Részlet Schell József Megint ősz lesz című kötetéből.
Miért kívánkozik idei vadlibázásom megörökítése a tollam hegyére? Talán, mert sikeres volt? Mert jó és szép sport volt? Nem! Hanem azért, mert úgy érzem, le kell írnom ezen a helyen azt a néhány mozzanatot, amely felébresztette bennem azt az igazi, kisfiúkorom-beli vadászszenvedélyemet. Azt, ami elemi erővel tört ki rajtam. Képessé tett arra, hogy kopaszodó, őszülő fejemmel úgy hasaljak és csúszkáljak a hóban, úgy cepelkedjek, puskával, tölténnyel és vagy húsz kilogramm libaaggatékkal, sötétben, hófúvásokon át, akárcsak harmincöt év előtti elvakult, kezdővadász-gyerekkoromban.
Tehát szerény rajzaim mellett, megpróbálkozom a szöveggel is! December folyamán a libák már imitt-amott megszálltak a vetésen. Csak úgy félvállról vettem róluk tudomást, amikor gyalog, kerékpáron vagy kocsin jártam az országutakat.
Nem érek én arra rá – szólalt meg a kötelesség hangja bennem –, hogy órák hosszat kerülgessem a libákat azért, hogy esetleg egy-kettőt elejthessek. Az ilyen erőpazarlást megsínyli még az otthoni munkateljesítmény is!
Azért valamilyen befejezetlen érzéssel haladtam tovább, és az elhárított lehetőségek tudat alatt tovább csábítottak.
Szilveszter napján vadlibagágogás hallatszott észak felől, a szomszédos Kajdacsi határból. Éppen a vállamon volt megmaradt öreg tizenhatosom – édesapám első, kakas és ejektor nélküli puskája –, néhány tízes és egy nyolcas serétes töltény. Egy szenvedélyes, önként jelentkező hajtógyerekkel nekivágtam a terepszemlének, tapostuk a havat.
– Amott ni! – kiáltottam.
Néhány száz liba szállt meg ott a határ menti vetésen, a túlsó domboldalban pedig, alig egy kilométerre, egy második csapat liba gyülekezett. A terv máris kész.
– Jancsi, figyelj! Nagy ívben megkerülöd azt a csapatot. Én odalopakodom a két csapat közé, a mögé a tengeriszárcsomó mögé. Aztán, ha odaértél ahhoz a nagy fához, egyenesen felém indulsz! Érted?! Jól vigyázz!...
Máris indultam. Alighogy a kis völgybe érek, valami közbejött. Valamilyen oknál fogva, az egyik csapat felkeveredik, és erősbödő gágogással, szalagokra szakadozva felém tart! Lehasalok. Világos esőkabátomban bízom, fedezék nélkül vagyok. Az első libák már lőtávolba kerülnek, de amint emelem puskámat, kanyarodnak is, ahogy bírnak! Első lövésemre meginog, másodikra kalimpáló fejjel, nagy ívben zuhan le egy három és fél kilogrammos madár. A vidék libái szárnyra kelnek, és a Sárvíz felé, hosszú vonalakban tűnnek el. Úgyis dél van, megyünk haza. De valami felébredt bennem.
Január 2. Kevés hó. 2 °C hideg. Sok libát jeleznek a kajdacsi határban. Már megüzentem az ottani Árpád Vadásztársaságnak. Ma megpróbálom komolyan! Egylovas taligákon, a lendületes, fiatal Jóska kocsisommal és a hátul felkapaszkodó és izguló Jancsi gyerekkel, hófehér porköpenyekben hadba indulok a libák ellen. Az első csapatot bekerítjük. Sikerül a dűlőút mentén húzódó eleven sövény mellett csúszva, vagy hatvan méterre megközelítenem a libákat. Taligám velem szemben vagy fél kilométerre vonult fel, most lépésben felém tart. Jancsi is pontosan betartja az előírást, és oldalról szintén felém halad ... a libák nyaka hirtelen kiegyenesedik. Előbb néhány, később azonban a többi is szárnyra kel, és óriási zsivajjal megindul felém a sok liba. Alig tíz-tizenöt lépés magasságban közelednek a nagy fehér és fehér-fekete libák. Narancsszínű a csőrük, hófehéren világít a hasuk. Mögöttük ólomszürke az ég.
– Durr-durr!
Holtan pottyan az első, vergődve a második. Távolodik a nagy gágogás, de látom, kanyarodnak a libasorok, és a második domb mögött újra leszállnak.
Új csataterv. Indul a taliga két első libánkkal. A második domb előtt lelépek róla, és már csúszom is a domb élére, egy alig nyolcvan centiméter magas trágyakupac mellé. Fehér köpenyem remekül takar. Jóskáék bekerítésre indulnak. Lesem a csapatot a völgyben. Csak hósapkás homlokomat dugom ki a dombélre. Annyira csak, hogy lássak.
– Gágá-gá... – hirtelen hátam mögött hallom a csendes siklórepülésben észrevétlenül fölibém kerülő húzó libát. Durran a lövés, reccsen a serét a telibe talált liba tollpáncélos mellén. Pörögve zuhan le mellém. Éktelen gágogással kél szárnyra szinte az egész völgy! Mégis jól figyelhettek, mert a kavarodás ellenére is messze kerülnek tőlem a libafelhők. Ha várok a bekerítésre, többet lőhettem volna, de ez így szebb és izgalmasabb volt.
Pár kilométerrel arrébb, minden irányból egy alig nyolcholdas, erős rozsvetésre nagy csapatokban szállnak a libák. Rövid haditanács. A leszállt csapatok mellett kukoricaszár-csomók állnak, amelyeket egy árokból sikerül észrevétlenül elérnem. Segédcsapatom – Jóska kocsis meg Jani – remek bekerítő mozdulatokat tesz. Jól befészkeltem magam a szárcsomó oldalába. Hátulról is húznak el mellettem libák, lőtávolban, de most nem zavarom meg tervünket, mint az előbb. Hadd kerüljünk bele „a vastagjába”! Állandóan húznak oda. Sokasodnak a libák előttem. Alig merek már pislogni a tengeriszárcsomók mögül. Csendben, gépiesen kinyitom puskámat. Töltve van. Még két töltényt készítek bal kezem két ujja közé. Újra kikukucskálok, mert hirtelen megszűnt a legelésző libacsapatok bizalmas, gágogó csevegése. Csakugyan, vigyázzban állnak már! Visszahúzódva várok...
Most! Fülsiketítő gágogással indulnak a libahullámok, szinte mély támadással szárnyalnak felém. Az első szalagot lövés nélkül engedem el. A következő csapat harminc méterre oldalt húz el felettem. Nyugodtan bevárom. A két elsőt sikerült kilőnöm. Kapkodva töltök. A kavargó libákból még egyet sikerült elintéznem, a második sajnos sebzetten távozik. Délután semmit sem lőttem.