Mindegy, hogy hiszünk benne vagy sem, az élet szolgál ilyen történetekkel, amelyeket nem kell direkt módon feldolgoznunk, csak hagyjuk, hogy valahol a helyükre kerüljenek bennünk.
Gábor a fogadó udvarán ült a nagy hársfa alatt. Hátizsákjára könyökölve, lábát lógatva cigarettázott, miközben a barátját várta, aki meghívta vadászni.
- Még egy negyedóra, és indulunk – nézett az órájára.
A másik padon kis pipát szortyogtató, ráncos arcú öreg cigányasszony üldögélt egy még ráncosabb szoknyában, mellette egy tarka terítőbe csomózott hatalmas batyu várta, hogy továbbcipeljék.
- Micsoda szerencse! – gondolt Gábor a vadászbabonára –, és szélesen rámosolygott az öregasszonyra.
A pipa hatalmasat felhőzött, ahogy a gazdája végigmérte a zöldruhás, kalapos fiatalembert, aki meglepődve látta, hogy a füst és mögötte a pipa feléje közeledik. A batyu puhán a földre tottyant, és a cigányasszony megállt előtte.
- Megmondom a szerencséjit.
- Hogy mit? – nézett nagyot Gábor.
- Jósulok magának.
- Ugyan már! – dőlt hátra. - Köszönöm, de nem érdekel. Időm sincs rá, mindjárt jönnek értem.
A cigányasszony nem hagyta magát.
- Adja ide a legkisebb papírpénzit a tárcájábul! – mondta szinte sürgetően, aztán:
- Ne fíljen már annyira! Nem veszem el magátul, csak jósulok belőle – folytatta Gábor húzódását látva.
A vadász – csak hogy hamarabb szabaduljon –, dohogva vette elő a tárcáját: - Biztos, hogy valami óriási szerencséről fogok hallani, ha valamit fizetek ennek a vénségnek, s nagy bajt, szerencsétlenséget jósol majd, ha nem kap semmit – gondolta.
Belelapozott az akkurátusan összehajtogatott papírpénzekbe, s bosszankodva látta, hogy néhány nagyobb bankó mellett egy kétezer forintos a legkisebb címlet. Sarkánál fogva előhalászta a pénzt, de – érthetően – tétovázott.
- Ne akarjék szembemenni a sorsával! – szólt rá sürgetően a reszelős hang.
- Te nem vagy Gabi normális! – figyelmeztette gondolatban magát, s ujjait összeszorította a papíron.
- Tudja mit? – nézett az ezerráncú arcba. - Inkább ne jósoljon.
- Mit fíl? Mondtam már, hogy nem veszem el a pénzit.
Bosszúsan valami kibúvót akart keresni, de a figyelme egy pillanatra elkalandozott: –Cigánylánnyal találkozni a vadászat előtt szerencsét jelent. De ez a pipás boszorkány már fél évszázaddal ezelőtt se volt lány.
Mosolyogva dacolni akart a sorssal, és úgy gondolta, megpróbál alkudozni, de erre már nem maradt ideje. Az öregasszony egy villámgyors mozdulattal kikapta a kezében szorongatott papírpénzt.
- Mit gondulkodik annyit? Mondtam már, hogy nem veszem el a pénzit, csak jósulok magának belőle.
Mielőtt Gábor – átlépve ezen a nyilvánvaló és hihetetlen pimaszságon – feleszmélhetett volna, tölcsért hajtogatott a papírból, aztán kivette fogatlan szájából a kis pipát, és…
- Phű. Phű. Phű. Három hatalmasat köpött az összesodort kétezer forintosba.
Gábor keze, amivel reflexszerűen a pénzért kapott, megtorpant a levegőben. A tölcsérből kicsurrant a nyál.
- Maga csak maradjék, s én máris megmondom a jövőjit – morzsolgatták a barna ujjak a jobb sorsra érdemes papirost.
Óvatosan közelebb húzta magához a hátizsákját, s megadóan hátra dőlt. Az órájára pillantott, ahol a másodpercmutató unalmas lassúsággal rótta köreit.
- Legyünk túl rajta – legyintett. - De remélem, ennyi pénzért csupa jót és napfényes ragyogást kapok.
Az öregasszony a sarkaira guggolt, és eligazgatta ezerfodrú szoknyáját. Aztán a kialudt pipát szopogatva állát a kezébe támasztotta, és – miközben a töprengés még ráncosabbá gyűrte a barna arcot –, elgondolkodva nézett a nyálas bankjegyre.
- Csúf boszorkány – nézte Gábor az öreg cigányt –, de nagyon hitelesen csinálja!
