Ahogy ballagok befelé a vöröstölgyes és az égeres közötti úton, a szemem akaratlanul is az egyik berekfa törzsére téved. A kérgén még megtalálom a sebet, de a színe már sötét; aki nem tudja, hogy ott van, annak szinte láthatatlan. Két évvel ezelőtt történt…
Alig jártam félúton a lőállásom felé, amikor a bokrok közül felkeltek a szarvasok. Kimozdítottam őket a nappali beállóhelyükről, és átfutottak a mezőn, a szemben lévő erdősávba.
Megálltam és mozdulatlanul várakoztam, hogy a hajtás a közelembe érjen, a szarvasok pedig vissza, éppen felém törtek.
Annyira már nem voltam szerencsés, hogy a szálerdőben fussanak el mellettem, inkább a bokrokkal sűrűn benőtt égerest választották. Lövéshez készültem, de olyan sűrűn voltak egymás mellett, hogy inkább leengedtem a puska csövét.
Az egyik tehén megzavarodva fordult ki a rudliból, egyenesen felém tartott, a borja pedig követte. Láttam, hogyha nem tér ki valamelyik oldalra, igen nehezen tudok majd lőni rájuk. A tehén megállt egy vékony fatörzs mögött, pár másodpercig engem nézett, és amikor megindult, már tudtam, hogy tőlem riadt meg. A bal kezem felé futottak, le is adtam két gyors lövést, amelyekből az elsőnél éreztem, hogy lemaradtam róla. A második lövésnél hatalmas darabot vágott ki az égerfa kérgéből a lövedék. A szarvasok sértetlenül elérték a bokrokat, és eltűntek a szemem elől.
Amikor a hajtásnak vége lett, az úton kifelé ballagtam. A hajtók is ott gyülekeztek.
– Megvan a borjú, gratulálok, Csabi, szép lapockalövése van! – mondta Misi, amint odaért hozzám. Először szólni sem tudtam, de ő egyből odavezetett. A borjú a lőállásomtól jobbra feküdt a bokrok alatt. A másik kettő, amelyekre lőttem, balra futott. A standomhoz siettem … az égerfa törzséből kivágott helyen a nyers kéreg szinte vádlón világított.
Amikor Gábor barátom odaért, és az eseményekről tájékozódott, elmondtam neki, hogy mi történt. Erre elmosolyodott, és így szólt:
– Futtában meglőni sem könnyű, de így azért még nehezebb…