Hamarosan vége életem első vadászévének, amely rengeteg élménnyel gazdagított. Nemcsak a vadászatokra gondolok, hanem az azokra való felkészülésre: a puska, céltávcső, ruházat és egyéb eszközök kiválasztására és beszerzésére, a vadászati lehetőségek keresésére. Mind rendkívül tanulságos volt, ami egyben azt is jelenti, hogy sokat hibáztam, tévedtem közben. Erre az évre esett a vadászati világkiállítás is, ami számomra különleges hangsúlyt és jelentőséget adott hozzá az első vadászévemhez. Szeretnék több írásban is foglalkozni az elmúlt hónapokkal, mert én bizony kezdőként örülnék mások tapasztalatainak, illetve talán a rutinos öreg vadászokat is érdekelheti, hogy milyen manapság az újoncok helyzete. Most nem a nehézségekről fogok írni, hanem olyasmiről, amit szinte minden olvasónk átélt már, és nem ismerek olyan vadászt, aki akár sok-sok évtized távlatából ne tudná részletesen elmesélni.
2021 augusztusában sikerült terítékre hoznom életem első őzbakját, amellyel egyúttal teljesen véletlenül és kivételes szerencsével sikerült megszereznem a világ legszebb trófeáját. Az olvasmányaimból már korábban tudtam, hogy másoknak is volt „világ legszebb trófeája”, például az egyik Széchenyi Zsigmondé, aki érdekes módon szintén az általa elsőként elejtett őzbakkal szerezte meg. Sőt vannak vadász barátaim, akik beszélgetéseink közben elárulták, hogy ők is őrzik otthon a világ legszebb trófeáját, és kapaszkodjatok meg, nekik is az első terítékre hozott őzbakkal sikerült azt megszerezniük! Furcsa véletlenek fordulnak elő a vadászat világában.
Ráadásul, még abban is hasonlítanak egymásra a világ legszebb trófeái, hogy többségüket ez a sznob korszak egyáltalán nem értékeli. Súlyról, hosszról, vastagságról, gyöngyözöttségről, színről meg ilyesmiről beszélnek, mintha nem tudnák, hogy a szépséghez mindennek semmi köze.
Mint említettem, tavaly augusztusban ért a megtisztelő esemény, az első őzbak elejtése, de a trófeát csak hónapokkal később tudtam elhozni. A két időpont közé esett az „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás, ahol számtalanszor mentem végig a trófeakiállításon, hogy újra és újra hagyjam magam lenyűgözni. Ez az élmény azzal vált gazdagabbá számomra, hogy bár csodálva néztem a kiállított trófeákat, de azt éreztem végig, hogy az én cingár, szerény kinézetű „elsőmet” egyikért sem cserélném el...
Öt napot caplattam érte Józsival, aki hivatásos vadászként 34 éve járja a Bakony erdeit. A hazautazásom napjának reggelén, egy utolsó próbálkozás végén, amikor elindultunk vissza a szállásra, akkor kereszteztük egymás útját úgy, hogy az elbírálás után alkalmam nyílt a lövésre. Bár gyerekként rengetegszer voltam jelen vadászaton, de ez az öt nap volt az első, amikor nem kísérő, hanem vadász voltam. Így az első vadászaton terítékre hozott első őzbak nyilván a világ legszebb trófeájával ajándékozza meg a világ legszerencsésebb emberét.