A korábban sértően durva, reszelős hang elmélyült, és suttogássá simult.
- Maga ölni akar. Még ma este…
Elkerekedtek a szemei, s már éppen mondani akarta, hogy ezért indul vadászni, amikor alig hallhatóan folytatódott a suttogás:
- Vért látok. Sok vért. A magáét…
Aztán a következő szavak, mintha csak valami beavatottaknak szóló titkos szertartás misztériumát fednék fel, szinte leheletként érkeztek:
- Ha ma este öl, reggelre meghal!
Gábor mereven ült, s valami folytatásra várt. De hiába. Az öregasszony már felállt.
- Na itt a píze – durvult megint rekedtté a vénasszony hangja –, mondtam ugyi, hogy visszakapja.
- Csak tartsa meg! – nézett a pénz sarkán himbálózó nyálcseppre. - A jóslatért cserébe.
A cigányasszony – miközben a fodrok közé rejtette a bankót –, helyreriszálta a szoknyáját. Batyuját a vállára kanyarította, szája szélébe tolta a kis pipát, s már mentében, csak úgy visszaszólt.
- Vigyázzék magára!
Ezek a szavak jártak a fejében akkor is, amikor barátja megérkezett végre, s kiautóztak a vadászterületre.
- Olyan csendes vagy Gabi. Valami baj van?
Megvonta a vállát. Mit is válaszolhatna erre a kérdésre? Hogy volt itt egy cigányasszony, aki lényegében elcsalt tőle kétezer forintot? Ráadásul csúfos véget jósolt neki ma éjszakára. Ostobaság!
- Mesélj inkább a nagy kanról! Tényleg olyan hatalmas?
- Nagyon nagy! Én már kétszer láttam, de nem tudtam rálőni. Jól tartja a váltóját, és rendszeresen használja az agyarfáját.
- Szóróra jár?
- Dehogyis. Az öreg tölgyest szokta végigturkálni. Aztán leereszkedik a vízmosáson, és bevált a halastavak nádasaiba.
Gábor szemei felcsillantak.
- Hova érdemes ülni?
- Az erdő és a nádas között van egy kis mocsaras rét. Napok óta elhintek ott egy pár marék kukoricát a váltókon, ami minden reggelre elfogy.
- Gondolom, más disznók is járnak azért arra – nézett mosolyogva a barátjára.
- Persze. De azok nem vésnek derékmagasságban, és nem túrnak bombatölcséreket. Mindenesetre van egy konda is, amit egy öreg koca vezet. A kan rendszeresen utánuk érkezik. Érdemes megvárni!
- Majd rád telefonálok, ha fekszik – derült tovább Gábor.
- Azt kétlem!
- Miért? Gondolod, hogy nem találom el?
- Miért ne találnád el? – nézett rá a barátja. - Telefonálni nem tudsz. Ott az erdő alatt nincs térerő. De leskelődj nyugodtan, éjfélkor majd érted jövök.
Egy széken ücsörögve várta az estét s benne a nagy kant. Lassan bealkonyult, s az erdőből titokzatos hangok szivárogtak ki a rétre. Apró reccsenések, halk zizzenések, óvatos roppanások. De a hangok mögött egyelőre csak őzek, nyulak és fácánok érkeztek.
A mocsaras foltokból rejtélyes loccsanások hallatszottak, s a nádas hideg párát sóhajtott az estébe. A messzelátó körbe pásztázta a belátható távolságokat.
Az erdőszél holdárnyékában valami valószerűtlen, nagy folt mozdult meg. Sötét háttér előtt egy még sötétebb valami. Egyedül volt.
- Mi lehet az? – remegett a vadászban a kérdés, de a lencsék nem tudtak válaszolni. A hold még csak az erdő magasságáig kapaszkodott fel az égi pályán, s bár ezüstös ragyogása át-átcsillogott a lombokon, a felismeréshez ez még kevés volt.
- Hatalmas! – harapta össze a száját Gábor. - Ha ez tényleg disznó, akkor… – de nem fejezte be a gondolatot.
- Nagyon messze van – töprengett tovább magában, aztán: - Rácserkelek!
Felállt a székről, s a fegyverén végigsimítva, óvatosan megindult az erdőszélen látott vad felé. Pár lépésenként megállt, hogy messzelátójával ellenőrizze az irányt.
A vad közben kilépdelt a fák árnyékából, de most a szittyós rét borzas fűzfái akadályozták a látványt.
- Ha itt megyek tovább, szél alá kerülök – nézett ismét a távcsövébe Gábor, és irányt változtatva, belegázolt a zsombékos rétbe.
