Hirtelen sokan lettünk. A magyar vadászok száma immár meghaladta a 65 ezret. Nemzetközi összehasonlításban ez nem sok, ám a vadásztársadalmon belül mégis mindennapos beszédtéma a „felhígulás”.
– Mikor lesz ezekből igaz vadász? – kérdezte tőlem egy idős cimbora, társaságuk magabiztos és zajos újoncaira utalva. – Tudják egyáltalán, mit takar ez a fogalom?
Az igaz vadász fogalma egyidős a vadászattal, de tartalma együtt változott, változik a változó világgal. Maderspach Viktor „Kőszáli sas és keselyű” című írását olvasva, zavarba jön az ember, ha megfeledkezik az írás dátumáról. „Vendégeimnek (…) gyakran nyújtottam alkalmat arra, hogy a kitett dög mellől a természetnek ezen hullaeltakarítóira lessenek, és egyet-egyet közülük elejtsenek. Magam is vadásztam egy ideig rájuk, mivel a tollukat szép legyezők elkészítésére lehet felhasználni.”
Bársony István azt írta, hogy: „…a vadászat egyike a legteljesebb kiforrottságot, sok tudást, még több önuralmat, megbízható erkölcsi érzületet és a vadászati szabályoknak a törvény ösmeretén és követésén kívül is szigorú megtartását követelő komoly stúdiumnak, amelyben a minden irányú teljes jártasság megszerzésére a leghosszabb emberélet is kevés.” Széchenyi Zsigmond pedig azt, hogy: „A nemes vadászszenvedély legszebb cégére, legelőkelőbb ismertetőjele: a jóindulat. Az erkölcs.”
Az erkölcs, mint tudjuk, közösségi norma- és elvárási rendszer, mely tetteink révén érvényesül. A vadászerkölcs az általános erkölcs egyik ősi összetevője, mely a természethez, a vadhoz, a vadásztársakhoz és a nem vadászokhoz fűződő viszonyunkat szabályozza. Így igaz, de ez így túl száraz, tudományoskodó.
Egykori mentorom jut hát eszembe – aki uránbányász volt –, akivel sok estét és éjszakát töltöttem együtt a Dráva mentén, félig földbe süllyesztett, füstös kis kalibájában. Egy alkalommal, miközben arra vártunk, hogy elálljon az eső, arról beszélgettünk, ki a jó vadász, s mitől jó, ha jó… – A jó vadász jó ember – mondta. Vártam, hogy folytatja, de csak ült, hallgatott. – De ki a jó ember? – Aki által te is jobb ember leszel…
Igaz vadász… Érdemes ízlelgetni e fogalom mindkét szavát. Az „igaz” jelentése: hiteles, romlatlan, eredeti, született, vérbeli. De azt is jelenti, hogy megbízható, tisztességes, erkölcsös, erényes, derék, jóravaló, jellemes, gerinces, tiszta kezű… És ki, mi a vadász? Aki a vadűzés ősi szenvedélyének a rabja? A vadászt valóban űzi, vezérli a szenvedélye, de ez az orvvadászra nézve is igaz. A vadászjegy sem tesz önmagában senkit vadásszá. „Nem kell ugyanis azt hinni, hogy azért, mert valaki puskatulajdonos és vadászni jár, legyen bár kitűnő lövő, már vadász is a szó nemesebb értelmében” – figyelmeztetett az egykori erdélyi Vadász Újság. Más a puskás ember, és más a vadász. A vadászt nem a puskája teszi, hanem az ambíciói. „Az legyen a vadász nemes törekvése – írta Riesenthal német vadászíró örök érvényű versikéjében –, / Hogy a vadat óvja, kímélje és védje, / Vadásszék, mint törvény és szokás kívánja, / S teremtményeiben a Teremtőt áldja!”
Az igaz vadász mibenléte körül gyakoriak a viták. Az interneten is pró és kontra vélemények olvashatók. „Igaz vadász? Maradjatok már! Talán soha nem is létezett…” – olvastam a minap. Ha az igaz vadász fogalma alatt hibátlan, tökéletes, tévedhetetlen, botlás nélküli embert értünk, akkor ez igaz is. Nincs hibátlan, tévedhetetlen, tökéletes ember. De törvénytisztelő, jóra vágyó, a természetet, a vadat féltve szerető, áldozatkész, segítőkész, másoknak tudatosan sohasem ártó, embertársát nem gyalázó, nem rágalmazó vadász igenis sok van! Mindenkiből lehet igaz vadász.
Megjelent: A Nimród vadászújság 108. évfolyam 4. számában (2020. április)