Lehajlik a nap az erdő mögé. Délután esett az eső, és most könnyű párák úsznak a csalitok felett.
Langyos, meleg párák, melyeket a föld lélegzett ki magából, hogy elment a nap, mélyebb lett az árnyék, és hűvösebb az esőszagú levegő.
Messze látni innét a magaslesről, hova feltelepedtem elejteni azt a bakot, melyet ha meglőnék, egyszerre nem „az” lenne, amire gondoltam, mert „azt” meglőni úgysem lehet.
Alattam az erdő, mely titokzatos lett egyszerre, hogy zöldbe borult, és ezer fészket fogott águjjai közé.
Varjak jönnek valahonnét messziről. Veszekedve, károgva szokás szerint. Még csak mint kis pontok látszanak az alkony és hajnal csendjének ezek a kíméletlen vámszedői. Vajon mit hajtanak? Semmit! Egymást! Heten vannak, mint a gonoszok. A hetediket vagdalják a levegőben. Annak nincs párja. Elmaradt tőle, vagy nem is volt már régen? Eltemette a téli hó, és tollát széthordták tavaszi szelek? Nem lehet tudni. Most egyedül van, és marják. De hát hova menjen? Még a saját fajtája is űzi…
Átszállnak a fejem felett. Amikor észrevesznek, felvágódnak, és lekiáltanak hozzám valamit. Jót nem. Aztán sürgősen otthagynak, mert egy lomha ölyv került a szemhatárra. Utána! Ebben már egyetértenek. Az ölyv megunja a veszekedést, a károgást, leszáll a fák közé. A varjak ide már nem követik. Nem lehet tudni, micsoda veszélyt rejt az erdő homálya. Magasan keringenek egy darabig, az ölyv beszállóhelye felett, aztán újra neki a hetediknek… Vége a barátságnak.
Már rég eltűntek a lilából sötétkékre vált ég alján, még mindig hallom károgásukat. Szegény hetedik!
Leszállnak majd valahol valami öreg faóriásra, melynek magját azok a felhők öntözték, melyek Napóleon hadai felett is villámlottak – és elbóbiskolnak, de szemük éberen nyílik, ha hangosabban zendül a szél a kopasz ágak között. Mert az ilyen öreg fán mindig akadnak száraz ágcsonkok, melyekben megállt az élet, s amelyek olyanok, mint a vénember bütykös ujjai: porladásra várók.
Alattam észrevétlenül homály szakadt az erdőre. Halkul a dal, s a hűvös árnyak elől fészkekbe húzódtak az erdő tollas kis síposai, furulyásai, dombérozó, kurrogó, búgó zenészei. Mert nem jó hangoskodni ilyenkor már, amikor a sötétség démonai kinyúlnak fekete kezükkel a földből, és hideg, titkos zörrenésekkel tapogatják a tavalyi száraz avart.
Fülelek, mert a zörgések erősödnek. Ez az a pillanat, amikor a vad kilép a nyiladékokra, tisztásokra, de még lőni lehetne. A zörgés azonban elhal. Talán egér futott a száraz leveleken, talán valami madár. Üresek a tisztások, melyekre odalátok. És ekkor arra döbbenek, hogy valami mozog alattam. Lassan fordítom szemem lefelé. Egy őz. Suta. Közvetlen alattam. Hogy ez hogy került ide – a jó isten tudja. Kint áll a nyiladék közepén, és legel. Fejét idegesen fel-felkapja, és látszólag siet az evéssel. Nézem, és szentül hiszem, hogy ez az őz megérzi közelségem, és nyugtalanítja. Mindenütt csend, hűvös, tiszta levegő. Fölötte vagyok 8-10 méterre, szimatot nem kaphat, mégis viselkedése olyan, mintha tudná, hogy itt valami nincs rendben. Néz előre, hátra, oldalt, közben idegesen harap a fűből, és szinte érzem, hogy minden idegével figyel, és minden izma meg van feszítve, hogy elugorhasson, ha megmozdul a veszedelem, mely bent van a levegőben. Mit lehet azt tudni, hogy a bennem levő és bizonyára kisugárzó rontási energia, gyilkolási szándék miként hullámzik körülöttem, és miként rezdíti meg a vad ösztönös félelmének érzékeny antennáját? A kis suta távolodik tőlem, és minél messzebb kerül, annál nyugodtabb lesz. Aztán – hogy egy pillanatra másfelé néztem – úgy eltűnt, mint ahogy jött. Észrevétlenül. Megint egyedül maradtam.
