Semmi sem történt címmel lapunk tavaly januári lapszámában jelent meg az alábbi írás, amely gímszarvas válogató vadászatába enged bepillantást
Tegnap este az ágyból hallgattam, hogy bőg a bika. Maga a tény nem oly meglepő, hisz a terület közepén lakunk, inkább az időpont a bajosabb egy kicsit, így tél közepén nem normális állapot, hogy három bika olyan koncertet csináljon, mint szeptember javában
Egy bőgött a Boglyosból – a hangok alapján ő volt a csapatbika – és ketten kekeckedtek vele a Horka felől. Ezen apropóból bújok be a Cigányvölgy alján a Boglyos felé. De mit is akarok? Igazából majd meglátjuk, hisz lőni kellene még selejt (jaj, de nem szeretem ezt a szót…) bikát, nameg nagyon ki kellene venni az állományból az ilyenkor ivarzó tarvadat, illetve annak a borját is, ha egy mód van rá. Na, de előbb találkozzunk velük, aztán majd meglátjuk…
Olyan igazi semmire sem való idő van. Egész nap köd volt – ezért is nem jöttem ki már hajnalban – délutánra ritkult el valamennyire, helyette a felhők a földig érnek, a hőmérő higanyszála valahol fagypont körül ténfereghet. Szóval jobban esne ebben a nyirkos időben inkább otthon ülni a kandalló mellett a meleg nappaliban… – itt meg is torpanok a gondolattal, ugyanis alig jöttem be az erdőbe nyolcvan méternyit; meglátok egy tarvadat. Ami nagyobb baj, hogy ő is meglátott engem. Óvatosan állítom magam elé a – mogyoróból készült – lőbotomat, aztán arra támaszkodva a keresőtávcsövön keresztül figyelem tovább a történéseket.
A szarvasunk – jókora szürke tehén – nagyon nem biztos a dolgában, nagy nyaknyújtogatások közepette indul meg felém. Lehet vagy nyolcvan méterre, éppen az élen van a bal oldalamon, közöttünk kissé alánőtte a cserest egy-egy galagonya, így van, ami megtörje a kontúromat – az ő szemszögéből. Most éppen díjlóhoz méltó mozdulatokat tesz az első lábaival, nagyokat dobbantva minden földet éréskor – próbálja kiugrasztani a „bokorból” az ismeretlen veszélyforrást. Egy vastagabb cserfa mögött jár, takarva van a tekintete, így kicsit igazítok a görnyedt állásomon. Nincs sok időm kényelmeskedni; ismét előjött a fa mögül, éppen ekkor nagy cserregésbe kezd tőlem jobbra egy csuszka. Oda is kapja a szarvasunk a fejét rögtön, innentől kezdve abba az irányba alakoskodik. Közben mögötte az élen mozgás van (sőt, mintha az imént agancskoppanást is hallottam volna), megjelenik a borja is a tehénnek. Ő nyugodtan eszeget, nem nagyon izgatja az anyja rémképeinek a fejtegetése. Jól fejlett, ugyanolyan szürkeszűrű, mint amaz, nem hinném, hogy ők a felelősek a kései szarvasbőgésért.
