Az emberiség életének elenyésző paránya, az egyes ember életének negyede, a kérész életének sokezerszerese. Egy fogalom s a hozzá kapcsolt szám; mindig ugyanazt jelenti, és mégsem ugyanaz. Mint ahogy az életben soha semmi sem ugyanaz. Ami nekem sok, másnak kevés; ami a gyermek szemében már aggastyán kor, az öreg szemében még boldog fiatalság. Minden csak viszonylagos! Erre kell gondolnom, amikor a Nemzeti Vadászati Védegylet húszéves életével foglalkozom. Vajon olyan nagy dolog-e húsz esztendő, hogy érdemes miatta megállni?... Aztán eszembeötlik a mai élet eszeveszett rohanása; percek alatt évezredes kultúremlékeket rombol le, sőt lerombolással fenyegeti az egész európai kultúrát, hogy majd ennek a romjaira építse fel a tudj’Isten milyen jövendőt. És amikor ezt is elgondolom, már azt is látom, hogy néha húsz esztendő igen-igen nagy idő, nagyobb, mint más viszonyok között talán egy század. Gyorsabban élnek az emberek, lázasabban dolgoznak, hamarabb felejtenek, türelmetlenebbül selejteznek, s húsz év alatt úgy megváltoztatják a világ arcát, hogy a régi már csak mint elmosódott emlék él lelkükben. Jó ilyenkor egy kicsit visszapillantani, jó papiroson is megrögzíteni a régit, nehogy valamiképpen emlékét is por alá temesse az új idők viharos szele. Húsz esztendővel ezelőtt a Nemzeti Vadászati Védegylet még nem volt. Ma ellenben már huszadik agancskiállítását rendezi. Ez a tény már magában is azt mutatja, hogy szükség volt reá, hogy csakugyan az élet hívta elő, hogy születése percétől kezdve tisztán látta hivatását, és hogy ez a hivatástudat nem engedett neki percnyi nyugtot sem, hanem folytonos tevékenységre sarkallta. Mielőtt azonban munkáját méltatnám, talán pillantsunk vissza előbb arra az időre, amikor még nem volt, hogy megérthessük azt, miért kellett megszületnie. Országos Magyar Vadászati Védegylet, — ez volt a neve legrégibb vadászati egyletünknek. Ha jól tudom, 1868-ban alakult, s alakulása percétől kezdve igen érdemes munkát végzett a vadászat érdekében. 1917-ben aztán megalakult mellette a Hubertus Magyar Vadászok Országos Egyesülete. Most tehát már két vadászati egyesülete volt az országnak, olyan időkben, amikor egynek is nehéz megélnie. Ezt meg is érezte az Országos Magyar Vadászati Védegylet, annyival is inkább, mert hiszen utolsó ügyvezetője, Sugár Károly mint tanácsos, a földmívelésügyi minisztérium vadászati osztályának vezetője elhunyt, de elhúnyt anyagiakban bőkezű pártfogója, herceg Esterházy Miklós is. Ezekben a hetekben túlságosan nagy veszteség volt ennek a két oszlopos tagnak elhúnyta, úgyhogy az egylet életében pangás állott be. A nehéz időkben a másik egyletnek sem volt valami rózsás a helyzete, s így merült fel a két egylet fúziójának a gondolata. Bár többen voltak, akik ezt a fúziót ellenezték, mert — ahogy az egykori krónika is írja — túl nagy volt a házasulandó felek korkülönbsége, és már akkor is úgy tűnt a dolog, mintha becsületben megvénült nagyapa ölelkezett volna egy még fejletlen hajadonnál, végül mégis beleegyeztek, mert úgy gondolták, hogy azokat, akik ezt a házasságot kitervelték, az a nemes törekvés vezérelte, hogy az erők egyesítésével a vadászat ügyét szolgálják. Így jött létre 1920-ban a fúzió. A