Nagyon hosszú idő után, egy szabad délutánomon vállamra akasztottam a fotóállványt és elindultam…
Persze előtte telefonon egyeztettem a kerület vezetőjével, hogy van-e vendég, vadásznak-e valamerre, illetve ha igen, akkor a kerület mely’ szegletében nem leszek „láb alatt”? Jött a válasz, hogy szabad a pálya, nem vadászik senki, oda megyek ahova szeretnék. Megbeszéltük az esélyeket, északi szél van, ennek függvényében fogok helyezkedni.
Autóval lekanyarodtam az erdészeti útról, kicsit beljebb gurultam a leshely irányába, ugyanis, ha egy ideig nem lesz mozgás, akkor autóval tovább állok, egy másik, távolabbi nyiladékra.
Összeszedtem magam, összeraktam a szettet és óvatosan, cserkelve megközelítettem a nyiladék bejáratát, amelyen a les állt, ugyanis a les alatt szándékoztam helyet foglalni. Hangtalanul próbáltam elhelyezkedni úgy, hogy a szemben lévő-, és a tőlem balra, srégen futó nyiladékot is beláthassam. Ezzel elkezdődött a várakozás. A nyári meleg, illetve forróság még tombolt, pedig már kezdett késő délutánba hajolni az idő és egy fikarcnyit sem hűlt a levegő. Arcom bal oldalán éreztem a simogató szellőt, gondoltam, amíg innen fúj, nem lesz gond az irányával, nem válik árulómmá. Ahogy telt az idő, úgy nyúltak az árnyékok. A nyiladék két szélén található sűrűből egy levélzörgés sem hallatszott, néma az erdő, illetve néma lenne, ha a madarak nem dalolnának és nem élnék a mindennapjaikat. Időközben a szél is árulómmá vált, ugyanis hol az arcomon, hol a tarkómon éreztem. Ez hozta meg a döntésemet, hogy szedni kell a sátorfámat, itt ma nem terem babér! Odébb állok, hisz van még idő szürkületig.
Leparkolok a murvás út mellett, az aparát már összerakva várta a következő bevetést az ülésen. A helyszín egy nyiladékokkal szabdalt sűrű. Számolom a nyiladékokat… egy… kettő… három… itt kell bemennem! Próbálok halkan haladni, de ebben a szárazságban olyan a fű és a korábban lehullott falevél mintha tojáshéjakon lépkednék. Muszáj haladnom! Kis időbe beletelik míg elérem a leshelyet, elhelyezkedem és várok, figyelek, hogy nem mozdult-e valami közben, felfigyelve a zörgésemre. De nem. Síri csend fogad itt is, talán a nagy meleg miatt, pedig a szóró meghintve, terített az asztal! A csendben, tőlem jobbra a sűrű szélétől nem messze, valami zörgést hallok. Mondhatni, hogy elég erőteljesnek tűnik ebbe a csendben, no nem annyira mint a várt „fotóalanyok”, hanem olyan rigó vagy sündisznó méretre tippelnék. Ahogy közeledik, úgy próbálok rést találni az ágak szövevényében, hogy kiderüljön, kivel fogom magam szembe találni. Ahogy az említett testméretekkel bíró zajokozót keresem, egyszer csak megpillantom… Egy kifejlett hím szarvasbogár iparkodott az avarba a szarvasbogár hölgyek felkutatására. Nem tudtam megállni, hogy ne örökítsem meg. Mégis csak „hirsch”! Egy fotó erejéig megtörtem az útját, majd ahonnan felvettem, vissza is tettem, hogy el ne veszítse a fonalat szegény!
De mindeközben a tőlem jobbra eső sűrű túlfelén egy nagyobb ág reccsent. Nem őz, annál nagyobb, nem is disznó, az egy kicsit másabb, ez a reccsenés hosszabb lábtól származott! Az említett sűrű túlsó oldalán egy tisztított aljú szálas erdő van, annak a szélén van egy les a lestől nem messze egy dagonya. Sejtettem, hogy hova igyekeznek. Ide! A szarvasok kedvelik ezt a részt. Szerencsére a leshelyemtől egy cserkelőút vezet egészen az említett lesig. A cserkelőúton aránylag csendben tudtam haladni, a széléhez közeledve szinte „tyúklépésben”, nehogy elugrasszak valamit, ami már kiváltott a sűrűből. Ahogy kiértem a világosabb részre lassan a szememhez emeltem a gukkert és vallatni kezdtem a szálast. Nem hiába! A szemben álló les előtti nyiladékon még láttam az utolsó bika farát, ahogy vonultak befelé. No, itt az alkalom! Görnyedve, lépésről – lépésre folytattam utamat a cserkelőúton, meg – megállva, nehogy valamelyikük kiszúrjon, ha netán megfordulna, és inkább visszafelé jönne. De nem! Sikerült a lesig eljutni! A nyiladék bejáratában milliméterről – milliméterre haladtam keresztbe, hogy megláthassam a bikákat. A fotóállványt előttem szintén lehelet finoman tettem, ugyanis „kritikus” távolságon belül voltam, jobban mondva voltunk, de erről csak én tudtam! A keresőben ott állt egy nagy testű, hosszabb szárú, duplavillás legény! Nem is rossz bika – konstatáltam! Egy pillanatra fordult oldalra, akkor sikerült róla fotót készíteni, majd hátát fordított és nagyon lassan legelészett tovább. Nem volt hajlandó többet mutatni magából! Amíg a keresőbe követtem a bikát, egy valamivel kisebb „társa” keresztbe átváltott, őróla lekéstem! Hej, gondoltam, itt van 40 méterre a király és nem tudok képet készíteni róla! Míg nem legelés közben lent maradt a feje, csak a korona látszódott a középágtól, félsrégen, hátulról. És lefeküdt! A király lepihent! Szintén csak a középágtól felfelé lehet látni az agancsát, a testéből, de még a fejéből sem mutat semmit! Ott voltam 45 méterre a bikától és mást nem láttam! Hirtelen megfordult a fejemben, hogy a nyiladék szélén pár métert csalok, de ezt gyorsan elhessegettem! Nem! Nem ér annyit, hogy megzavarjam őt – őket! Türelem! Van még pár perc a mi „lő világunkból”, bár gyorsan fogy a fény! És megérte! Pár perc elteltével a jobbra eső szélen megjelent egy ifjonc, egy „hercegecske”. Kiállt a nyiladékra jobb oldalról, mintha őrizné a király álmát! Itt volt az alkalom, hogy kihasználjam a helyzetet és lehetőséget! Sikerült pár felvételt készíteni róla, majd lassan átvonult a nyiladékon keresztbe és „derékig” eltűnt a bokrok között, hogy kedvére válogathasson a hajtások között…
A fények egyre fogytak, számomra véget ért az este, ahogy jöttem, úgy távoztam! Nem szerettem volna megzavarni a nyugalmukat! Kellő türelemmel és kitartással megajándékozott az erdő, ez az este ennyit tartogatott!
Panaszra semmi okom, sőt…
