Hosszú, hűvös, esős tavasz után úr lett végre a nyár.
A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.
A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtanak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat..., pedig ez az enyészet illata.
A késői kaszálás sok apró élet megmentője. Alig látni még valahol renden a szénát, és fészkevesztett foglyok sem futkosnak hajnalonként. Az utak porában azonban annál több kisebb és még kisebb nyúlnyomokat találunk, melyek szép köröket ígérnek akkorra, amikor a szikrázó nyár szinte elérhetetlenül messze lesz tőlünk.
Az esők utáni hirtelen meleg gombát terem, a gomba pedig gombászt, minden vadásznak nagy lelki gyönyörűségére... A gombás néni korábban kel mindenkinél, és ismertetőjele, hogy a gomba alatt a kosárban fácántojást hord, melyet „otthagyott az anyjuk, és már egész hidegek voltak szegények”. Kellemetlen tulajdonsága még, hogy bekiált a kapun: – Szép, finom vargányát vegyenek! – amiből a vadász felesége is megtudja, hogy a gombászás ideje immár visszavonhatatlanul megérkezett. Ilyenkor a háziasszonyt titkos ösztönök olcsó gombászásra ösztökélik, családi kirándulásokkal és kullancsokkal egybekötve. A kullancsok nagy számban helyezkednek el a gyerekeken, s azokat este a vadász férj óvatosan kiszedegeti. De csak ami hátul van, mert az elöl levőkkel hadd szórakozzanak a gyerekek...
Az idén nehezen vedlettek meg a bakok, és csak egy hete még, hogy rókavörös csuhájukban pompáznak. A gyengébbje most is nyugodtan mutogatja magát, de az erőse, a halhatatlanja csak sötétségben mozdul, és a hajnal már ismét megközelíthetetlen rejtekén találja. Nincs az ilyen kívánatos öreg jószágnak megszokott járása, hogy ott kivárná az ember; és belopni..., ebben a szárazságban? Cserkészutak nélkül?... Hahahaha!
Egyik vasárnap estefelé mégis megpróbáltam a lehetetlent. Az erdő mellett zsenge bükköny. Hátha kint van rajta az a bak, mely már három éve gyártja a legrosszabb vicceket a rovásomra, és a kibabrálás széles skáláját hárfázta végig vadászönérzetemen.
A bak kint volt!
Köztünk ritka rozs, mellettünk az erdő, mely sűrű, mint a kender, abban megközelíteni nem lehet. Távolság háromszáz méter. Nagyon fárasztó csúszással ezt a távolságot felére csökkentettem. Közben veszedelmesen sötétedett. Felemelve fejem, látom, hogy a bak is figyel. Megmerevedek, de lábaim citerálási állapotra helyezkednek. A bak tovább legel. Nagy, de csendes sóhajtással továbbcsúszom. Még húsz lépés..., még tíz..., csak egy bokor lenne közben – gondolom. – De nincs. Megint felemelem a fejem. A bak közelebb húzódott a rozshoz, s csak a fejét látom. Célozni próbálok.
Elkéstem!
Nem látom már a célgombot. A bak pedig elindul egyenletes, gyors lépésekkel a mezők felé... Hej, az a fegyvertávcső! Három éve álmodozom róla..., hiába.
Csendesen visszavonultam, de még kinéztem egy alkalmas fát, melyre legközelebb, ha ráérek, felülök. Ekkor már este volt. Valahol messze riasztott egy bak. Lehet, hogy nekem kívánt további szép álmokat.
Ez a bak aztán egy hétig ismét láthatatlanná vált. A vadőr is csak egyszer látta, egészen sötéttel. De az is lehet, hogy a másik bak volt. A hosszú erdőszélen több apró bükköny- és heretábla van, rozsokkal tarkítva, és sohase tudja az ember, hogy melyiken jött ki a keresett.
Egyik ünnep délután azután mégiscsak felültem a kiszemelt vadkörtefára. Nem is annyira ültem, mint inkább álltam. Túlzás lenne hát azt állítani, hogy nagyon kényelmes helyem volt. Hátam egy vastag ágnak támasztottam, és bevezetőül lecsipkedtem a kilátást akadályozó kisebb gallyakat.