következmények azonban csakhamar igazolták, hogy az aggodalmaskodóknak igazuk volt, mert a házasság nem sikerült. Itt is az történt, hogy a megállapodás ellenére a menyecske teljesen papucs alá akarta keríteni az öreg férjet, más szóval, azon volt, hogy a tisztikarban ne egyenlő arányban szerepeljenek a két egyesület legtekintélyesebb vadászai, hanem azt az arányt a saját javára iparkodott eltolni. Hogy mi idézte aztán elő a végső összerobbanást, azt most mellőzöm, csak annyit említek meg, hogy egy sikerült puccsal egy olyan tisztikart választottak meg, amelyben az elnökön, az egyik alelnökön és egy igazgatósági tagon kívül mind csak Hubertus-tagok szerepeltek, tehát huszonkilencből huszonhatan. Ezzel aztán a régi, nemes hagyományokban felnőtt és működött egylet teljesen a múlté lett volna, ha tagjai le nem vonják a konzekvenciát és ki nem lépnek — még azok is, akik a puccs alkalmával bejutottak a tisztikarba, — s abban a meggyőződésben, hogy a régi, szűkebb keretek közt eredményesebben tudnak dolgozni, meg nem alapítják 1924. június havában a Nemzeti Vadászati Védegyletet, amely tehát voltaképpen nem egyéb, mint az Országos Magyar Vadászati Védegylet folytatása. Mindenképpen annak kell tekintenünk, mert hiszen ennek az egyletnek volt tagjai alapították, munkáját is ugyanebben a szellemben folytatta, amint ahogy azt 1868 óta cselekedte. A négyévi házasság csak intermezzo volt, amely immár az egylet valamennyi tagját meggyőzte arról, hogy a házasságok nem mindig az égben köttetnek, s hogy az öreg férj bizony nem egyszer boldogabb a válás napján, mint amilyen volt az esküvő után. Ráeszmél arra, hogy mégis csak könnyebb az agglegénység, mint a gyerekmenyecske hímzett papucsa. Hárman voltak, akik a régi egyletet mint Nemzeti Vadászati Védegyletet feltámasztották: néhai gróf Ráday Gedeon, néhai Csík Imre és Nadler Herbert. És ahogy az egylet feltámadt, azonnal meg is kezdte működését gr. Ráday Gedeon elnöklete alatt. Csík Imre ügyvezető alelnök azonnal nekifogott az első agancskiállítás rendezésének. Hirtelen halála meggátolta munkájának befejezésében, úgyhogy utóda, Dietl Ágoston rendezte meg a kiállítást Nadler Herbert közreműködésével, s ez a kiállítás 1925. május havában, tehát nem egészen egy esztendővel a N. V. V. megalakulása után már meg is nyílt a Mezőgazdasági Múzeumban. Vajjon kell-e ennél nagyobb bizonyítéka egy egyesülés életrevalóságának?... Azt hiszem, nem. Kezemben van ennek a kiállításnak külsőleg is díszes, az ünnepi alkalomhoz méltó tárgymutatója. Zöld borítékon barna címkép. Az előtérben egy hatalmas agancs, a háttérben a Mezőgazdasági Múzeum homályba vesző képe. Rajta fehér betűkkel : A Nemzeti Vadászati Védegylet Agancs- és Vadászati Ipari Kiállítása. Forgatom. Az első lapon a kiállítás elnöke, rendezője és bíráló bizottsága, a második lapon : Tudnivalók. 