Részlet Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című kötetéből.
Évről évre megkaptam, szeptember 1-je körül, öreg barátom előzetes megbeszélésre invitáló értesítését. Sok mindenről szó esett olyankor. S ha netán állandó magnetofon lett volna a szobában – szerencsére ismeretlen fogalom volt még akkor –, s most utólag lepergethetném, bizonyára meglepődnék az évről évre, csaknem azonosnak mondható, bőgés előtti párbeszédeken.
Amelyek révén olyan jó barátok, olyan hű vadásztársak lettünk!
„...Hogy legkésőbb 8-án elinduljak ám, Kisasszony napján! Igaz, hogy korán van kissé, a meleg még nemigen enyhül, a bőgés aligha kezdődhetett meg. Eddig még csak egy-két éjjeli morgást jelent a vázsonyi erdészet, olyan hangolásfélét, amilyet a cigánybanda penget, amikor unottan beszélgetve »stimmel«!...
...Hogy a többi vendég – kettőt-hármat szokott hívni rajtam kívül – majd csak 16-a után érkezik, amikor a bikák már teli torokkal rágyújtottak...”
Évenként megegyeztünk abban is, hogy szeretünk időben ott lenni, még a szarvasok megszólalása előtt! Hiszen egyikünk sem akarja elmulasztani azt a lélegzetakasztó, azt az örökké szenzációs pillanatot, a néma estbe beleorgonázó – első szarvasbőgést!
Amikor bealkonyodás után, homályba borult ösvényen, ködnevelő réten ballagtunkban, minduntalan meg-megállunk négy-öt perces hallgatózásra...
De csak a fáradhatatlan tücskök fújják. Ágról ágra koppan a hulló makkszem. Egy-két macskabagoly huhog, jánosbogár holdfényű mécsese pislog a cserkészút mentén... S az egyre gyémántosodó égboltra hirtelen tűzkígyót rajzol ismeretlen célú futtában a hullócsillag...
De alig indulunk el ismét, alig megyünk egy dobásnyit – gyökeret ver a lábunk –, megszalad a szívünk verése.
Elnyöszörögte magát az első szarvasbika!
Erről a bevezető akkordról semmiképp se akarunk lemondani, ebből nem engedünk, ennek híján nem teljes a szeptemberünk. Ezt az évről évre ismétlődő élményt, az első szarvashang ünnepi varázsát nem lehet elkoptatni! Én már régóta koptatom, mégis egyre szebb, egyre fényesebb lesz... Ezért kell hát ott lennünk, legkésőbb Kisasszony napjának estéjén!
...De ne sokat járkáljunk ám az első napokban!
...Olyankor választják ki bőgőhelyüket a bikák, olyankor helyezkednek el, válogatják teheneiket. Olyankor legkényesebbek, legjobban nehezményezik a zajt!
...Minél kevesebbet cserkésszünk hát ijesztő emberszagunkkal, minél ritkábban büdösítsük az erdőt. Telepedjünk inkább alkalmas kilátóhelyre, megfelelő lesállványra. Ott pipázgassunk minél hosszabban, minél több türelemmel. Figyeljünk, leskelődjünk, hallgatóddzunk, minél tágabbra nyílt szemmel, minél élesebbre fent füllel. S ha meghallunk vagy meglátunk valamit, ne siessünk, maradjunk veszteg, ne akarjunk egyelőre többet tudni. Legfeljebb ártani fogunk – használni aligha...
...Igyekezzünk megfelelő képet alkotni a bőgés készülő színjátékának valószínű lefolyásáról. Ismerkedjünk a szereplők hangjával, elhelyezkedésével, egymáshoz való alárendelt, felsőbbségi vagy egyszerű vetélytársi viszonyával. Csülöknyomuk jellegzetességével, bőgőterük és nappali pihenőhelyük egymás közti távolságával, ide-oda közlekedő váltójuk útjával, a velük járó tehenek számával...
...És mindezt lehetőleg észrevétlenül!
...Hacsak lehet, zavartalan ültünkben, fegyverünkről szinte megfeledkezve, látcsövünket viszont annál szorgalmasabban emelgetve...
Ilyenformán beszélgettünk, rendszerint többes számban, mintha együtt készülnénk a Kab-hegyre, mintha közös szándékunk lenne a kellő időben való érkezés, a pontos találkozás.
S mikor végül indulásra került a sor – mégis mindig magam mentem.
– Siess most már – mondta ilyenkor –, hiszen te vagy a fővadászmesterem! Fontos, hogy le ne késsél, minél többet tudjál, mire a többiek felérnek...
Eleinte pontos utasítást szokott adni, hány érett szarvast választhatok, hány selejteset.
Bőgés után felhozatta az agancsokat egytől egyig. Sorba állíttatta háza előcsarnokában, ott őrizte őket karácsonyig, csak azután juttatta el az elejtőkhöz. Vázsonyi agancsaim táblára szerelése, felakasztása – a valamikor oly varázslatos „bőgési utóélvezet” – újévig késett, addig tartott a Múzeum utcai agancsbemutató. Nemcsak a háziúr nézegette végig naponta, vendégeinek is szívesen mutogatta, különösen a vadászat iránt érdeklődőknek. Velem is ismételten végigjárta a „kiállítást”, sorra gusztálgattunk-bírálgattunk, emelgettünk-tapogattunk minden egyes agancsot...
S ilyenkor ismét többes számban beszélgettünk, mintha bizony közösen lőttük volna valamennyit. Nemcsak az enyémeket, a többi vendégét is:
– Legfőbb ideje volt ezt a vén tizenkettest kimustrálnunk! Azzal a tizenhatossal viszont várhattunk volna még két-három évig. Maradt még benne fejlődési tehetség... Ilyen elferdült, bizonyára öröklődő agancsszárat pedig nem tűrünk a Kab-hegyen! Kíméletlenül kilőjük az ilyet... Ha sejtettük volna, hogy ez a „rekesztő-réti” bika ilyen rohamosan fogyasztja ágait, még tavalyelőtt túladtunk volna rajta, amikor még ötös koronával büszkélkedett!...
Eleinte – mondom – pontosan megjelölte a lelövendő szarvasok számát. De hamarosan tágabbra eresztette kantárszáramat, egyre szabadabb kezet engedett. Két-három év múltán pedig teljesen rám bízta a lelövést. Akkor már így búcsúzott tőlem Kisasszony-nap reggelén:
– Azt lövöd meg, amire gusztusod van, annyit, amennyit jónak látsz. Csak a mindennapi levélírást kötöm ki, ebből nem engedek! Hiszen együtt vadászunk, tudod, ha pedig nem hallok felőled naponta, lemaradok. Utol se érlek többé a rossz lábammal...