Egy pár fogoly szaladt ki a nyiladékra. Sietősen, óvatosan. Úgy látszik, ezeknek a fészkét is tönkretette a víz. Máskor ilyenkor nem lehet párban foglyot látni, most – sajnos – sokat. Esős volt a május, és esős a június eleje. A föld egy darabig csak szívta, szívta be a sok vizet, de aztán azt mondta:
– Elég. Béka nő a hasamban ettől a sok víztől. – És becsukta milliárdnyi pórusszáját. És ekkor elindultak a kis esőpatakok a folyók felé, melyek megdagadtak, és gorombáskodtak a parti népekkel, füzekkel, hidakkal. Mély hangon beszélgettek, és kamaszosan folyamkodtak, mert Hankó professzor úr jóvoltából megtudták, hogy még sok esőre van kilátás.
Jöttek a kis esőpatakok le a dombról, vad vágtában arra, hol zúgva mormolt a folyó, és „anschlusst” csináltak, lehengerelve, eláztatva, megfojtva, ami útba esett. Aztán diadalmas örömmel csordultak a folyó zavaros ágyába, mely torkukra tette erőszakos kezét, és egy pillanat alatt belehaltak a nagy egyesülés örömébe. Nem így gondolták ezt a kis patakok, de már visszacsinálni nem lehetett.
Mögöttük sárban feküdtek a vetések, és iszapos, hideg hordalék alatt a fészkek. Pedig elindult már az élet a tojásokban, és a szegény fogolymadár kétségbeesetten szaladgált a rommá tett jövő körül. Hiszen kitartott ő a végsőkig, és már-már felemelte a víz, mely alattomos, hideg ujjaival marokra fogta a fészket, és vele együtt a szegény kis fogolyszívet is. Amikor aztán kihűltek a fiókatermő tojások, kihűlt a fogolymadár szíve is. Ő csak az életet takargatta, mely meleg és titkos jövőt hord burkában. Amint hidegre vált a fészek: idegen lett, melyhez neki semmi köze.
Vissza se nézett. Szaladt a párja után fel a dombra, honnét messze lehet repülni, ha valami veszedelem elől menekülni kell. Talpalt a két kis fogoly fürgén, simán, amíg csak az erdőbe nem értek, hol a nagy fák hátán hangosan dobolt az eső, és az ég sokkal magasabban volt, mint az ő búzakalászos országukban.
És most átszaladtak alattam a nyiladékon. Szürkületbe vesző két kis madár, járjatok szerencsével!
Amíg a foglyokat nézegettem, és tűnődtem sorsukon, csendesen alám kúszott az est. Fekete taraja kiáll már a csalitokból, és hiába jönne most a bak, hiába állna ki a legnagyobb tisztás közepére, legfeljebb elmosódó árnyat látnék belőle, melyre lőni nem lehet.
Kicsillagosodott az ég, és egy lappantyú leül elém a magasles korlátjára. Lelapul, halkan kiált, és „muzsikálni” kezd. Muzsika? Igen! Én annak hallom. Lágy perregése, igaz, egyhangú, és nem énekszó, de danája álmosító, titokzatos, mint maga a júniusi este. Napfényben meg sem hallanánk talán, de így este szeretnénk megsimogatni a titokzatos madarat, melynek hangja minden ködből és elmúlt időkből jönne, mint a gyermekévek nagypénteki kereplője.
Haza kellene menni – gondolom magamban –, de most nem lehet, mert madaram még mindig itt ül, és dalolgat a maga módján. Nem zavarhatom. Én itt vendég vagyok, és ő a házigazda. A házigazda most önfeledten énekel, a vendég pedig udvariasan hallgatja. Amikor szünetet tart, azt mondom magamban: nagyon szép volt, öregem!
Ő, úgy látszik, megérti, mert tovább dalol.
Messze az országúton autó szalad. Előtte világosság, mögötte sötétség. Úgy látszik, mintha valami kergetné a világosságot, melyet el nem ér soha…
Vajon kik ülnek benne? Érzik-e, hogy virágok, kalászok, tojások, fiókák, mind-mind rájuk gondolnak, kik hörgő masinájukkal megremegtetik körülöttük a földet, és múló fénykévéjükkel átsepernek felettük? És gondolnak-e arra, hogy az előreküldött fénynyelv mögött mint vágtat annak édestestvére: az árnyék? Az egyiket el nem érik, a másikról nem szabadulhatnak soha. Bizonyára nem gondolnak. És rám se, ki már fázni kezdek, de nem mehetek, mert a „házigazda” most fogott a tizedik versbe…
Elmondja ezt is rendesen, aztán fellendül a levegőbe, kiált egyet, és összecsapja a szárnyát, mintha önmagának tapsolna… Ejnye, ejnye, én bizony erről megfeledkeztem!
– Bocsáss meg, rég elkorhadt cserények álomfilkója, régen köddé vált pásztornépek kecskefejője, nem jutott eszembe. Azt hittem, csak magadnak énekelsz… és álmos is vagyok… nagyon álmos… És most hazamegyek.
(1936)