- Csak addig a bokorig jussak el! – nézett mereven előre. - Onnan már látni fogok – és fegyverét markolva, majdnem a zsombékokra hajolva óvatoskodott tovább előre.
Nem törődött azzal, hogy cipőjébe víz folyik, s azzal sem, hogy nadrágjára sár kenődik. Bár egy pillanatra az eszébe jutott, hogy vizes ruhában nagyon messze lesz az éjféli hazamenetel.
Nem érdekelte. Lobogott benne a vadászláz, s annak tüzénél egy ökröt is meg lehetett volna sütni, nemhogy egy vizes nadrágot elviselni.
Már csak pár lépés választotta el a kiszemelt bokortól, amikor lába váratlanul egy nagyobb, vízzel teli lyukba tévedt. Talán keréknyom volt még a tavalyi szénahordásból, de az is lehet, hogy a nagy kan túrta keresgélés közben.
Lépett volna, de cipője belesüppedt valami lekvárpuhaságú sárba, ami megfogta a lábát, és megakasztotta a lendületét. Nem akart elhasalni, így összeszorított fogai közt valami átkot szűrve bal kezét maga elé tartotta, és beletérdelt a zsombékok közötti pocsolyába.
A víz alig loccsant, és jobbjában a puska is száraz maradt.
Térdig a mocsárban, bal kezére támaszkodva hallgatózott a bokor mögött. A vad nem rohant el megriadva, így lehetett folytatni a cserkelést, amihez ismét lábra kellett volna kapnia. Lábai szabadon lubickoltak, de a balja már csuklóig süppedt a sárba. Óvatosan próbált hátradőlni, de az iszap nem engedett.
Fogcsikorgatva, de néma csöndben feszegette kifelé a kezét, miközben a fegyver – óhatatlanul – egyre közelebb került a zsombékokhoz. Végül amennyit a sár engedett a mélységéből, a puskacső annyit veszített a féltve őrzött magasságából.
A drága fegyver vége egy pillanatra – igazán csak egy pillanatra – a bokor ágai között átcsusszanva belevágódott a vízbe.
Gábor végre felállt, de figyelme már nem a vadra, hanem a fegyverére irányult. A holdfényben hatalmas vízcseppek csillogtak az acélon, amit azonnal szárazra törölt. Aztán szakított egy fűszálat, és sárnyomok után kutatva, óvatosan belekotort a csőbe.
A fűszál vége tiszta volt.
Fellélegzett: – a fegyverrel minden rendben van, a ruhája majd megszárad, és a bokron túl, valahol ott várja a mesebeli nagy kan.
Lábait óvatosan rakosgatva megkerülte a bokrot, miközben kezei az izgalomtól rányirkosodtak a tusra, ahogy centinként kióvatoskodott a takarásból. A hold ragyogó fénye beezüstözte a rétet, aminek a közepén a magasra nőtt fűben, ott állt egy hatalmas disznó.
Keze ráfeszült a puskára, ahogy célra tartott, de milyen furcsa; – miközben a céltávcsövön keresztül a vaddisznót nézte, a cigányasszonyt látta. Sőt, hallotta!
„Ha ma este öl, reggelre meghal!”
Megrázta a fejét.
- Micsoda baromság! Egy kótyagos vénasszony miatt engedjem el életem kanját?
Egy pillanatra leengedte a fegyvert, hogy táncoló idegeit megnyugtassa, és helyre igazítsa az izgalomtól felgyorsult lélegzetét. De azért a délutáni jóslat szavai, mint a denevérek, ott csapongtak körülötte az éjszakában.
„Vért látok. Sok vért. A magáét…”
Gábor már nem tudta, kire dühös jobban? Az ostobaságokat jövendölő csaló cigányra, vagy a jóslaton töprengő – magára.
Közben teltek az értékes pillanatok, amelyek bármelyike alkalmas lehetett volna arra, hogy terítékre hozza élete vadját, amikor valami megnyikkant.
A vadász érzékei megfeszültek, és minden idegszálával figyelve a vad felé hallgatózott. Aztán a nyakában lógó messzelátóért nyúlt. A disznó körül hullámzott a fű, és megint nyikkant valami.
- Malacok! Ez nem a nagy kan! Ez egy koca. – sorakoztak elő egymás után a gondolatai.
- Még jó, hogy nem lőttem azonnal…
És erre gondolt még akkor is, amikor néhány fogvacogtató óra után barátja mellé ült az autóba. Elmesélte már neki a délutáni jóslatot, s később nevetve ugratták egymást a különböző vadászbabonákkal.
- Azért ez mégiscsak furcsa – nézett rá a barátja. - A vén boszorka jóslata végül is a koca életét mentette meg, s nem a tiédét.
