Ha valaki, akkor pont Zilai János biztosan mindent megtett azért, hogy a vadászat eredménye ne a szerencsén múljon. Mégis, a szakmai és emberi tisztessége és szerénysége miatt fontosnak tartotta, hogy erről is meséljen nekünk.
Zrínyi Miklós meglehetősen jól fogalmazott, bár valószínű, a fenti örök érvényű mondásával elsősorban hadászati dolgokra utalt. Mindenesetre jól megragadta a lényeget, és ez nem csak a hadműveleti, hanem az élet minden oldalára érvényes. Természetesen a vadászatra is. Bár sokan azt mondják, hogy ahhoz nem kell szerencse. Lehet, hogy nekik van igazuk, de az én magánvéleményem, hogy az eredményes vadászathoz esetenként igenis kell a szerencse. Nézzünk egy-két példát!
Itt a tavasz, izgatottan várjuk a tavaszi erdők királynőjét, a szalonkát. Ez a még mindig titokzatos madár (bár egyre gyűlnek róla a különböző statisztikai adatok) képes napról napra meglepetést okozni számunkra. Szerencsére! Minden szalonkavárónak van egy „személyre szabott” elképzelése, hogyan, honnan várja az erdők királynőjét. Fiatalosok felett, lehetőleg nagy erdő szélén, nagy hagyásfák környékén, rétegvonal mentén. Arról nem is beszélve, hogy egy megadott helyen este nagy volt a forgalom, nosza, hajnalban gyerünk oda! Eredmény semmi – se kép, se hang. Máskor meg megkésve, már nem jut el az ember a „tuti” helyre, megáll valahol, és emlékezetes húzásban lesz része. Kellett-e hozzá a szerencse?
Egy alkalommal egykori lábodi kollégámmal, Petro Pistivel jártuk az erdőt egy augusztusi hajnalban. Pisti elmesélte előző évi sztoriját. Szeptember elsején vendéget kapott nagybikára. Jóformán még bőgés sem volt, de hát rutinos jáger lévén igyekezett a vendéget bevinni a málnásba. Még pirkadat előtt „felgallyaztak” erre a lesre, mivelhogy ide jön a nagybika. Sehol egy bőgés. Síri csend. Egyszer a ködös hajnalban jó messze látni véltek valamit. Ami egyre nagyobbodni látszott, tehát közeledett. Szépen, lassan, de egyre felismerhetőbbé vált. Mármint, hogy bika, és nem is kicsi. Végtére is annyira közel jött a leshez, hogy a gyorsító pattanására megrezdült. Így kezdték az idényt, egy 10 kiló feletti, magasan aranyérmes bikával. Nem volt szerencséjük?
Az 1996-os őzbakidényt már Karapancsán kezdtem. Akkor még május 1. volt a vadászat kezdete. A vendégek bejelentkeztek időben, sorra egymás után. Egyik alkalommal felhívott N. György, akivel a cégünk munkakapcsolatban állt. Elmondta, hogy vezérigazgatói engedélye van „selejt” őzbakot lőni, fizető vendégként. Egy kérése volt: amennyiben lehetséges, érdekes bakokat szeretne terítékre hozni. Tudtam, kiről van szó, hiszen jó vadász hírében állt. Mit hoz a véletlen, az első csoport az utolsó pillanatban váratlanul lemondta a vadászatot. Sebaj, felhívtam az említett urat azzal, amennyiben lehetséges, akkor az idényt vele kezdenénk. Érthetően nem volt ellentmondása, hiszen különleges bakokra csábítottam. A karapancsai erdőtől távolabb, mezőgazdasági területen ismertem ezeket a bakokat, így a távolság miatt terepjáróval mentünk. Az első lucernaföldön hiába kerestük az általam már jól ismert, rendellenes agancsú bakocskát, nem találtuk. (Körülbelül egy hónap múlva, innen két kilométerre hoztuk terítékre.) Pedig biztos voltam a dolgomban, hiszen előző este is itt láttam. Nem igazán volt szerencsénk. Innen sorra azokra a helyekre mentünk, ahol az ismert bakok tanyáztak. Mindegyik a helyén volt, és a végére a vendég 4 tiszta golyóval, 4 abnormális agancsú bakot hozott terítékre. Az első „biztos” baknál tehát nem volt szerencsénk, de a többi négynél annál nagyobb. Az elejtő is tudja, tisztában van vele, hogy aligha fog még egyszer az élete folyamán egy reggel 4 lövésből 4 különleges bakot elejteni.
