Tegnapelőtt aratógazdánkat átküldtem a szomszéd faluba – Rendekre – napszámosokért.
A rendelkezést későn kapta meg, egyéb dolga is volt, így este tíz óra lehetett már, amikor az ajkai szőlők alatt Rendek felé sietett. A sötétben egyszer csak valami állat a lába szárára ugrott, és ugyancsak igyekezett felfelé. Emberünk majd nyavalyatörős lett ijedtében. Botjával a majd nyúl nagyságú állatot leseperte, de az újból ráugrott, és most már combmagasságig kapaszkodott fel, éles karmaival rádlizva a vékony nadrágon, míg egy-két alapos ütés után lehullott a földre. Ott még kapott egyet a furkóssal, mire az útonállást beszüntette.
Másnap behozattam a támadót, mely egy hatalmas kan pézsmapocok volt. Nem tudom, a pézsmapocok elterjedése hazánkban mennyire haladt előre, azért – minden nagyobb öröm nélkül – bejelentem, hogy eme, a szomszédaink által importált bestia hozzánk is megérkezett.
Rendes szolgálati utamon voltam. Reggel öt óra lehetett. Éppen a falu alatt járt kocsim, amikor megláttam vadőrünket, aki hadonászva galoppozott felém, jelezve, hogy újság van.
Fújtatva mondta el, hogy egy öreg róka most váltott be a félig már lekaszált, tízholdas búzás őszibükköny-táblába. Ki kellene belőle hajtani. Vadőrünk megbízható ember, de gyengén lát, így hajlandó voltam inkább valami vörös kóbor kutyára gondolni, habár nagyon erősítette, hogy feltétlen róka volt, hiszen már jó egy órája lesi, amint a bükköny lekaszált tarlóján egerészik.
– Hát majd meglássuk!
Ekkor érkeztek ki a béresek a tarlót felszántandó. Elálltam az inkább keskeny tábla túlsó végén, és kezdetét vette a hajtás. Középen a vadőr, kétoldalt két-két béres a leghosszabb ostorokkal nagyokat durrogatva és csapkodva a bükkönyt. Az ostorok a keskeny parcellát majdnem átérték. Jöttek, jöttek, míg csak hozzám nem értek. Semmi! Elképzelhetetlen, hogy a róka bent maradt volna. Mondtam is emberünknek, hogy a róka mégiscsak kicsúszott valamerre. Ő is lehetetlennek tartotta, hogy ebben a keskeny stráfban bármi is benne maradjon, de esküdött, hogy a rókát nagyon szemmel tartotta, s azt csak bemenni látta.
– Tudja, mit – mondtam –, eressze bele a kutyákat!
Két magyar vizsla is volt vele, s azok nagy buzgósággal mentek a sűrűbe. Újból kezdődött a hajtás, most már két kutyával sűrítve. A tábla közepe felé jártak már, amikor – nem hittem a szememnek – tőlem talán százhúsz lépésre kiugrott a róka. Próbáltam elvágni az útját, de sikertelenül. Mérgemben odalőttem, amit rókám vidám farklengetéssel nyugtázott.
Rosszkedvvel ültem kocsira, nem is gondolva, hogy az eset nincs befejezve. Reggeli után az egyik béres jött be az irodába, és a futástól el-elakadva jelentette, hogy a róka visszajött a bükkönybe. Fényes nappal, a szántó béresfogatok mellett! Megjegyzem, az említett tábla körül rét van, kiégett gyeppel, tehát a rókának legalább két-háromszáz métert kellett megtenni teljesen kopasz, minden takarástól mentes terepen. Kételkedtem volna, de tíz ember szeme csak nem káprázik egyszerre?
– A Hegedűs úr (ez a vadőr) már ott is van – fújtatta tovább a hírnök.
A Hegedűs urat, úgy látszik, nagyon bántotta az elvágtatott két pengő (ennyi a róka lődíja), és a környéken csellengett.
Telefonáltam községünk Pennájának, aki viszont alarmírozta a tiszteletes urat „az alvégről”, és sietve indultunk a tett helyére. Most már három puska volt a kétarasznyi területre, hát itt a komának befellegzett.
