Részlet Studinka László Egy vadász kalandozásai című kötetéből.
Rokonommal, D.-vel – aki egyébként mérnök, és a háború előtti években legkedvesebb vadászcimborám volt, a háború vége óta pedig Kanadában él – repülőgépre ültem, és az Atlanti-óceán partjainak közelében fekvő Montrealból átrepültem a „Közép-Nyugaton” lévő Saskatchewan tartománybeli Saskatoonig. Egy ilyen kanadai tartomány akkora, mint fél Európa! Csaknem teljes napig repültünk a szárazföld felett, akkora távolságra, mint Frankfurttól Szibéria.
Ezen az október eleji napon csodálatosan tiszta indián nyár volt. Még nagy magasságból is fel lehetett ismerni a részleteket: először a hatalmas „Nagy-tavak”-at, amelyek végtelenek, mint maga a tenger, partjaikon tarka őszi lomberdőkkel. Utána Manitoba és Saskatchewan tartományok felett repültünk el, ezernyi mérföldet a „wheatbeit”, a világ gabonakamrája felett. Lent nem láttunk mást, csak végtelen, nyílegyenes utakkal óriási négyzetekre osztott sárga földeket: ezek mind tarlók voltak. Sokfelé szép, szabályos sorokban hevert a gabona, ahogy learatták. Köztük barna földek, amelyeket már felszántottak. Imitt-amott egy-egy kék tó és tarka erdőfolt...
Amikor a századforduló táján ezt az óriási prériföldet felmérték, gyarmatosították és megművelték, azzal kezdték, hogy kiépítettek egy végtelen úthálózatot, egymást mindenütt pontosan egy mérföldenként keresztező murvautakból. Minden egyes négyzetet azután négy „homestead”-re, „tanyára” osztottak fel. Jöttek a földművelő parasztok az egész világból – nagyon sokan Ukrajnából, volgai németek –, és hozzáláttak a szűzföld „farmosításához”. Vasútvonalakat építettek. Ma már, az autók korszakában, a mellékvonalakon nem közlekednek személyvonatok. Csak a sínek mellett álló óriás silókból szállítják el a gabonát évente egyszer, vonattal. Különben üzemen kívül állnak.
Hogy juthat eszébe egy „normális” európai vadásznak – már amennyiben a vadászokat egyáltalán normális embereknek lehet nevezni – az eszébe, éppen a kanadai Albertába utazni néhány vadkacsa elejtése céljából?! Hát éppen ezt akarom elmesélni, mert ez különleges vadászélmény volt.
A vándormadarak, különösen pedig az amerikai kontinens vízivadja, vonulásuk során három fő útvonalat (flayways) használnak. Az egyik az Atlanti-óceán partja mentén húzódik, a másik a Csendes-óceán partja mentén, a harmadik pedig a tavak vonulata felett vezet, amelyek a kontinens közepén húzódnak az északi tundragyűrűtől délnek, csaknem egészen Mexikóig. Itt a vízivad életkörülményei különlegesen kedvezőek: a vándorlásban levő madarak nemcsak számtalan nyugodt vízfelületet találnak, hanem magvakat is, méghozzá fantasztikus mennyiségben és minőségben. A számtalan kecskefűzbokorral körülvett tavakon a tőkés récék és néhány velük rokon úszóréce elsőrendű költési lehetőségre, fészkelőhelyekre lelhet. Szeptember–októberben, a vonulás idején az errefelé honos kacsákhoz számos „északi jövevény” is csatlakozik, amelyek az embertől mentes, teljességgel lakatlan, végtelen északi tájakon bújtak ki a tojásból, és most a meleg dél felé vezető útjukon itt, a „csodaországban” tartanak pihenőt...
Ezért költöztünk mi is ebbe a messzeségbe. Saskatoonban kocsit béreltünk, természetesen egy hatalmas amerikai országúti cirkálót, de hamar rájöttem, hogy arrafelé miért utaznak ezeken az óriási kocsikon. Ugyanis rendkívül kényelmesek! A végtelen távolságú utazásokon ezekben tetszés szerint lehet nyújtózkodni és fészkelődni, úgyszólván bennük lakni.
Az északi Transcanadian Highway-en utaztunk mintegy háromszáz kilométert észak-nyugatra, Edmonton irányában. Az út széles volt, üres és zsinóregyenes. Világos szalagja állandóan egyforma terepen húzódott a végtelenségbe. A vidék imitt-amott lapos volt, másutt hullámos, sötétbarna, zsíros föld, láthatóan nagyon könnyen megmunkálható; időnként feltűnt egy-egy ősziesen sárgásan csillogó jegenyenyár, amelyet a kanadaiak „aspen”-nek neveznek. Egyébként az egész távoli Nyugaton egyetlen másfajta fát nem láttam. Tulajdonképpen sehol sem láttam valódi fát, összefüggő erdőről egyáltalán nem is beszélve. Mindenhol alacsony jegenyenyárak, combvastagságú törzsekkel. Növekedésük ebben a szakaszban befejezettnek tűnik, amit talán a klíma szárazsága okoz. A változatosság kedvéért a völgyfenekeken és a hajlatokban itt-ott egy-egy kecskefűzbokorral és jegenyenyárral körülvett tó csillogott. Sajátos módon az ottani vizekben egyetlen nádszálat sem tudtam felfedezni. Ez a madárvilág számára is nagyon hasznos növény nyilvánvalóan teljesen hiányzik arrafelé. Néhol egy farmot lehetett látni, továbbá sok elhagyott, már málladozó épületet. Áthaladtunk nem több, mint három vagy négy „városon” – esetükben inkább mezőváros vagy farmközpont volna a méltó kifejezés –, amelyekben benzinkutak, motelek és főleg üzletek, közigazgatási irodák uralkodtak el a néhány lakóház felett. Valóban embermentes, szinte lakatlan, nagyon szimpatikus vidék!
Már az utazás alatt feszülten figyeltem a madárvilágot. Csalódtam. A széles, óriási ország kihaltnak tűnt. Az európai szem változatos, sokrétű tájhoz szokott, amelyet madarak népesítenek be. Ez az ország itt olyan óriási, és szinte nyomasztóan végtelen, hogy ebben nemcsak az emberek, de a madarak is – és általában mindenfajta vad – elvész!
Egy nőstény kékes rétihéja úgy lebegett a földek felett, mint a hazai táj kedves üdvözlete. Aztán láttunk még két szarkát. Ezek „valódi” cserjetolvajok voltak; csak hosszabb volt a farkuk, és nem féltek az emberektől, mert senki nem üldözi őket. Soha nem is hallottam egyetlen kanadai szarkát sem csörögni.