Szintén velem kapcsolatos a következő történet. Külföldi vendéget kísértem „selejt bikára”. A Héthektáros nevű vadföld felé tartott egy bika bőgve. A vadföld két szemben lévő oldalára egyszerre értünk ki. Egy különleges agancsú, egyik hátsó lábát mereven tartó, olyan 5–6 kilogramm közötti bika állt velünk szemben. Vendégem pont ilyen kategóriába tartozót keresett. Ráadásul a bika – valószínű, hogy sérülése miatt – különös, torz agancsot viselt a fején. Mikor lövésre biztattam a vendéget, furán reagált. – János, ez egy „nyomorék” bika! Ha meglövöm, és a falon ránézek az agancsra, eszembe fog jutni, ez a szerencsétlen mennyit szenvedhetett!… – Ránéztem az órára, 7.20-at mutatott. Tűnés innen! Másnap Jankovics kollégát 6.30-ra az egyik lesre küldtem. Jelentése szerint a bika pontosan megjött. Azonnal telefon, és a következő nap már együtt várták a bikát. Csend volt, semmi bőgés. Ricsi mondta a vendégnek, hogy a bika pontosan tartja az idejét. A vendég ránézett órájára, és annyit mondott: – Itt az idő, de hol a bika? – Mire Ricsi csak odamutatott a vadföld sarkán megjelenő bikára. Nem volt szerencséjük? Az esti terítéknél vendégem sokáig nézegette ezt a különleges bikát, és csak ennyit mondott: – Ha tudtam volna!…
Disznóhajtás. Egy vendég váratlanul megérkezett a csoporthoz. Papírok, minden rendben voltak, így a vadászaton való részvétel sem ütközött akadályba. Igaz, hogy a lőállások pontosan ki voltak jelölve, így a plusz vendégtől megkérdeztem, nem lenne-e kedve úgynevezett távolváltóra állni. Örömmel elfogadta az ajánlatot, így a standja a puskásvonaltól jó messzire esett. Igyekeztem „kényszerváltók” közelébe rakni. Ilyen helyeken van úgy, hogy a delikvens csak irigykedve hallgatja a sortüzet a puskásvonal irányából, de az is előfordul, hogy „beletenyerel”. A mi vendégünk is így járt. Aznap 16 disznót lőtt, távol a főhajtástól. Szerencséje volt? Valószínű!
Egy kicsit hasonló eset. Rigliztünk. Ideális idő, négy-öt centi porhó, tiszta égbolt, mínusz öt fokos hideg. Jobbat, szebbet kívánni sem lehet ilyen alkalomra. A kis csapathoz az otthoni polgármester később érkezett. Nagydarab ember, alig szedte a levegőt. Gondoltam, nem gyalogolunk még vagy 200 lépést, hanem egy vastag akácfánál megállva, mondtam neki, maradjon itt, és figyeljen, mert itt jön egy jó kan. Magam továbbmentem, a számára tervezett kijelölt lőállásig, ahova nem jött semmi. Viszont jött egy lövés vendégem irányából. Kiért a pár hajtó, és amikor visszamentem hozzá, láss csodát: hatalmas kan mellett örömködött! Gratuláció, töret stb… Mi is csodálattal néztük a nem mindennapi kant. Mielőtt visszasétáltunk volna a terepjáróhoz, félrevont, és hamiskásan megkérdezte: áruljam el, honnan tudtam, hogy pont itt fog jönni a nagy kan? Egyszerűen csak ennyit mondtam: ez a hivatásom. Pedig, ha tudta volna! Szerencséje volt? De még mekkora – ugyanis nekem fogalmam sem volt, hogy erre egy ekkora kan jár.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. évi márciusi lapszámában.