A kifagyott búzavetés lassan elmarad mellőlünk, amint a domb tetejéről a völgybe ereszkedünk. A rét túlsó oldalán, az erdő alatt őzek legelnek, jöttünkre idegesen kapják fel a fejüket, majd erőteljes szökkenéssekkel iramodnak a fák közé.
A reggel hideg, a levegőben meglátszik a leheletünk, s miközben néma csendben öltözködünk, felettünk a fák ágain vastagon lóg a zúzmara. A szétvágott úton befagytak a pocsolyák, egyikünk lába alatt reccsenve szakad be a jég, ahogy a kaptatón felfelé lépkedünk.
Amikor elérünk az első lőálláshoz, a hátsó vadász lemarad, és a helyére áll. Visszapillantok – szinte idilli a kép: látom, ahogy a hátával egy fának támaszkodik, a puskáját pedig karja hajlatába fekteti.
Erre a magányra vágyom, miközben utolsóként az út végén megállok egy tölgyfa mellett. A székemre ülök, betöltött puskámat pedig a térdemen pihentetem.
Előttem egy patak kanyarog, amelynek tükre felett átlátszó jégréteg, jól látni alatta a csordogáló vizet. A meder széles, hordalékos, s felette összeboruló fák letört ágai hevernek mindenütt. A túlsó part meredek domboldal, szinte megemelt fejjel látok csak fel a gerincre a szálerdő fáinak erős törzsei között.
A csendet lövések törik meg, hangjuk visszhangzik a meredélyeken. Kis idő múlva a hajtók kiáltását hallom, érthetetlen ugyan, de hanglejtésük vaddisznót jelez. Igazítok egyet a puskán, de a hangok, távolodnak tőlem, így hamarosan csend vesz körül megint. Egy pohár erős, fekete teát kortyolgatok el lassan, miközben a patakon átvezető vadváltókat vizsgálgatom. Egy helyütt a part szinte leszakadt, ahol a szarvasok átjárnak rajta, a medret pedig feltúrta egy disznókonda.
Hatalmas recsegés téríti vissza a figyelmemet, amikor négy gímbika gázol át a befagyott patakon. Megállnak, észrevesznek, és mielőtt még jobban szemügyre vehetném őket, beugranak a mögöttem húzódó sűrűbe.
A hajtás felém közelít csakúgy, ahogy a vadat űző erdélyi kopók hangja is.
Először csak távolról hallom, a dombok mögül. Akkor még kétséges az iránya, de kis idő múlva a hang felerősödik. Lassan felemelkedem a székemről, és minden figyelmemet a gerinc felé irányítom, mert a kopók és előttük a vad egyre közelít. Azt hihetném, hogy majd lesz időm felkészülni, hogy majd pontosan látom, honnan várhatom őket, de a kutyák egyszerre elhallgatnak. Percek múlnak el, miközben feszülten várakozom, amikor egy szarvasünő tűnik fel a fák között. Már nem rohan; meg-megáll, szelet vesz, figyel. Lassan közelít, és ha irányát tartja, ott fog előttem átgázolni a patakon. Hirtelen megtorpan, egyenesen rám néz…
Amikor a lövés zaja elvész a dombok között, a gerincen megjelennek a kopók is. A tőlem talán harminclépésnyire fekvő vadhoz sietnek, és elveszik jutalmukat. Tépik, szaggatják prédájukon a szőrt, én pedig borsódzó bőrrel kapkodom a levegőt, miközben látom, miként törnek felszínre ősi ösztöneik.
Hirtelen, távolról kutyák hangja hallatszik; a kopók felkapják a fejüket, és megmerevedve hallgatják.
Majd magamra hagynak, eliramodnak a hajtás irányába, és eltűnnek a zselici dombok mögött.
Megjelent Varga Csaba Szajkók című kötetében.