Fényesebb a napsugár, mélyebb az árnyék és a rozstáblák suttogva ringatják a szőkülő kalászokat.
Hányja már fejét a búza is, s a hajnalban ballagó nyúl csak a zabból látszik ki meg az árpából. A rozs már akkora, hogy abban a szarvas is elfekhetik, nemhogy az őz.
A legelőkön elvirágzott a galagonya, és a nádasok felmelegedő vizében apró vadkacsafiak lesik a bogárnépet. Felettük csattog a nádirigó, hajlik a nád, és ha árnyék úszik felettük, csobbanva buknak le a hínáros vízben, ahova nem ér el a héja karma.
Érnek a vetések, nőnek a fiókák, és a rétek ezerszínű virágai táncra hajlanak a szélben, mely szerelmes virágport hord a levegőben.
Komolyak és sötétek lettek az erdők is. Magukhoz ölelték a fészkeket; vackokat, és minden lépésre titkos zugok épültek, ahova belátni nem lehet, ahol magány van és félhomály, mint a tornyokban, hol kuvikok álmodnak a szürkületről.
Ezer hold erdő: ezerszer tízezer búvóhely. Mit akarok vele? Megnézzem a sok millió búvóhelyet? Cserkészút nincs. Ha lelépek a nyiladékról, törik a tavalyi avar, megfog a földiszeder, rám kiabál a mátyás. Mi értelme van ennek a kilátástalan küzdelemnek? Van az erdőn tizenöt-húsz lőhető bak. Sötéttel mozdulnak meg, és sötéttel el is bújnak. Nem csodálom. A nyiladékok fölött fekete oszlopokban táncol a szúnyog, és vérét veszi mindennek, amit elér. Engem például elér, pedig célirányosan vagyok öltözve. Csak szúnyoghálót nem tettem fel, úgyis fulladozik az ember ebben a melegházi levegőben. Ellepik arcom, nyakam, és az élelmesebbje megpróbál a szemembe szállni, ami ellen sűrű pislogással tiltakozom.
Időnként óvatosan felemelem a kezem, és elkenem a jóllakott társaságot. Nem mindig sikerül, és ilyenkor látok egyeseket vértől duzzadozva, nehézkesen elszállni, mintha viselősek lennének.
Pár perc az egész, de ki kell tartanom, mert egy bak van a játékban, melynek itt kell előttem ezen a gyalogúton átmenni. Hogy én kitartok, az biztos, hogy a bak erre jön-e, az nem biztos.
Egy emberrel hajtatom a bakot, jobban mondva tereltetem. A vad ilyenkor – alkony felé – már talpon van, és egy embernek a motoszkálása elég, hogy félrehúzódjon. Kockázatos vállalkozás ez, melyben a valószínűség egy a százhoz, de más mód nincs.
Várom a bakot. Az egyet a százhoz...
A szúnyogok – ha ez még egyáltalán lehetséges – szaporodnak. Fakírnak és mártírnak érzem magam egyidejűleg, és elhatározom, hogy nem megyek Afrikába. Eltekintve attól, hogy nem hívott a kutya se, és eltekintve attól, hogy a Nemzeti Bank erre a célra – elég könnyelműen – nem nyomtatott néhány bankót nekem, mi lehet ott a szúnyogokkal, melyek az elegáns moszkitó névre hallgatnak? Mi lehet azzal a vadásszal, akit ezek a Nagyságos és Méltóságos szúnyogok meglepnek? Az úgynevezett „méla” lesről – azt hiszem – szó sem lehet. Ezek az enyémek csak Tekintetesek, mégis az egyik úgy átszúrja a fülem, hogy fülbevalót akaszthatok a helyére. Ez valami vezérszúnyog lehet! Összecsikorgatom a fogam, de nem mozdulok, mert valami bizonytalan ágmozdulást mintha láttam volna. Lehet, hogy madár volt, de lehet, hogy a bak lopakodik.
