Török András Mátyás Budapesten születtet 1941-ben. Gyermekkora óta komoly érdeklődést tanúsított a vadon élő állatok iránt, elsősorban a Kárpát-medence vonatkozásában. 1990-ig műszaki pályán dolgozott. Pár év próbálkozás után nagy elhatározással édesapja – néhai Török János grafikus és festőművész – nyomdokaiba lépve festeni kezdett. Témája az erdők, mezők, vizek állatvilága és a vadászat, amely attól kezdve festészetének meghatározója lett. 1994-től több önálló és csoportos kiállításon vett részt. 1995-ben végleg elhagyva Budapestet a Gerecse-hegység lábánál lévő községbe, Bajnára, majd Nógrádra költözött. 1996 óta tagja volt az Altamira Egyesületnek, amelynek tagjai a természet iránt elkötelezett képzőművészek. Egy festménye látható a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Vadászat a művészetben című állandó kiállításán. Festményei számos hazai és német, osztrák, finn, holland, svéd, olasz, valamint belga vadász és gyűjtő otthonába kerültek. Kivételes tehetségét bizonyítják érzékeny, leheletfinom akvarelljei és tollrajzai, amelyek az évek során egyre több és több vadászszobát varázsoltak meghittebbé. Munkásságát a következő díjak fémjelzik: Csergezán Diploma (1999), Őseink vadászati öröksége II. hely (2000), Csergezán Diploma (2000). Ő volt az egyedüli, aki kétszer is megkapta a Csergezán-Diplomát.
Mottója: Kinézek a műtermem ablakán és „csőre töltöm” az ecsetem. Mint minden alkotó emberben benne is kialakult egy kényszer, hogy maradandóvá kellene tenni az embereket, a történéseket, amelyekkel, mint vadász találkozott élete során. Szerencsére eljutott oda, hogy ezeket le is írta. Az erdő szabadja lettem, Vadászataim napfényben, árnyékban, Pókhálók című könyvei tanúskodnak erről.
„Abban a szerencsés helyzetben voltam az elmúlt esztendők alatt, hogy keresztbe-hosszába vadászhattam kicsinyke hazám területén” – vallotta.
Három könyvének minden sorából kiérződik, hogy ízig-vérig vadászember írta. Történeteit olvasva nem tudjuk mi is számít valójában nagyobb élménynek, egy virágra, bogárra, madárra való rácsodálkozás vagy a vadászat célja, a zsákmány megszerzése. Érzékeny, a természet apró rezdüléseit is észrevevő művészember volt, olyan, aki a látszólag hétköznapit is ünnepiként élte meg, és volt tehetsége, hogy ezt velünk is elhitesse…
Én is sokat köszönhetek neki:
– Az a gyerek, az a Halmi – mondta Török András Mátyás 26 éve dr. Jakabházi Miklósnak Csákváron– inkább fotózzon, mint rajzoljon, abban tehetségesebb.
Nem haragudtam rá, mert kaptam helyette egy mentort, egy igaz vadászbarátot, egy kitartásra, szikárságra és kemény jellemre tanító példaképet. Több mint 25 vadászév kötött minket össze, rengeteg magaslesen átücsörgött és vadászházban eltöltött éjszaka. Soha nem hittem, hogy eljön ez a pillanat. Annyi mindent szerettünk volna még közösen. Annyi mindent szerettünk volna befejezni, de közbeszólt az élet, vagy inkább a halál. Félbe maradt olajfestmény, befejezetlen könyv, film és eltervezett közös vadászatok maradtak utánad, bennem pedig hatalmas űr. Kidőlt az utolsó öreg tölgy is a Csergezán, Muray sorból. Pótolhatatlan. Nyugodj békében András!