Ezen elmélkedtek még akkor is, amikor a faluszéli kis fogadóhoz érkeztek. A szomszédos kocsmából halk zsongás szüremlett feléjük, de nem foglalkoztak vele. Éjfél jócskán elmúlt már, mindketten fáradtak voltak – elbúcsúztak.
Gábor sokáig nem tudott elaludni. A hold halott fénye végigcsorgott a szoba bútorain, ahol a délután és az est képei kavarogtak.
„Ha ma este öl, reggelre meghal!”
- Mi van? – riadt fel zavaros álmából. Remegő kézzel egy cigarettára gyújtott, s az ablakhoz ment, hogy kifújja a füstöt.
Hosszú percekig állt ott, s amikor messzire pöccintette a csikket, új szálat halászott elő a dobozából.
Az utca ragyogott a holdfényben, az árnyékok hátrahúzódtak, s ebben a pazar kivilágításban egy kőkereszt állt fel a sötétségből, hogy áldón széttárja karjait.
Szellő libbent, ami elkapta a cigaretta füstjét, s ő a párkányra könyökölve hallgatta, ahogy a kocsmából halk muzsikaszó szivárog az utcára. A feltámadó szél a füst után a hegedű fájdalmasan szép hangjait is szétszórta az éjszakában.
Ahogy a hold tovább vándorolt az égi pályán, a kereszt árnyéka lassan megnyúlt, felkúszott a fogadó falán, majd a nyitott ablakon át belépett a szobába. Az árny először megölelte a bútorokat, de később elvékonyodott, s aztán a sarokba támasztott fegyverhez csúszott, ahol eltűnt a puskacső árnyékában. Reggel Gábor elgondolkodva ült az ágya szélén, és a fegyverét nézte. Ott, ahol eltűnt az árny. De már nem emlékezett rá pontosan, hogy tényleg látott azon a helyen valamit az éjszaka, vagy csak álmodta az egészet.
Rágyújtott, és a puskáért nyúlt. A vason néhány megszáradt vízcsepp emlékeztetett a tegnap esti kényszerű fürdőzésre. Meglazította a hátizsák zsinórját, és a zsebből elővette a fegyvertisztító készletet.
Összecsavarozta a csőtisztító kefét. Arra gondolt, hogy a csőbe került vizet egy olajos filccel tisztítja ki.
A huzagolást követő pálca spirálban csúszott be a fegyverbe, de az út végén valamiért megakadt. Először nem is figyelt oda. Újra és újra megpróbálta végigtolni a filcet, de nem sikerült.
A fény felé tartotta a puskát, és belenézett a csőbe. Máskor a hornyok végén egy szikrázó fénypötty mutatta a lövedék kivezető útját. De most nem. Az alagút sötét és átjárhatatlan volt.
Gábor agyában lázasan száguldottak a gondolatok. Kérdések és válaszok csapódtak egymásnak, szájában megkeseredett a cigaretta füstje, gyomrába tébolyult erővel mart a jeges rémület, miközben ismét megkísérelte eltávolítani a csőbe szorult akadályt.
A tisztítóvesszőnek engedelmeskedve lassan – nagyon lassan – megmozdult valami, és apránként a csőtorkolat felé csúszott. Még egy utolsó, erőteljes lökés, és végre megszűnt a torlasz. A földön egy ujjnyi ágdarab hevert. Tegnap este törhetett bele a csőbe, amikor a fegyver a bokor ágai közé vágódott.
Hányingert érzett. Megint eszébe jutottak az elmúlt nap történései. A jóslat és a vadászat. Emlékezett rá, hogy néhány pillanatig csak azért nem lőtt, mert a cigányasszony szavain töprengett, és amíg tétovázott, meghallotta a malacokat. Pedig, ha lő, akkor a csőbeszorult akadály bizonyosan csőrobbanást okozott volna.
- Borzasztó! – suttogta maga elé.
Az ablakhoz ment, és hatalmasat szívott a cigarettájából. A füst kilibbent az utcára, ahol már a reggeli napfényben fürdött a kőkereszt.
- Az a disznó tényleg az életem vadja lett volna, hogyha meglövöm – fátyolosodott el a szeme –, mert ha a robbanás szétszakítja a kezem, biztos, hogy elvérzek, mire valaki értem jön…
- De vajon honnan tudhatta ezt az a cigányasszony? – révedt fel előtte ismét a ránc gyűrte, barna arc, a sok fodrú, tarka szoknya és a szutykos kis pipa. - Ez annyira – s lepöccintette a hamut, ahogy befejezte a gondolatot – boszorkányos!