Vadászok ezreivel fordul elő nap mint nap, hogy dolguk végeztével, fáradtan csak annyit válaszolnak az érdeklődésre: „nem volt semmi”. Pedig ez a „semmi” a leggyakrabban olyan színes és izgalmas, ahogy Szigeti Edit kollégánk itt leírja.
Augusztusra a bak olthatatlanul vágyja a sutát, hogy titkos találkájuk alkalmával egy új élet magvát hintse el. A kihívásokat kedvelő vadászember ez idő tájt hívósíppal járja a határt és a suta hangját imitálva igyekszik megtéveszteni a szerelemittas agancsosokat. Nincs ezzel másként a természetfotós sem, ezért ma őzbakra „vadászom” fényképezőgépemmel.
Álcaruhában helyezkedem el az erdő aljában, igyekszem észrevétlenül meghúzni magam a fák tövében, kezemben a hívósíp, fényképezőgépem készenlétben várja sorát. „Van valami?” Érkezik a kérdés telefonomra egy messenger üzenetben. „Sehol semmi” - hangzik a rövid válasz. Eztán órákra félreteszem a telefont és hagyom, hogy elvarázsoljon a mesevilág. Bak ugyan egyelőre nincs a láthatáron, de a „sehol semmi” üzenetváltás után már-már röstelkedni kezdek, miközben csendben nézelődöm.
Szívemnek oly kedves madarak, gyurgyalagok cikáznak a kék égen. Imádom jellegzetes hangjukat, melyről állítólag nevüket is kapták, de hívják őket méhészmadárnak, piripiónak, földi rigónak és török fecskének is. Afelől semmi kétség, hogy valóban a füsti fecskékhez hasonló ügyességgel repdesnek a rovarok után kutatva, most is együtt szelik a levegőt, ahogy versenyre kelnek a finom falatokért. Csodálom a hangok, az illatok és a színek kavalkádját, a madarakat az égen, a tollukon néha megcsillanó napfényt, a fáradt zöld nádas előtt sárgálló jágerkendert… Egy hattyú száll a távolban, most a réti sas hangját hallom, egy egerészölyv vijjogva az erdő felé veszi az irányt, az előttem elterülő vadföld felett pedig két barna rétihéja kering méltóságteljesen, prédára lesve.
Ilyenkor tobzódik a természet, két kézzel ontja a szépséget, így nyár közepére olyan érzésem van, mint a tűzijáték végén, mindent megmutat ugyanis a Natúra, amit még tartogatott nekünk az ősz előtt. Érik az aprószemű, sárga ringló szilva, leshelyem felé jövet magammal hoztam néhány szemet, gondolván, jól fog esni később, mikor megszomjazom. Beleharapok a lédús gyümölcsbe, édes húsa roppan a számban.
Csak most eszmélek, annyira belefeledkeztem a „sehol semmi” élményébe, hogy még elő sem vettem a hívósípot. Ideje lenne megfújni, hátha megérkezik a bak is, hisz végtére miatta vagyok most itt. Sutahanggal próbálkozom, nem járok sikerrel. Nem fújom sokáig, újra várakozom. Nézem a felettem elhúzó kárókatonát, nyomában tőkés récék, egyszer csak egy aláhulló tollpihére leszek figyelmes, tőlem pár méterre landol. Nem szerencsés motoszkálni, ha várom a bakot, de nem tudom otthagyni. Lassan felveszem a madártollat, egy apró emlék tőlük, nekem. Visszaülök leshelyemre, kémlelem a nádast, a távolban megcsillan a nyílt víz, rajta apró pettyek, - récék, ludak, vöcskök - ringatóznak. Egy szürke gém száll le a rétre, peckesen sétál, a fűből felkap egy méretes pockot és fejét magasra emelve elnyeli. Érkezik egy nagy kócsag is, leszállna, de meggondolja magát, inkább a nádas felé veszi az irányt.
Annyi itt a látnivaló, megint csak azon kapom magam, hogy meggyfa sípom rég hallatta hangját, itt az ideje újra elővenni. Belefújok, ismét sutahanggal hívom a bakot, de a sípszó süket fülekre talál. Mígnem egyszer csak egy őz alakjára leszek figyelmes tőlem jobbra, a fák alatt. A vad kilép a takarásból, óvatosan körülnéz - még azt sem látom, bak vagy suta -, és keresztülvágtat a vadföldön, egyenesen a csalitos felé iramodik. Belefújok a sípba, a vad megáll, már látom, hogy egy bakocska, de sajnos nagyon messze van. Némi tanakodás után úgy dönt, jobb a biztonság és eltűnik a magas aranyvesszőben a fűzbokrok alatt.
