Ha még sokáig tartott volna az a ködös, borongós, dermesztő téli világ, mely elzárja az eget s a messze járó nap csiklandó sugarát; mely szürke homállyal föd be mindent, mi arasznyi terünk határát túllépi; mely bilincsbe veri a fürkésző szem pillantásait, s határt szab a nagy természet pompás kertjében való kalandozásunknak; ha tovább tartott volna még e kedélyt verő, lehangoló haláluralom, megöl a szoba levegője, a vágyak növekvő ereje.
A kültermészet minden változása bennem is változást, átalakulást szül, nem halad el reám nézve nyomtalan. Ami a természetben nyárban, ősszel, télen, tavasszal végbemegy, lelkem is megérzi, általéli azt, s úgy gondolom, nemcsak magam vagyok e kiválasztott, hanem velem együtt érzi ezt minden vadász, minden lélek, kiből még ki nem oltotta a hétköznapi élet vásári lármája a poézist.
Nézem napról napra, mint veti le a nagy természet a nap melegének növekedtével a téli kopottas, megnyűtt ruhát, hogy fakad a rügy, pattan a bimbó, mint kívánja már a rovar s madárvilág a tavasz enyhe fuvalmát. Nem csoda, ha szívemnek is vágya támad újraéledni a tavasz balzsamos illatában! Jó melegen süt már a nap, de megbolygatja a rendet olykor-olykor az észak hidege s a dél melege. Olyan légáramlatot hoznak létre, hogy sokszor bizony elmegy minden élőnek a kedve az újjászületéstől. De ha lecsillapulnak a szelek, ha tovarepülnek a felhők, kisüt az áldott nap, s bőven árasztja sugárkévéit reánk. Kicsalta már hetekkel ezelőtt a langymeleg az orgonabokor rügyeit, kileveledzett a bodza, a vadegres, kivirágzott a mandula, barack, kajszifa; a döngicsélő méhfajok, legyek, dongók, rozsdás és fehér pillangók vígan röpködtek az illatos levegőben; a hangyák megnyitották a bejáró kis lyukakat föld alatti palotáik felett, megjött néhány búgó vadgalamb, vörösbegy, pintyőke, feketerigó; a verebek éktelen csicsergést vittek véghez, megkezdték a szerelem boldog időszakát. Minden arra mutatott, hogy megjött a tavasz. Egyszerre azonban beállított fehér köpenyével a zordon télapó, s megölt minden életet, el akart fojtani minden reményt. Csakhogy öt nap alatt el kellett kotródnia. Győzött a kikelet. Azóta itt van, nem tagadhatja senki sem.
Beláthattuk megint, hogy csak kötve kell hinni a tavasznak. Nem biztos jele még, ha a nap verőfénnyel árasztja el a hegyet s völgyeket, ha port szikkaszt a téli lucskos sárból, s megolvasztja a lejtős domboldalak havát, ha kicsalja valahogyan a rügyet. De sokszor következik a derűre – ború! Mikor az ég kacagó kék mezőjét olyan hozzáillő kékesszürke felhő takarja be, melyben félig-meddig megérik a cikázó villám vagy éppen le-lecsap; mikor szinte füstölögni kezd a nedves humusz az erős párolgástól, mikor langyos eső gyanánt permetez alá a lombosodó gallyakra az ég könnye – akkor bizton-bátran üdvözölhetjük az újjászületés hajnalát. Amíg így nincs, minden csupa csalóka játék!
Nincs nyugtom tovább, vérem bizsereg, a szabadba vágy. Ki, ki e szűk falak közül! Minden, de minden ösztönöz, hogy a szabad természet templomába fussak, köszönteni a megjött tavaszt. Amíg megyek, tele tüdővel szívom az üde levegőt, pirosra csípi két orcámat a tavaszi szellő. Oly jó már idekünn! Szinte kedvem kerekedik belehenteregni a halványzöld fűbe, de még nem szabad, nem tanácsos. Benne fészkel az az átkos „r” betű a hónap nevében; egy kis heverés alapos meghűlést okozhat. De mikor úgy csalogat az a pázsitos fű, mikor úgy nógat a tavaszi mámoros jókedv! Csak egy kicsit! Ruganyos mozdulattal levágódom a fűbe, s belefektetem arcomat az éretlen illatú fűszálak közé. Nyitott ajakkal, tele tüdővel szívom e balzsamos illatárt. S aztán a kis, rövidke intermezzo után megyek, rohanok tovább, akárcsak hímes szárnyú pillangót kergetnék. És úgy is van! Lepke után futkosok, egy barna lepke után, mely kacéran röpdös fel s alá, jobbra-balra. Korán ébredt szegény, korán hagyta el szűk börtönét, hisz néha még vissza-visszatér a tél nyoma, a dér zúzmarája, mely nem éltet, halált hoz számára.
