Kedvetlenül állok munkahelyem ablaka mögött, és tekintetem dél felé kavarog. Valahol arrafelé, a vadászterületünk egy csendes zugában, a sári erdő mélyén talán éppen most rebbennek fel az erdő koronázatlan királynői, talán most kezdik meg esti, szerelemittas nászrepülésüket az erdei titokzatosság áttetsző fátyola mögött ezek a hosszú csőrű, csodálatos madarak.
Március eleje van, a szalonkák ideje.
Ez idő tájt érkeznek meg hosszú és fáradságos vándorútjukról, magukkal hozva a fagyos tél után az olyannyira áhított hóvirágfakasztó, madárdalos, arcot és lelket egyaránt megmelengető tavaszt. Úgy tűnik, mintha a jó öreg Föld is csak erre várt volna, mert egy hatalmas ásítás után, álmosan ugyan, de tökéletesen kipihenten nyújtózkodni, ébredezni kezd. Ekkor – szinte varázsütésre – minden megtelik újra reménnyel, az örök megújulás egyre közeledő, mosolygós, tiszta gyermekarcú ígéretével. Fordul a naptár, innentől mások lesznek a reggelek, és mások az esték, más lesz minden. Mert másnak kell lennie. Az öreg Télnek nincs maradása, az érkező Tavasz belobbantja a természet körforgásának szunnyadó parazsát, belefúj az emberek szívébe, akik megkönnyebbülve csodálkoznak rá a világra: – Jé, most már csakugyan tavasz van?
De tudja ezt már minden és mindenki. Tudja az erdő sárga csőrű, fekete kabátos dalnoka is, mert valahogy vidámabban, lelkesebben csattogja el ágról ágra ugrálva mindennapi bánatát vagy örömét, és tudja ezt az a vadász is, aki évről évre ugyanarról a helyről lesi, várja a szalonkákat.
Most is ott áll.
Karján megtörve pihen a jó öreg dupla csövű, lábánál feszülten figyel a vizsla. Szinte egyszerre, egyre feszültebben, jobbra, balra tekintgetve kémlelik az eget.
Idő van.
Mindketten tudják, hogy a húzás – ami nem tart tovább tizenöt, húsz percnél – hamarosan elkezdődik. A Nap már elballagott, csendesen, jó éjszakát kívánva, de a Hold még valahol messze kujtorog. Csak a Vacsoracsillag kacsingat kacéran feléjük a messzi végtelenből.
– Ha most nem, akkor semmikor – gondolja a vadász, és amikor ismét körbe kémlel, a távolban korrogva megjelenik az első szalonka. Nem repül sem lassan, sem gyorsan. A vizsla izgalmában másodpercenként emeli fel első lábait már-már toporzékolva, de nem indul, mert még nem indulhat. A gazda még nem szólt.
A szalonka egyre közelebb ér, az öreg dupla hangtalanul emelkedik, a vadász céloz…, de aztán mégsem lő, hanem csak nézi, nézi, ahogy ez a semmiből jövő titokzatos madár az utolsó pillanatban hirtelen irányt változtat, és teljesen belevész az éjszaka végtelenjébe.
Besötétedett.
Az erdő sejtelmes neszei megindulnak, és hol lopakodva, hol pedig csendesen sustorogva bújócskáznak a fák között egészen hajnalig. Véget ért a varázslat, vagy csak most kezdődik?
Kedvetlenül állok munkahelyem ablaka mögött, és tekintetem dél felé kavarog.
Aztán kelletlenül indulok a dolgom után, mert idő van.
Lapzárta.
A novella Bors Richárd Lélekpatron című kötetében jelent meg.