Aztán csend lett. Az erdő egyik fája elnyelt engem is, más meg nem járt arrafelé. Hat óra volt.
Nemsokára egy feketerigó ült fám sudarára, és furulyázott egy-egy sort. Le is pislogott néha hozzám, de mivel nem mozdultam, tovább fütyörészett. Lehet, hogy azt gondolta: mi, feketék, összetartunk..., így aztán megvoltunk békességben.
Később egy lódarázs zúdult a lomb közé mérges zúgással, és én leemeltem a kalapomat, részint respektusom látható bizonyítására, részint pedig, hogy kellő pillanatban nyaka közé vágjak a feketesárga legénynek. Szerencsére nem került rá sor. Ahogy jött, mérges zümmögéssel odábbállt. Közben rigóm is elröppent fámról, és egyedül maradtam.
Múlt az idő, és nőtt az árnyék. Az araszos bükkönyben nyulak nőttek. Csak a fejük s billegő kanálfülük látszik ki. Eszegetnek.
Megint bezúg a darázs, mint egy kisebbfajta gránát.
– Kalap le! – vezénylem magamnak. Darazsam a körtefa egy kopasz ágára telepszik, melyen egy szarvasbogár harcol egy csomó léggyel. Már előbb észrevettem a szarvasbogarat a légydöngés nyomán. A legyek közt van kicsi, nagy, színes és egyszínű. Az agancsos bogár hátán, nyakán ülnek, szívójukkal tapogatják, körülötte zümmögnek. Mit akarnak vele? Hiába erőltetem homályos természetrajzi ismereteimet, nem találok magyarázatot. A nagy bogár néha szarvaival tiltakozik, lábával hadonászik, de ezzel csak egy pillanatnyi nyugtot nyer. A legyek tovább piszkálják.
Amikor a darázs is odatelepszik melléjük, azt kell hinnem, hogy a szarvasbogár valami édes nedvet választ ki, s arra gyűl a bogárhad. A darázs is szájával tapogatja a sima ágat, de az ágon nem látok semmit. Félelmetes nagy darab ez a darázs. Olyan kisujjnyi nagyságú. Erre való tekintettel tartom kezemben kalapom.
Zuuuuu..., a darázs ismét kilódult a lombok közül. Nem tudom, miért szeretik ezek a bestiák a vadkörtefákat.
A bükkönyben most már három nyúl mozog, és az alkonyatot is bejelentette egy lappantyú, mely elvitorlázott a fejem felett.
A lappantyúról eszembejut, hogy kifelé jövet egy karvaly keresztezte utamat, és karmai közt egy rigó nagyságú madár vergődött. Mérgemben kispuskámból egy golyót küldtem utána. Persze hiába. De azt gondoltam, hátha megmentem szegény áldozatot, melyet a karvaly alig bírt el, és szinte súrolta vele a búzakalászokat, amelyek felett elrepült.
Valami mozdult most a rozsban. Vagy csak a szél mozgatja? Hajladoznak a rozsszálak, és egy kis hantmadár is odafigyel. Eddig a földön ugrándozott, de most csillogó kis szemei a rozson vannak. Talán látok is valami árnyékot lapulni, de hát a megfigyelésben könnyen téved az ember. A kis madár biztosan nem téved. Közelebb van a rozshoz, meg a szeme is jobb...
Huss..., rebbent el a madár, és én is puskámhoz kapok a fán, mert a madár helyén most már egy kopott róka áll, és sunyin néz a kis csemege után, mely érthetetlenül nyolc-tíz lépésnél nem repült messzebb a támadás után, és egy jókora göröngyön billeg. Szinte ingerkedik a rókával. Kínozza.
Kedvem volna a ravaszt oldalba támasztani, de olyan kopott, ütődött, vedlett, leszoptatott öreg szuka, hogy nem bántom. Apró vadat úgysem lehet itt nevelni, és a téli hajtásokban majd sorra kerül.
Szinte fitymáló közöny van az orrára írva. Szaglászik a földön, oldalt nézeget, de közeledik a kis madárhoz. Az meg csak billeg nyugodtan, de szemeit – azt a két kis fekete gyöngyszemet – le nem veszi a komáról egy pillanatra sem.