De nincsenek egyedül, az bizonyos, ugyanis ismét mozdul mögöttük az élen valami. Közben a szürketehén folytatja a vélt (vagy valós?) veszély felderítését, most éppen azt játssza, hogy megugrik, de aztán öt méter múlva megáll, és figyel. Újabb szarvas, sőt szarvasok alakja bontakozik ki mögötte, egy tehén a borjával… Ők viszont gyanúsak, nagyon is… Borzas vörösesbarna szűrű a tehén, a borja hasonló szőrzettel bír, és fele akkora, mint a nem messze mellette eszegető szürke. Róluk már el tudom képzelni, hogy a tehén most ivarzik, és a borja egy tavaly ilyenkori frigy eredménye…
Még a horizonton vannak, így a puskára nem gondolok, meg egyébként is, most már jó lenne megnézni azt a bizonyos bikát is, ami körülöttük csellenghet. Persze, ha a szürke tehenünk nem fúj idő előtt riadót, mert továbbra is próbálkozik ám vele. Bár ugye az iménti csuszkacserregésnél szem elől tévesztett, továbbra is mellém vagy húsz méterrel alakoskodik. – De mit csinál ez?! – szegezem jobban a tekintetem rá… Talált valami elszáradt leveles lombot – ami még az ősszel szakadhatott le valamelyik viharban – és azt kezdi el dobálni. Hát, ilyet elképzelni sem tudtam volna. A tehén most még merevebben figyel mellettem egy pontot – többször áttávcsövezem, hogy mi lehet ott, de semmi furcsát nem látok – és közben felkap a szájába egy letört leveles ágat, és eldobja. Ezután egy-két dobbantós lépés a stabil ellenség felé, majd újra felkapja a lombos ágat, és megint eldobja. Ezt egymás után megismétli legalább ötször, olyan zajjal van, mintha egy konda disznó tevékenykedne előttem, a mellette levő szarvasok meg a fejüket sem emelik fel ezen mutatványokra. Valószínűleg látták már elégszer…
A kezem olyan szinten el van fagyva, meg gémberedve a távcsövön, hogy igencsak kezd kényelmetlen lenni ez a mozizás, de egyelőre a „téma” érdekesebb, mint a zsibbadás. Egyre többet nézem a borzosékat, na meg mögöttük a horizontot, hátha megjelenik még valaki… A szürke tehén nagyon úgy néz ki, hogy lyukra futott, nem elég biztos a dolgában, a többiek sem veszik túl komolyan, így ha nem teszek valami hirtelen mozdulatot, akkor már nem fogja elvinni a csapatot mellőlem. Lazítok is a kezeimen, először a balon, aztán a másikon, kicsit meglátogatják a zsebeimet. Közben folyamatosan borzosék környékét figyelgetem. Még mindig a horizonton vannak, pedig már egyre többet játszom a gondolattal, hogy a borjút meglövöm, aztán ha lesz lehetőség, akkor a tehenet is. Tudom, hogy a tehenet kellene – szakmai szemmel nézve – először, hisz ő a „bűnös” mindenért, de ha utána a borjút nem tudom meglőni, akkor nem igen viszi sokra az anyja nélkül… Most is éppen szopik, közben az anyja a hátulját „bolházza”… Most a borjú is felemeli a fejét, és elkezdi az anyjának a nyaka környékét ápolgatni. Ajjh, egyre jobban „elmegy a kedvem” a lövéstől… Szabályosan tisztogatják egymást, mint a macskák. Olyan egyszerű, ösztönös szeretet sugárzik belőlük, hogy most már biztos vagyok benne, hogy nem fogok rájuk puskát fogni ma…
Közben a szürke tehén is teljesen megnyugszik, a borjával együtt lesétál a horizontról elém, hamarosan követik „borzasék” is… Nekiállnak az egyik útszéli cserfa alatt keresgélni az ősszel lepergett makkot. Egyre erőteljesebben figyelem mögöttük a horizontot, hátha jön utánuk az „Apjok”, de ő még várat magára. Ahogy kinézek a keresőtávcsövem mögül, csak most veszem észre, hogy igencsak benne vagyunk a szürkületben, legalább egy órája gémberedek itt a lőbotom mögött, még pár perc és oda a lővilág. Fel is veszem magam elől a stockot, és óvatosan elindulok kifelé az erdőből, a legelőn még éppen lehet valami.
Igencsak jól esik megmozdulni; mindkét kezem összefagyott, a nyakam, meg a vállam – a lőbot feletti görnyedésből – olyan szinten elnyomorodott, hogy nem találok rá szavakat. Kint a legelő üres, viszont, épphogy ellépek az erdő szélétől, egy hosszú, unott bőgés hangja érkezik hozzám – természetesen a hátamtól… Visszafordulok, tekintetem elvész az erdő félhomályában, s elmosolyodom.
Teljesen sötét van már, amikor hazaérek. A párom érdeklődve kérdi, hogy mi volt a vadászaton?! Egy darabig némán nézek magam elé, aztán csak ennyit tudok mondani: …semmi sem történt.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. januári lapszámában