, ha vadnyúlpecsenyére fáj a foga, fel kell kerekedni és nyúlban gazdagabb vidékek felé kell irányt venni. Ilyen hely azért – szerencsére – bőven akad Magyarországon. Az összes közül mégis, a szívemnek legkedvesebb a Nagykunság síkvidéke, rizskutricáival, dűlőútjaival, elhagyatott tanyáival, a végeláthatatlan szántások tengerével és a földeken dolgozó traktorok láthatárba olvadó sziluettjével. Talán azért is szerettem meg a magyar alföld e „jó tenyérnyi” darabját annyira, mert itt élő vadászbarátaim, Lajcsi és Miki kalauzolásában nyerhettem bepillantást vadásztársaságuk és vadászterületük mindennapjaiba.
Az ismeretség Lajcsival régről való, agrármérnök, tudományos kutató nagybátyám közbenjárásával jött létre. A kezdeti udvarias bemutatkozást követő első tiszteletkörök után hamar barátságot kötöttünk és azóta rendszeresen látogatjuk egymást, természetesen csakis vadászat ürügyén. Mikit már Lajcsi révén ismertük meg, jó pár évvel ezelőtt, kedvességével, önzetlenségével hamar belopta magát szívünkbe, barátunkká vált.
Nem múlik el úgy vadászévad, hogy alföldi barátaink ne jönnének fel egy-két hétvégére vaddisznók után leselkedni vagy mi ne mennénk le édesapámmal egy-egy fácán- és nyúlhajtásra vagy a hozzám legközelebb álló – a nagykunságon és már nálam is nagyvadszámba menő – őszi-téli vadlibavadászatra.
Jó pár éve, hogy elejthettem első mezei nyulamat a karcagi határban, de mind a mai napig élénken él emlékezetemben az a csepergő, ködös, barátságtalan időben megrendezett, mégis csodálatosan sikerült hajtás. Különleges társasvadászat, melyen egy életre megtanultam a nyúlvadászat egyik nagyon fontos – az élet más területeire is érvényes – alapszabályát.
A szemerkélő eső cseppjei hangosan kopogtak a traktor mögé kapcsolt utánfutó ponyváján. A ponyva alatt, a futó két oldalán gumicsizmás vadászok ücsörögtek, egy-egy gödörnél nagyokat billenve. Lábuk alatt zsemlyeszínű magyar vizslák és tarka német vizslák doboltak kurta farkukkal a plató deszkáján. Tágra nyitott szemekkel figyelték a gazdáik által körbeadott kolbász- és szalonnadarabokat, meg az emberesen vastagra szelt fehér és puha kenyérszeleteket, ahogy kézről-kézre járt a vadászok között. Olykor, mintha az embereknek akartak volna segíteni, ők is nagyokat nyeltek egy-egy ujjnyi kolbászdarabkával ékesített falat elnyelésekor.
Nagyot zökkenve fékezett a traktor, magasan szökkenve ugrották át az utánfutó hátsó korlátját izmos lábaikkal a mozgásra vágyó vadászkutyák, elgémberedetten másztak lefelé a vaslétrán a zöld esőkabátba öltözött vadászok. Fegyverek závárzata kattant össze, egy-két fegyelmező utasítás dörrent a halkan doboló esőben és máris készen álltunk a vadászatra.
Hosszú sorban szóródtunk szét egy őszi mélyszántás szélén, majd a vadászatvezető engedélyére lassan megindultunk.
Alig haladtunk egy kőhajításnyit a vendégmarasztaló karcagi sárban, a tőlem harmadik vadász előtt sárbocskoros nyúl pattant ki a szántásgödörből, ahol eddig lapult. Megjelenése nem izgatta fel különösebben a vadászokat, pedig a nyúl a hajtósor jobb szárnya előtt keresztben parádézott végig, egyetlen lövés nélkül. Egy beugrani készülő vizsla hátán csattant egyet a póráz, más nem történt.
Értetlenül álltam az eset előtt, mivel azonban a hajtóvonal továbbhaladt, én is velük mentem. Most a másik oldalon, tőlem balra – mintha a földből pattant volna ki – kezdett eszeveszett száguldásba egy újabb kanálfülű, de a mancsaira ragadt fekete sár hamar lelassította mozgását. Hegyvidéki vadászathoz szokott szememnek még így is gyors iramban távoldott a megriadt vad.
Lövés megint nem dördült. Már jó negyedórája tartott a hajtás, két nyúl is kellemes sörétlövés távolságra kelt a vadászok előtt, a lehető legjobb irányba menekülve, mégis semmi. Még egy puskacső sem fordult feléjük.
- Na, csak várjatok! – gondoltam magamban, - majd ha előttem kel a nyúl, megmutatom, hogy mit kell akkor csinálni! - és már alig vártam a kínálkozó alkalmat. Mely nagyon hamar el is jött.
Éppen előttem, majdnem a lábam alól ugrott ki egy nyúl és rövid előrefutás után egy nádfolt felé, futtában szinte eltörve folytatta sietős útját. Kezemben gyorsan emelkedett a lapátcsövű puska, elsőre elhibázva, másodjára azonban telibe találva a szaladó nyulat.
A szám azonnal fülig szaladt, de belül is mosolyogtam, hiszen megmutathattam az alföldieknek, hogy a hegyvidéki ember is tud ám rohanó apróvadat lőni! Körülöttem is mosolyogtak vadásztársaim, sőt egyikük vizslája apportírozta is gazdájának az elejtett nyulat, melyet széles mosollyal megtoldott üdvözléssel nyújtott át nekem.
Ragyogó arccal fűztem aggatóra a jól megtermett nyulat, majd boldogan töltöttem új patronokat puskámba és szinte lebegve indultam tovább a hajtóvonalban.
Alig száz méter megtétele után azonban korzózni kezdett a nadrágom. Sűrűn és minduntalan csak lefelé korzózni. Szomszédaim sanda tekintettel vizslatták a nadrág becsületének megtartására tett igyekezetemet, de nem szóltak. A felázott őszi szántásban már jelentős távolságot tettünk meg, a helyzet azonban egyre bonyolultabbá vált, lépteimet egyre nehezítette a csizma talpára ragadt sár, meg az aggatékomon tehetetlenül himbálózó nyúl. A puskát – melyet addig a kezemben hordoztam – már régen a vállamra akasztottam, kézzel is segítve a tapsifüles utaztatását, de így sem lett sokkal könnyebb.
Hátranézve már nem is láttam a hajtás elején húzódó akácsávot, előre tekintve még nem láttam az utánfutóval összekapcsolt traktort. Több kilométert tettünk meg így, de a helyi vadászok egyetlen felugró nyúlra sem lőttek.
Egy nádfoltból kiérve forrósodott fel a helyzet, ekkor már a szántásból felpattogó nyulakat vadásztársaim össztűz alá vették. Rövid idő alatt minden vadász aggatójára, az ügyesebbekére két-három nyúl is felkerült, a közelben pedig, egy akácsor takarásában, végre feltűnt a traktor.
A következő hajtástól kezdve már én is kivártam a hajtás legjavát és csak akkor kezdett emelkedni a puska kezemben, ha a közelben a piros, utánfutóval összekapcsolt traktor várakozott…
Megjelent a szerző Parázsló alkonyat című novelláskötetében