Szegény pillangó, amint így kezemben tartalak, megsajnálom gyengéd éltedet; eszembe juttatod öngyengeségeimet. Hímes szárnyaidon tenyerét hordod a szépségnek, tested tele vággyal, reménnyel egy élet végigálmodására: s mi lesz vágyaidból, mivé változik tündöklő szépséged? Elsodorja a való élet első hideg fuvalma! Ábrándok, édes ábrándok, melyek megaranyozzátok az ifjú lelkek életét; remények, édes remények, melyek boldoggá teszitek az ifjú szíveket: mi lesz belőletek, ha a megvalósulás ideje elérkezett? Hogy foszladozik a fátyol, mellyel beszőtte a csapongó képzelet a jövőt, hogy borul a látóhatár, melyen azt hittük, örökké mosolyogni fog a nap, hogy hull halomra a sok kártyavár, melyről azt gondoltuk, hogy egy örökkévalóságra építjük! Ábrándok, ti hímes szárnyú, kora tavaszi lepkék, hát el kellett vesznetek? Hogy sajnállak benneteket! Mennyire levert e gondolat! Úgy bandukolok már csak előre a vízesés felé. A százados romok között sípol a játszi fuvalom, regél tán a régmúlt időkről. Csacska csermely csacsog neki a sziklák közt, vidítani szeretné, hisz ő mindig oly vidám, bár maga is látta a rég múlt időket, mikor fürge leventék jártak-keltek e falak között.
Hallgatom, hallgatom azt a búgást, mely köröttem támad a szellő minden mozdulata után, s hogy levert az a gondolat, most sírni, nyögni hallom; másnak tán csupa kacagásként tetszenék ez a hol éles, hol mély hang. De bárminő legyen is, én szeretem ezt a lágy fuvalmú, enyhe tavaszi szellőt, mely mintha bennünket is szeretne, folyton-folyvást simogatja arcunkat. Milyen gyengéd, puha az érintése, akárcsak pici tündérkacsók állnának rendelkezésére! Mindig kedves, enyhületet ad a megtépázott szívnek, örömre hangol, eloszlatja a kedély borongását. Várva várja is mindenki, és siet üdvözölni.
E romok táján meg éppen belevegyül titokzatos hangjába a zuhatag egyhangú pacskolása. El tudnék e helyen órákig lenni, bámulva a szikláról aláhömpölygő vizet, amint millió cseppé szakadva repül szét a széles sugártömeg a kemény sziklatalp sima tetején, szemlélve a ragyogó szivárványt, melyet a fényes nap fest e miriád cseppre; hallgatva a morajt, zúgást, loccsanást, csergedezést külön-külön és egyszerre mind. Nem unnám meg órákig nézegetni azt a mámoros tavaszi jókedvet, amellyel ez a kristálytiszta víz tovasiet. Hogy nekiront a sziklatömbnek, mely útjába áll, felfut falán magasra, s aztán átlátszó hólyagot formálva, tajtékozva belehull újra a mederbe. Ár okozta középső fodrán habot lejt tova, és csak úgy siklik a békanyálas szűk partok között.
S mindennek oka az a langyos szellő, mely suttog itt a romok közt, mely csókdossa arcomat. ő olvasztotta a lejtőkön, a völgyekben a havat, s kergette a cseppnyi vizet a lejtőn lefelé, hogy tömegbe gyűljön; ő adta e pataknak az életet. Hogy miért szeretem annyira e helyet, magam sem tudom, csak azt érzem, hogy vonz valami erő ide, hogy itt nem unatkozom. Ezer gondolat fut át agyamon, s nem tudok megállítani egyet sem.
Elbújt a nap, puffadt felhő szalad alatta. Egy-két másodperc, és újra ontja fényét, áldott melegét reám. A pázsitos fennsíkon árny és fény kergetőznek, s bele nem fáradnak soha. Ha valami nagy felhő repül az égen, melyet fehéren izzóvá nem tud átvarázsolni a nap, szinte érezni mindjárt melegének hiányát.