Puff! A róka két első lába pontosan a göröngyön van, melyről a hantmadár fellibbent, és megint csak pár lépésre szállt le, de most már felém. Talán itt van valahol a fészke, és azért játszik a rókával, hogy arról elterelje a vészt? Nem tudom.
Annyira lekötött a kis madár veszélyes játéka, hogy szinte megdöbbenek, amikor a rozson túlra nézek, hol ott áll száz lépésre a bak. Sajnos, nagyon közel a rozshoz, hogy a fejéből is csak alig látok valamit.
Nem baj, vigasztalom magam. A rozs úgysem kell neki, s ha beljebb megy a bükkönybe: az enyém.
A róka most hibázta el harmadszor a madarat, de már nem érdekel, inkább idegesít. Mit szamárkodik itt alattam, hiszen nyilvánvaló, hogy a madár bolonddá teszi. Még ha valami kölyök lenne..., de egy ilyen kiérdemesült családanya...
A bak nem mozdul el a rozstól. Néha eszik egy keveset, de inkább figyel. Valószínű, hallja a róka mozgolódását. Néha látom agancsát, mely nem hosszú, de szép vastag, gyöngyös. Haj, de szép gyöngyös! Próbálom megcélozni, de testéből nem látok semmit. Vaktában meg csak nem lőhetek...
Megint mozog a rozs, s erre a mozgásra most már hárman figyelünk. A madár, a róka és én a vadkörtefán. Szétnyílnak a szálak, és kibaktat egy nyúl. Leül, körülnéz, billegeti füleit, de olyan bután, olyan vaksi közönnyel, mintha az ő bőrét semmi, de semmi veszély nem érhetné. Talán elnevetném máskor magam, de most a bak megszerzése remeg bennem, a sok kudarc, a szép gyöngyös trófea, hát nem vagyok fogékony a humor iránt.
A bak megint figyel, a róka lehasal, és csak úgy szikráznak szemei. A kis madár halkan csettent néha, talán ezt a bamba kanálfülűt figyelmezteti a veszedelemre, én meg azt sem tudom, hová nézzek, mert féltem a bakot is, hogy kilép a takarásból, és elkések a lövéssel, de még a nyúl sorsa is érdekel. A bak még mindig takarva áll, így hát a nyulat nézem, mely végre megértette a hantmadár figyelmeztetését, és felül két lábra. A róka még jobban lelapul, de úgy látszik, megmozdulhatott valamelyest, mert a nyúl észrevette, és ész nélkül vágtat vissza a rozsba. A rozs túlsó oldalán bakom felveti fejét, és megrémülve a feléje törtető zizegéstől, elugrik, de olyan szerencsétlenül, hogy nem látok belőle semmit.
Hangos csörtetése ide hallatszik még egy darabig, aztán csend.
Most érzem csak, hogy mennyire nyom az ág, a kényelmetlen üléstől mily fáradt vagyok. Bosszút lihegve nyitom ki a zárócsapot puskámon:
– Megállj, róka!
De aztán mégiscsak meggondolom a dolgot. Nem szabad igazságtalannak lenni. Nem a róka a hibás, hanem a nyúl. Felverném az egész környéket lövésemmel, és még el is hibázhatnám az anyót, ki már a tábla vége felé ballag, és biztosan szidja magát, hogy elpocsékolta idejét ezzel a piszlicsár madárral. Mit is akart tulajdonképpen vele? Hazavinni? Nem, erre gondolni sem lehet. Hat éhes száj várja otthon a falatot... Bizonyára éhes az öreg szuka, hiszen hat helyett dolgozik, és neki csak a maradék jut... Gond, gond! Ösztövér teste már alig látszik ide, amint lépésről lépésre beballag a sötétedő homályba.
Mérgesen mászom le a fáról, ide se jövök egyhamar! Csendesen mozgom azért, mert mégis..., ha vasárnap mégis eljönnék...
Hűvös szellő jön kelet felől, és a zizegő kalászerdők meghajolnak nyugat felé, mintha az estét köszöntenék lágy bókolással, melynek hangtalan, fekete hullámai telefolyták már a völgyeket.
(1935)