Részlet Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből
Közben világos lett. A környék templomai egyenként kondultak hajnalra, és a harangszó harmatosan tiszta volt, mint a rétek és erdők, melyek felett elrepült.
A bokros legelőben most megmozdult valami vörösség. El is tűnt abban a pillanatban. Újra megvillant. Nem is egy, de három vörös folt. Három őz. Messze vannak még, de futásban jönnek, és hamar itt lesznek. Beugrom az erdőbe, és a bokrok mögött szaladok feléjük, mert helyemtől messze érnék el az erdőt. Közben felbukkanok. Az őzek még jobban „eltolódtak” tőlem. Rohanok. Puskámról lekapcsolom a távcsövet, mert csak akadályozna. Nem lehetnek már messze. Kinézek egy nyílást, ahol lőni tudok. Most már jól látom az őzeket. Elöl a suta, majdnem mellette tavalyi gidája, és hátul a bak. Csak azt nem értem, mitől rohannak ennyire. Emberem még messze járhat. Tanakodásra nincs idő. Az erdő mellett széles út. A suta a gidával egyszerre fut át rajta. A bak pár másodperccel később. Úgy érzem, a golyót jól eresztettem el, hiszen volt időm nekikészülni, mégis a bakon túl gyanúsan magasan porzott az út, ahol a golyó – akár keresztülment rajta, akár nem – bevágott.
Utána csend lett. Az őzek eltűntek. A lövésre károgni kezdtek a varjak, és én tűnődve ismételtem magamban az eseményeket. Meglesz-e? Várok egy kicsit. Emberem nem messze lehet. Több szem többet lát. Amint elnézek a mezők felé, egyszerre megértem, miért siettek annyira őzeim.
A bokrosból akkor ugrik ki egy nagy farkaskutya. Úgy látszik, ettől rohantak az őzek. A kutya a lövésre visszafordulhatott, és tőlem jó messze merte csak a takarást elhagyni. Bizony, szinte reménytelenül messze. Puskám messzelátója csak százötven lépésre van belőve. De azért megpróbálom. Az első lövés után – bár húsz lépéssel idébb esett le a golyó – egészen nekivadultam. A terep nyílt. A kutya keresztbe rohan előttem. Én pedig dühösen hibázom el, négyszer egymás után. A végén már egészen jól belejöttem, mert a golyó majdnem alatta porzott.
Vágtat a kutya, mintha a szemét vették volna ki. Már nagyon messze jár, de azért konokul nézek utána, és azon gondolkodom, kié lehet. A környéken a „farkasoknak” nagyon a körmére néztünk...
Már majdnem eléri a túlsó legelő bokros szélét, amikor – alig hiszek a szememnek – az én dali farkasom olyan bukfencet vet, mint a pinty. Első pillanatban azt hittem, mégis meglőttem, és most fordult fel, de a másik pillanatban már elért hozzám egy tompa durranás. Utána pedig emberem jött ki a bokor mögül, és meglóbálta kalapját örömében.
Mi tagadás, farkasom ily váratlan vége szinte elfeledtette velem a bakot. Miután alaposan megbeszéltük a dolgot, végre az is eszünkbe jutott.
– Meglesz az is! – mondta öreg vadőrünk az előzményeken felbátorodva, olyan bizakodóan, hogy már magam is hittem benne, bár egy kicsit magasan porzott az út...
– Itt a vér ... meg itt is...
De ekkor már félrevágtam a kalapom. Nem feküdt messze. Csak ekkor vettem észre, hogy már régen kisütött a nap. Ceruzavékony, hosszú, kopott agancs. Öreg legény volt a hordozója. Nem szép trófea, de ez most nem is fontos. Szépen volt megjátszva. Szépen lett lőve. Közben a kutya...
Szép nap volt!
Hazafelé benéztem még gébicsékhez is a bokorba. Ott ültek a fiak a fészek szélén. Szájuk széle sárga volt, szemük fekete, és buksi kis fejüket szívesen megsimogattam volna.
De nem lehetett. A bokor hajlós ágán ijedten csattogott az anyjuk, és jól megszúrt a galagonya tüskés ága. Ha hozzányúlnék a fiókákhoz, az anya elhagyná őket. Azt mondják...
Erre a gondolatra úgy éreztem, mintha valaki szelíden eltolt volna a fészektől. Valószínű a nyár éltető, ölelő asszonya volt, akinek a szeme a nap, teje a harmat, ágya a puha föld, és akit ebben a hónapban úgy hívnak, hogy június.
(1938)