A szúnyogok annyira esznek, hogy inkább a madárra szavazok. Emberemet még nem is hallom, és a szúnyogok már karéjban ülnek szemöldökömön. Nem bírom tovább! Madár volt!
Kezem lassan, kéjjel húzom végig homlokomon, elkenve, ami útba akadt, de meg is meredek abban a pillanatban, mert a bak már ott áll a gyalogúton, és néz. A nyílás fél méter széles. Ha megmozdulok, elugrik. Olyan gyorsan lőni kapásból nem tudok, bár meg kellene próbálni, mert ez az egyedüli lehetőség. Egyelőre jobb kezem még a homlokomon van, mintha a fejem fájna. De már csúsztatom lefelé. Csak addig várjon a bak, amíg a puskám nyakát megfogom. A bak jó fiú volt. Éppen addig várt. Egy tizedpillanattal sem tovább. Lőni nem tudtam.
Nem volt öreg bak, de szép, erős agancsú és egészen különös sötétvörös csuhájú. Bár ez most már nem nagyon fontos, de megértem, hogy ehhez a szép csuhához annyira ragaszkodott.
Az első kútnál aztán lemostam az elkent vért arcomról. A víz hűsített, és piros lett. Annyi vért bizonyára kiszívtak belőlem a szúnyogok, amennyivel egy középnehéz és bandázsdús párbajt elintézhettem volna. Csak legalább a bak meglenne!
Egyik vasárnap hajnalban azután új taktikát próbáltunk ki. Emberem szerint az őzek kihúzódtak a rozsokba, mert az erdőn alig látni belőlük. Azok is inkább a fias suták.
Én elállok az erdőszélen, ő pedig végigmegy a legelőn, mert ott is elfekszik a vad; és a rozsok mellett is köhécsel egy kicsit, hogy ami kint maradna, az is bejöjjön az erdőbe.
Szélcsendes, hűvös hajnal volt. Sehol egy szál szúnyog! A nap még csak most kászálódik tenger-ágyából valahol a túlsó világban, mert a fák még derékig az éjszakában állnak.
Elállok helyemre, várom a világosságot, és várom a bakot. Mozdulatlan előttem a mező, és mozdulatlan a bokros legelő is. Szürke minden. A színek még alusznak a süllyedő éjszaka hóna alatt, de csillagok már nincsenek.
A reggelt egy gébics jelenti be, mely a szomszéd bokor ágára repült. Jól megnézett, és azt mondta:
– Csett!
– Jó reggelt! – bólintottam feléje, mert tudom, mi az illem. A gébics ebből láthatta, hogy tisztességes szándékaim vannak. Nem is törődött többet velem, hanem munkához látott. Ide repült, oda repült, de mindig hozott a szájában valamit, amivel eltűnt a bokorban. Utána kiült a hajlós ágra, kis fekete szemével fürkészve nézett rám, mintha azt kérdezte volna, hogy mit ácsorgok itt az erdő szélén.
– Csak úgy leskelődöm – intettem vissza. – Hát a fiatalok hogy vannak?
– Köszönöm. Nőnek szépen. De kérlek, ugye, nem nyúlsz a fészekhez, amíg élelem után járok? – És szemei aggódóak lettek.
– Nézz rám, gébicsmadár! Ezzel a becsületes képpel...
– Nono! – mondta a gébics, és elrepült.
Közben világos lett. A környék templomai egyenként kondultak hajnalra, és a harangszó hamarosan tiszta volt, mint a rétek és erdők, melyek felett elrepült.