Megyek feljebb a hegytetőn. A törpe tölgyeken zörög a múlt év elszáradt levélzete, nyoma sincs rajtuk még a feslő új életnek, csak a közéjük furakodó sombokor vigasztal meg egy kissé sárga, elvirágzott tömzsök szirommaradványaival, csak az biztat, hogy mégis itt már a tavasz. De lenn, a bokrok alján megindult már az élet! Oly jólesik látnom a sárga kankalint, a fekete hunyort levélszínű virágával, meg azokat a picinyke kis kék virágokat, melyek helyről helyre gyönyörködtetik a szemet. Oly kedves látványt nyújtanak ennyi zörgő, élettelen, barna levél között. Olyanok, akár halvány reménysugár a búsnak.
A levélrügyek nagyobb részt szunnyadnak még, tüzesebb csókját várják a napnak. Nagyon sokat még nem tehet az a kacér napsugár. Megporlasztja a téli rögöt, megindítja a gyökerek alján az életet. Meg kell elégednünk annyival is, mit felmutat. Ő keltette életre a szerény fehér és kék ibolyákat, a selymes kökörcsint, a sárga foglárt: ő csalta ki a kopasz gallyakra azokat az illatos virágcsokrokat a kökény-, mandula-, barack-, cseresznye-, szilvafákon, ő hívta elő odújából azt a tavaszi szellőt, melynek minden lebbenése illatárral bódítja el az emberi érzéket.
Virágfüzérrel köszönt be a tavasz, hogy megnyerje tetszésünket, mert a virágot mindenki szereti. Nem is csoda, hiszen mi volna még szebb széles e föld hátán? Netovábbja, ideálja az a mulandó földi szép dolgoknak. Két kézzel is szórta ám a mindeneknek Teremtője erre a gyönyörűséges földre! Jutott a felhőkben székelő hegycsúcsoknak s a tenger mélységes fenekének, a barna rögös mezőknek s a mocsarak, lápok televényes iszapjának, az erdő rejtelmes homályának s a napsütötte puszta forró homokjának. S hogy a tél dermesztő fagyában se legyünk megfosztva teljesen a virágtól, úgy rendezte a Mindenható, hogy virágformája legyen a magas égből aláhulló hópelyheknek s hogy virágformában kristályosodjék a csikorgó hidegben az ablak párázata. Mi több, még az a lucskos pocséta is virágalakban repedez meg az alkony hűvös érintésére. Az első csiklandó napsugár virággal hinti be a lejtők oldalát, a fehér hóvirággal, s aztán egyre többet fakaszt, minél tüzesebb lesz áldott melege. Ezt tartja legszebb ékességének maga az ember is, ezzel vallja meg szerelmét, ezzel díszíti fel oltára képét, elteszi búbánatos vagy boldog perceinek emléke gyanánt, vele jelképez mindent, de mindent, amiért költői ihletében lelkesülni tud. Nem választhatott volna a tavasz sem szebb ékességet, mint az illatos virágot; jobb híradót, mint a tavaszi langyos szellőt. Bomlik is utána minden élő széles e föld hátán!
Mily sokáig időzöm már ez igénytelen sombokornál, észre sem vettem. Fenn a síkon, termékeny földön, napsütötte helyeken kileveledzett az orgonabokor s már hajtja virágbokrétáját. Cinkék, vándor cinkék röppenek ágról ágra, fáról fára, költözködnek már északibb vidékre. Mit is keresnének ők itt, mikor már a rigók, pintyek, sordélyok, sármányok, légykapók, veresbegyek, a vörös farkú madárkák, a poszáták is itt vannak? Mind-mind hangosan üdvözli az ősszel elhagyott helyeket, mind vidám, valamennyi örül; lehetetlen, hogy ennyi örömhang hallatára az én szívem ne viduljon fel. Milyen élet van itt! Azt gondolom, hogy e pillanatban én vagyok a világ legboldogabb embere. Vagy nem boldog az, aki ilyen apróságokban tud gyönyörködni, aki annyi-annyi újat fedez fel ott, ahol más csak kopott régiségeket, akit könnyekre tud indítani a tavasz viszontláthatásának öröme? Másnak talán ez csak egyszerű, unalmas ismétlődése a természet rendjének! Nekem itt most minden új és szép. Mintha hosszú téli álmodás után most nyitnám fel szememet először, mintha együtt ébrednék fel a természettel s a tavasz virágaival.
Légy üdvözölve, aranyos kikelet, Isten hozott benneteket, kedves madarak! Csak daloljatok, pici szívek, töltsétek el gyönyörrel az emberi szívet, ne féljetek, megtaláltátok már a régi otthont, a kedves ligetet.