Egyik puska jobbról, másik balról, én a végén. Kutyák előre! Minden pillanatban vártam, hogy durranik a puska, mert az emberek hol itt, hol ott kurjantottak fel, hogy: „Itt szalad, e!” Magam is készen vártam, de hiába. A rókát nem tudtuk kihajtani, bár a hajtást meg-ismételtük. Megállapítottuk, hogy róka barátunk ritka jó idegekkel rendelkezik, és valószínűleg fiai lehetnek a bükkönyben, ahol talán lyukja is van.
Hegedűs urat azonban odaültettem lesre, s mivel a róka bőrével még nem számolt be, azt hiszem, még ma is ott ül.
Hazaérve kertészlegényünk már várt az iroda előtt, kezében egy jól kifejlett idei rókát szorongatva.
Elmondta, hogy a róka a kisfoglyokkal óhajtott volna közelebbi kapcsolatot teremteni, de ő a madár- és macskaijesztgető öreg mordállyal megakadályozta a nemes szándékot.
Uradalmi kertünk a faluban van, két méter magas kőfallal bekerítve. A foglyokat tyúkkal költettük ki, mert anyjukat elkaszálták. Ezekre spekulált a kis róka.
Szóval az idei termésünk a mezőgazdaságban vajmi gyenge, gyümölcsösünket ezernyi kártevő pusztítja, apróvaddal sem nagyon dicsekedhetünk, de – hogy úgy mondjam – „rókailag” jól állunk.
Az apróvadról nem sok jót mondhatunk. A foglyok inkább az útszéleken és a gyepűkben költöttek, mert sem a gabonák, sem a herefélék nem nyújtottak elegendő takarást. A takarmányínség következtében mindenütt, főleg az utak mentén nagy legeltetés folyik. Elképzelhető, mennyi fészekalja ment tönkre. Sokfelé látni párban az öreg foglyokat – csirke nélkül.
Nyúl sem látszik annyi, mint tavaly. A vackok takarás hiányában kényszerhelyekre kerültek, és így sok alom ment veszendőbe. Pedig a határ elég tiszta. Kóbor kutyának, macskának a körmére nézünk, és szárnyas ragadozónk sincs jóformán semmi. Szürke varjút, szarkát alig látni. Egy-két héja, kaba, karvaly, mit számba lehet venni, nem okozhat lényegesebb kárt.
Vörös vércséink megvannak, de ölyveink – nagy sajnálatunkra – fogynak. Pedig élelem lenne a számukra bőségesen.
Feltűnően megszaporodott környékünkön a gólya. Öt esztendeje még egy se volt. Ma már körülbelül tíz pár lépeget a határban.
Szeretem a magyar tájak ez elmaradhatatlan madarát, és a tradíciók megsértését szentségtörésnek tartom, mégis ezt a számot elegendőnek vélem, bár az ő szaporodásukból kifolyólag apróvadban hiány nem mutatkozik.
Ha látom őket bizalmas közelségben, mindig ezt mondom magamban:
– Piros lábú, menyecskeszomorító barátom, jól tudod, hogy ősi soron a szívünkbe vettünk, hát én nem bánom, ha napestig is vágod az „eincellmarsot” itt a határban, de a kisnyulaknak azután békességük legyen!
Mire ő szemrehányólag rám néz, és mintha azt mondaná:
– Ugyan, kérlek, fáradj fel a madártani központba, hol alibim tökéletesen rendben van. Biztosan megint a Nimródban írtak valamit... Évszázadokkal ezelőtt sok ezerrel többen voltunk, mennyi volt mégis a nyúl meg a fogoly. Jobb lesz, ha a szomszéd kerülőnek néztek utána. Tegnap is süldőnyulat tett a tarisznyába. Pedig az Ember... Miköztünk is akadhat ilyen csirkefogó, de hát ezért talán mégsem lehet az egész nemzetségünkre kígyót-békát kiáltani...
És elszállt a falu felé, hol az egyik kéményen már anyányi gólyafiak nyújtogatták nyakukat.
Jó, hogy nem várta meg a választ. Pirulva kellett volna beismernem, hogy igaza van.
(1934)