A bokros legelőben most megmozdult valami vörösség. El is tűnt abban a pillanatban. Újra megvillant. Nem is egy, de három vörös folt. Három őz. Messze vannak még, de futásban jönnek, és hamar itt lesznek. Beugrom az erdőbe, és a bokrok mögött szaladok feléjük, mert helyemtől messze érnék el az erdőt. Közben felbukkanok. Az őzek még jobban „eltolódtak” tőlem. Rohanok. Puskámról lekapcsolom a távcsövet, mert csak akadályozna. Nem lehetnek már messze. Kinézek egy nyílást, ahol lőni tudok. Most már jól látom az őzeket. Elöl a suta, majdnem mellette tavalyi gidája, és hátul a bak. Csak azt nem értem, mitől rohannak ennyire. Emberem még messze járhat. Tanakodásra nincs idő. Az erdő mellett széles út. A suta a gidával egyszerre fut át rajta. A bak pár másodperccel később. Úgy érzem, a golyót jól eresztettem el, hiszen volt időm nekikészülni, mégis a bakon túl gyanúsan magasan porzott az út, ahol a golyó – akár keresztülment rajta, akár nem – bevágott.
Utána csend lett. Az őzek eltűntek. A lövésre károgni kezdtek a varjak, és én tűnődve ismételtem magamban az eseményeket. Meglesz-e? Várok egy kicsit. Emberem nem messze lehet. Több szem többet lát. Amint elnézek a mezők felé, egyszerre megértem, miért siettek annyira őzeim.
A bokrosból akkor ugrik ki egy nagy farkaskutya. Úgy látszik, ettől rohantak az őzek. A kutya a lövésre visszafordulhatott, és tőlem jó messze merte csak a takarást elhagyni. Bizony, szinte reménytelenül messze. Puskám messzelátója csak százötven lépésre van belőve. De azért megpróbálom. Az első lövés után – bár húsz lépéssel idébb esett le a golyó – egészen nekivadultam. A terep nyílt. A kutya keresztbe rohan előttem. Én pedig dühösen hibázom el, négyszer egymás után. A végén már egészen jól belejöttem, mert a golyó majdnem alatta porzott.
Vágtat a kutya, mintha a szemét vették volna ki. Már nagyon messze jár, de azért konokul nézek utána, és azon gondolkodom, kié lehet. A környéken a „farkasoknak” nagyon a körmére néztünk...
Már majdnem eléri a túlsó legelő bokros szélét, amikor – alig hiszek a szememnek – az én dali farkasom olyan bukfencet vet, mint a pinty. Első pillanatban azt hittem, mégis meglőttem, és most fordult fel, de a másik pillanatban már elért hozzám egy tompa durranás. Utána pedig emberem jött ki a bokor mögül, és meglóbálta kalapját örömében.
Mi tagadás, farkasom ily váratlan vége szinte elfeledtette velem a bakot. Miután alaposan megbeszéltük a dolgot, végre az is eszünkbe jutott.
– Meglesz az is! – mondta öreg vadőrünk az előzményeken felbátorodva, olyan bizakodóan, hogy már magam is hittem benne, bár egy kicsit magasan porzott az út...
– Itt a vér... meg itt is...
De ekkor már félrevágtam a kalapom. Nem feküdt messze. Csak ekkor vettem észre, hogy már régen kisütött a nap. Ceruzavékony, hosszú, kopott agancs. Öreg legény volt a hordozója. Nem szép trófea, de ez most nem is fontos. Szépen volt megjátszva. Szépen lett lőve. Közben a kutya...
Szép nap volt!
Hazafelé benéztem még gébicsékhez is a bokorba. Ott ültek a fiak a fészek szélén. Szájuk széle sárga volt, szemük fekete, és buksi kis fejüket szívesen megsimogattam volna.
De nem lehetett. A bokor hajlós ágán ijedten csattogott az anyjuk, és jól megszúrt a galagonya tüskés ága. Ha hozzányúlnék a fiókákhoz, az anya elhagyná őket. Azt mondják...
Erre a gondolatra úgy éreztem, mintha valaki szelíden eltolt volna a fészektől. Valószínű a nyár éltető, ölelő asszonya volt, akinek a szeme a nap, teje a harmat, ágya a puha föld, és akit ebben a hónapban úgy hívnak, hogy június.
(1938)