Kissé csalódott pillantást vetek tétlenségre kárhoztatott fényképezőgépemre, de nem sokáig morfondírozok, mert észreveszek két szitakötőt a rét felett. Szórakozottan nézem légies táncukat, hallom szárnyuk zirregését, körülöttem a fűben pedig tücskök muzsikálnak. Langymelegen süt a nap, nincs ma nagy hőség, sőt még egy kis nyári szellő is lengedez. Most egy csapat dolmányos varjú száll a közeli tarlóra, majd szinte egyszerre rebbenek fel a nagy körbálák között. Hollók kaffogását hallom a magasból, valahol egy balkáni gerle búg, lent az ágak között pedig széncinegék ugrabugrálnak egyik gallyról a másikra. Most egy pár örvösgalamb repül keresztül a mezőn, egészen közelről pedig egy fakopáncs hangját hallom. Nézegetek a fejem fölé, itt kell lennie valahol, de nem sikerül meglesnem. Nem is fürkészem sokáig, mert újra megpillantok egy őzet. Próbálom szemügyre venni, az már biztos, hogy bak, veszem a sípom, megfújom, megáll, de mielőtt lekapnám, kereket old. Újra a várakozás percei következnek, de ahogy megyünk előre az időben, az este közeledtével egyre nagyobb mozgást tapasztalok. A tábla szélén, a messzeségben ismét egy őzre leszek figyelmes, keresztülrohan a vadföldön, beveti magát az erdőbe, esélyem sincs megfotózni. Nem kapkodok, nem sietek sehova, kivárom a megfelelő alkalmat, nem mozdulok leshelyemről. Jobb kéz felől észreveszek egy mezei nyulat, komótosan ugrik egyet, majd leül, bámészkodik. Néha előveszem a sípot, gidahangot hallatok, hátha beugrik egy suta, nyomában szerelmes lovagjával, de egyelőre hiába próbálkozom. Hosszú órák teltek el így, eredetileg több helyet szándékoztam bejárni, gondoltam meg-megfújom a sípom, és ha nincs mozgás, továbbállok, ám annyira magával ragadott a látvány, hogy nem volt kedvem felkerekedni. A hosszú órák alatt egyszer-egyszer megszólaltattam a sípot, de nem erőltettem, leginkább csendben várakoztam.
Egyszer csak egy bakot látok közeledni, szemből érkezik, egyenesen felém tart! Szívem hatalmasat dobban, itt az idő, nem is tudom hirtelen, mihez nyúljak, síp vagy fényképezőgép, fényképezőgép vagy síp, csak nézem az agancsost, egyre közeledik! Gyanútlan, nyugodt. Az erdő aljában ülök, jó a szelem, nem mozdulok, várom az alkalmat, levegőt is alig merek venni. A bak nem áll meg a réten, célirányosan a sűrűbe tart. Nem hagyhatom, hogy eltűnjön a szemem elől, megfújom a sípot, a suta hangjára a bak megáll, kinéz a fák közül, majd visszalép az erdő szélére. Felém indul, majd megfordul és elfelé lépdel. Újra fújom a sípot, ismét visszajön, néz a hang irányába. Pár percem van csupán, de megelégeli, lóvá tett lovagom elillan a fák között.
Kis idő elteltével alig hallhatóan zizzen az avar a sűrűben, síp hangja töri meg a csendet. Konkurenciám akad azonban, mert egy suta bizony ringbe száll a gavallér kegyeiért és a szoknyavadász, legnagyobb sajnálatomra őt választja. Hoppon maradva térek vissza bűvöletemből, rápillantok lehalkított telefonomra, amit órák óta nem is vettem kézbe. Micsoda szabadság!
Egy kérdés vár megválaszolásra: „na, volt valami?” Én csendben eltűnődve megindulok a kocsim felé, csak mosolygok magamban és egyik kedvenc íróm, Márai Sándor sorai jutnak eszembe: „És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajolok, úgy köszönöm meg.”
