Állok a standon, utolsó hajtás, utolsó félóra. Szép nap volt ez a mai! Van még egy kis hó is, az idő gyönyörű, nem mellesleg disznó is akadt. A mai világban ez már becsülendő. Igaz, hogy én magam csak a többiek által elejtett vadat láttam, de az ember ne legyen telhetetlen.
Az első hajtásban szélső voltam, mondhatni, oldalazó. Egy széles, bozótos aljú dombhát jutott nekem, amit nézhettem, s reménykedhettem, hogy majd ott, a dombél alatt jön a konda. Szépen kinézem magamnak valamelyik süldőt, aztán megkísérem, s mikor jól rajta vagyok – szólhat az öreg puska! Nemsokára jött is – az első őz. Majd még egy… és még tizenhét. A róka – természetesen fent a dombélen, a fák közt, nehogy kísértésbe essek. Lövés nem esett a kollégáknál sem.
A második felvonás már izgalmasabb volt. Lemaradtam kicsit az autónál piszmogva, így nekem maradt az első stand. Nem baj, jó hely ez is, olyan, mint bármelyik másik. Ha ide akar jönni a disznó – úgyis idejön. Dűne tetején állok, be is látok a rudas akácosba, szép csendben élvezem az előadást. Egyelőre csak hangok jönnek, de vad nem. Hallani a hajtók kurjantásait, néha az egy szem kutya is vakkant – talán lesz valami. Jó így – csak állni; a lábam fárad, benne van az elmúlt napok, hetek sok-sok erdei kilométere. Ha nem etetni kell, akkor nyomozni, kutatni, közben esélyeket latolgatni, számítgatni, tervezni. Hiszen rajtam múlik majd a siker, vadőr vagyok – igaz, hogy másik területen. Lövés dörren messze fent balra, a másik dombon – talán a „nagy kan”?! Pár perc, s kiderül. Csak türelem, szépen ki kell várni. Már jönnek is a hajtók, aztán a kollégák, hozzák a hírt – róka volt, elment.
Jó melegen süt már a déli nap, bár én árnyékban állok. Ez a harmadik menet, játsszunk hát tovább! Eddig a disznóké az előny, mivel sikerült elbújniuk. Pedig láttunk túrást eleget! Szinte az egész öreg erdő fel van forgatva, valahol csak lenniük kell! Lehet, hogy itt, velem szemben, a kefesűrű fiatalosban? Meglátjuk... A szél most is kedvező, a hajtás felől fúj, néha egészen élénken. A magasban rázza a csupasz ágakat, szerencse, hogy idelent nincs ereje. Bár amúgy se fáznék, jól felöltöztem. Már a lábujjaim is kiengedtek, minden rendben, jöhet az a kan! Vagy valami... Dum! Duum! Duuumm! – szól is a puska a bal szélen – s még vagy fél tucatszor. Kétféle hang volt: előbb egy golyós, aztán egy tizenkettes. Hát mégiscsak előkerült az a konda! Feszülten figyelek, de meg nem mozdulok, bár a szomszédom igencsak tekergeti a nyakát bal felé. Aztán visszaugrik a helyére, nem látom a szélső cserjék miatt. De valami történik, valami jön! Hallom az ágroppanást, s még egy hangot: hörög! Egy sebzett az, erre tart! Szorosan fogom öreg bajtársam nyakát, meg sem érzi, hisz fából van. Csak a fényesre koptatott csővég remeg egy picit, s a szívem dobog... A hörgés már itt van előttem, megállt! Vajon kijön-e? De már jobbról hallom – elment. Fél perc, egy mély dörrenés – az utolsó standnál ment ki a legelőre. Egy kan volt, nyolcszáz métert ment, széltől szélig, sebzett tüdővel.
Mint már említettem, az utolsó hajtásban állok. Ezúttal a patkószerű vonal egyik középső állásán. Előttem erdős dűne, a hátam mögött akác kifutás. Őzek jönnek megint, látom őket messziről, próbálgatom is a célzást: oda lehetne, oda már nem, ott a szomszédom áll. Aztán néhány lövés a dombon túl – s egy róka fut le felém. Messze van, fák takarják, hagyom eltűnni. Újabb őzcsapat, eljönnek egészen elibém, de forog a szél, s már vissza is futnak a hajtásba. Pedig már hallom a hajtókat, már nem sok lehet hátra. Mindegy, így is szép volt... De mi ez? Odaát megint szól a puska – s ezúttal egy magányos süldő ereszkedik le az innenső oldalon. Készülök, s mikor jó száz méterről felém fordul, már tudom – az enyém kell legyen! Pedig szaporázza bizony, nemsokára fel kell tűnjön a fák között – ott is jön! Kiugrik a széles útra – csattan a lövés, de repül tovább, mint a rakéta – még egyszer utána durrantok. Rohan, mint a veszedelem, aztán megbotlik, orra a havat szántja, még látom elesni a vékony fák közt – most már igazán az enyém!
Hogy mi hozta elibém? Nem tudom. Talán az, hogy velem van a szerencsehozó késem? Vagy a kedvenc disznós puskám? Vagy az, hogy ötnapos borosta viszket az államon? Az ilyesmit sosem tudom.
Egy biztos: ha az ember türelmesen vár – a végén meglesz a jutalom.
Az alábbi vadásztörténetet Bokor Zoltán Csabától, székelyhídi olvasónktól kaptuk. Ha önnek is van egy jó története, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre.