Tizenkét ösvény: vadászat a Bükkben
A Hegyhát dombjainak és szarvasainak búcsút intve az író az Északi-középhegységben fekvő Bükkbe utazott, hogy az ottani komor erdőkben rejtőző vadállomány felől tájékozódjon.
A hegység északnyugati részén haladó vasútvonalon közelítette meg a helyszínt, amely a „természetszerető embernek felér egy mesterien rendezett, művészemmel fényképezett tájfilmmel. Erdők, szurdokok, viaduktok alatt átbukdácsoló habos vizű patakok váltogatják egymást picinyke hegyi településekkel, ahol olyan házakat lát az ember, mint a mesekönyvekben”.
A szilvásváradi állomáson kocsi és egy levél várta, amelyet régi diák cimborája, Illey Berti írt. Az írás utasításait betartva, hamarosan egy apró mozdonnyal utazott fel a hegyre, egyenesen Hármaskút felé.
„Közben megtudtam, hogy szarvas jócskán van, őz is. Mint szerte az országban, vaddisznó itt is fölös számban. A Szalajka völgyében, s följebb, a Bánkúthoz közel lévő Felső-rakodó környékén szépen költött a császármadár. (…) A Jávorkő és a Látó-kő között elterülő pagonyban jól teleltek a muflonok, máshelyütt is megfigyeltek három kisebb csapatot, azokban három erős kost” – tudta meg Ilosvay az első vadról szóló híreket a mozdonyon.
A kisvasút vezetője egy ösvényre állította, amely egyenesen Hármaskútra vezetett, s a fennsíkra felérve szinte beleveszett a bükkösök látványába.
A hármaskúti vadászházban barátja és egy régi ismerőse, Jenicsevics Tódor várta.
Berti társaságában másnap útra keltek, aki elmondta, hogy hol láthatja a muflonokat, és hol költ a császármadár. Megmutatta két jó bika váltóját. „A Szalajka hegyfalból előtörő vízesésnél egy mesterséges pisztrángos gyarapítja ennek a fürge halfajtának törzsállományát. – Na nézd meg pisztrángjaimat. Ha sikerül, néhány esztendő múlva villámlik tőlük a Szalajka – írja Ilosvay.
Barátja társaságában töltött barangolásaik során feltárult előtte a Bükk élővilága, a dolmányos varjak fészkei, a bükki poszáták, a rejtett borzkotorékok. Megjárták a bükki „köveket”, az egykor ősember lakta Istállós-követ, és megtekintették a környéket a Látó-kőről. Az esti tábortűznél pedig a másnapi vadászatot tervezgették.
Hajnalban az író egyedül indult neki az erdőnek, hogy egy császármadarat ejtsen el. Már kivilágosodott, s miközben egy vízmosásban haladt, húsz lépés választotta el egy agancsát tisztogató bikától. Egy vigyázatlan lépés következtében elesett a kövek között. Tisztán hallotta „a vadtyúkfélék jellegzetes röptét”, majd egy hangot, amiről úgy vélte, hogy „a császármadár halk jelzése lehet – hozzátartozóinak”. Még a földön üldögélve észrevett egy ünőt is, amely kíváncsian tekintgetett a zaj forrása felé, és egy arra repülő szarka is került egyet felette.
Alig indult tovább, hogy a császármadarakra rácserkeljen, egy szajkó zajongott a közeli fán, s erre a jelzésre egy bak is felugrott, majd harsányan riasztva tovább állt. A nyomában azonban felrepült egy császármadár, amely a vadász gyors duplájára lehullt a bokrok közé.
Hazafelé indulva, meg-megállva, hallgatódzva „legalább fél órát bámultam egy páratlan tízest tisztogató bikát (…), aztán csak úgy kedvtelésből, megkíséreltem, hátha sikerül becsalnom egy bakot”.
Eltévedve, és a feltámadó viharban, miközben az utat kereste, hatalmas, vén vadkant látott, és egy érett agancsú tizenhatos bikát. Találkozott egy mufloncsapattal, volt alkalma szemügyre venni a köztük járó erős kost is.
„Augusztusban” – írja Ilosvay – „már szaporán lépdel a természet. Korábban sötétedik, későbben virrad. (…) Az Erdő muzsikájába alig észrevehetően néhány szünetjel szövődik. (…) Elhallgat a vadgalamb második nászának kedves dünnyögése. A kakukk nem szól többé, a rigók sem fújják már a régi kedvvel, s a nagy nyári vigalomban elvesző poszátacirregés egyszerre előbukkan az előlopakodó csendből”.
Ebben a nyár végi hangulatban indult el barátja felajánlására egy őzbakot lőni, ami akkor már nem bizonyult könnyű feladatnak.
Augusztusban már minden a gímszarvasról szólt. Az erdészek is összeültek gyakran, megosztották egymással a megfigyeléseiket. Merre jár a vad, szól-e bika valahol? Az író, hallgatva ezeket a megbeszéléseket, nehéz szívvel ugyan, de lemondott a bükki bakról. Ugyanis „a bőgést megelőző hetekben, s a bőgés ideje alatt szanatóriumi csendet követel az erdő. Másként, éppen a legjobb bikák, megunván az abajgatást, messze kószálnak, ahol békességet, zavartalanságot lelhetnek” – vallotta be önmagának is.
Az egyik erdész egy távolabb eső területen egy jó kant kínált neki vígaszul, amelyre másnap hajnalban, Jenicsevics Tódor kíséretében ültek ki lesre egy kukoricatábla mellett. A holdvilágos éjszakát követő virradás után a következő bejegyzést tette a vadásznaplójában: „Augusztus 30. Kedd. Erős kan a Bükk aljában”.
Miután a beszállító kocsi otthagyta őket, gyalogosan indultak vissza a vadászházhoz.
Már hallottak néhány bikát, melyek halkan próbálgatták a hangjukat, majd valami a közelben recsegett-ropogott az erdőben. Látták a tehenek nyomát, és két fekvés helye mellett is elhaladtak.
„Jelek, melyek mind sűrűbben adtak hírt a közelgő nászról. Most éreztem, szívesen maradnék a Bükkben” – írja Ilosvay, de ezekkel a szavakkal búcsúzott a területtől.
A könyvben említett, és a szerző gyermekkori barátja által létesített pisztrángtelep története egészen a napjainkig nyomon követhető az archívumokban. Illey Berti nagy reményei, nem is túl sok idő elteltével megvalósultak.
Már a felmenői is a Bükkben vadásztak, s emiatt már fiatal korában megismerte a bükki vad sajátosságait, így napjainkra már hat évtizede járja az ottani vadászösvényeket Papp Ferenc, aki a Harica Völgye Vadásztársaság vadászmesteri tisztségét mintegy negyven éve látja el.
A Bükk keleti részén – úgymond nyúlványán – 4400 hektáros területtel rendelkező társaság szakemberének meglátása szerint náluk jórész ugyanazzal a minőségű vaddal gazdálkodnak, mint a hegységben a legtöbb helyen. A klasszikus nagyvadas vadászterület fő vadfaja a szarvas, amelynek egyedei a bükki jellegzetességeket hordozzák.
– A vadászterületünk gímszarvasa országos viszonylatban tekintve jó közepes minőségűnek tekinthető. Az elejtett bikák agancstömege 5,5–6 kilogramm körül alakul, ehhez minden évben sikerül egy-egy érmes vadat elejteni, amelyek tömege megközelíti a 9,5–10 kilót. Az éves teríték hetven példány körül alakul, amelyből húsz bika – mondta a szakember.
A vadászterület egyik részén, amely mintegy 800 hektár szántót, rétet és legelőt foglal magába. A vadásztársaság az őzzel is folytat vadgazdálkodást, bükki őzről elmondja: minősége gyengébb, mint a szarvasé, de intenzív etetéssel próbálják szinten tartani, némileg javítani. Évente összesen 50 őzet, ebből pedig mintegy húsz bakot hoznak terítékre.
– Az afrikai sertéspestis (ASP) megjelenése előtti időszakban hozzávetőlegesen 4-500 vaddisznóval gazdálkodtunk a vadászterületen. A vadásztársaság éves árbevételének 80 százalékát a vadászatok értékesítése adta, azonban az elmúlt két évben csak néhány példányt észleltünk a területen – foglalta össze az afrikai sertéspestis hatásának következményeit Papp Ferenc, majd így folytatta: a vaddisznóállomány eltűnése óta szinte csak a szarvas az egyetlen bevételi forrásunk.
A vadászmester meglátása szerint azon túl, hogy mintegy 50 elhullott vaddisznót találtak az ASP-vel terhelt időszakban (ami töredéke volt a terület törzsállományának), az állománycsökkenés fő oka vélhetően az elvándorlás lehetett.
A vadásztársaság nagyvadas jellegéből adódóan, az apróvad jelentősége a területen elhanyagolható, a mezei nyulat és a fácánt a tagság hasznosítja. Ennek érdekében próbálkoztak fácán neveléssel, és törzsállomány dúsítással is.
A ragadozók tekintetében igen érdekes jellegzetesség, hogy váltóvadként előfordul a hiúz és a medve, viszont aranysakál nincs a térségben, a vadásztársaságnál még nem történt elejtés és észlelés sem. Farkas azonban igazolhatóan él az erdőségekben, és leginkább a kis létszámban előforduló, viszonylag rossz minőségű muflonállományt prédálja. A vadkamerákon és a személyes találkozások alkalmával megfigyelt farkasok azonban az őzállományra, és a gímszarvas szaporulatára is jelentős hatással vannak…
A cikk megjelent a Nimród Vadászújság 2023./8. lapszámában.