12—13 sor az egész. A felületes embernek talán el is kerüli figyelmét. Pedig hát ebben a pár sorban foglaltatik az, aminek következményeképpen ez a kiállítás túlnőtt az ország határain: a Nadler-féle bírálati képlet. Kicsiny ország vagyunk, nagyon kicsiny, és lám, Európa minden vadásznemzete felfigyelt erre a képletre, magáévá tette, használja ma is, mert — ha a berlini kiállításon módosított is rajta valami csekélységet — jobbat alkotni nem tudott. Nincs olyan nagyvad-vadász, aki nem emlegetné a Nadler-pontokat. Azaz bocsánat! Van. Különösen nálunk. Az «új» vadászok (kérek az óravesszőt!) között. De erről Nadler nem tehet. Képletei azért csak Nadler-pontok maradnak Európa-szerte. Amilyen lendülettel indult a munka, olyannal is folytatódott. Nem változtatott az egyesület életén sem Dietl Ágostonnak 1926-ban történt lemondása, sem gr. Ráday Gedeonnak 1937-ben bekövetkezett halála, mert mindegyikük helyébe olyan ember lépett, aki értette is, szerette is vállalt munkáját. Gr. Ráday Gedeon utóda az elnökségben gr. Esterházy László, Dietl Ágostoné az ügyvezető alelnökségben Nadler Herbert. Ez a két név már magában is eleget mond. Gr. Esterházy Lászlóban olyan elnöke van a Védegyletnek, akit országszerte tisztelnek és elismernek a nem védegyleti tagok is, Nadler Herbert pedig a Védegylet megalakulása óta lankadatlan buzgalommal dolgozik, rendezi az agancskiállításokat, 1926-tól kezdve már egyedül, úgyhogy ezek a kiállítások szinte már az ő nevéhez fűződnek. Rosszul mondtam. Nem egyedül. Immár tizenhét esztendeje állandó munkatársul szegődött melléje Élettársa, vadászati elbeszéléseiben emlegetett kis Pajtása, aki csakhamar olyan jártasságra tett szert a tárgymutató szerkesztésében, a pontozásban, a kiállítás rendezésében, hogy jobb segítséget keresve sem találhatna. Annyival is kevésbbé, mert hiszen köztudomású, hogy ötletesség és ízlés olyan par excellence női tulajdonságok, amelyek egy kiállítás rendezésénél nélkülözhetetlenek. Még ebben is szerencséje van a Védegyletnek! Az elmondottakból nem szabad arra következtetni, hogy a Védegylet működése tisztán csak a kiállítások rendezésében merült ki. Ott volt mindenütt, ahol ott kellett lennie, felemelte szavát mindenkor, valahányszor a vadászat érdeke úgy kívánta, s ha nem sikerült is minden úgy, ahogy szerette volna, az sohasem az ügybuzgalmon múlt,hanem egészen más, rajta kívül álló okokon szenvedett hajótörést. Helyszűke miatt nem lehet egész munkáját vázolni, csak annyit mondhatok, hogy a vadászat érdekében mindenkor megtette azt, amit emberileg meg lehetett tenni. Ennél többet pedig nem kívánhatunk. És most, amikor befejezésül mindnyájunk köszönetét tolmácsolom a N. V. V. vezetőinek azért az áldozatos és lelkes munkáért, amellyel oly sokat tettek már a magyar vadászat érdekében. Hozzátok is volna pár szavam, kedves Vadásztársaim, akik a Nimród révén amúgyis bizonyos összeköttetésben vagytok a Védegylettel. Mindnyájan tudjuk, hogy annál hathatósabb egy egyesületnek a szava, minél több tagot számlál. A N. V. V. állandóan gyarapodott ugyan tagokban, de ez nem jelenti azt, hogy nem volna jobb, ha még több tagja volna .Minél többen vagyunk, annál messzebb hallatszik szavunk, annál nagyobb kedvvel, bizakodással dolgozik a N. V. V. lelkes tisztikara. Tömörüljünk köréje mindnyájan, akik a Nimród nagy családjának tagjai vagyunk, tegyünk hitet mellette azzal, hogy belépünk tagjai közé. Olyan csekélység az, amit munkájáért ellenszolgátatásként követel, hogy még a legszegényebb vadász is megengedhet magának ennyit. Évi 3 pengő tagsági díj! Éppen csak annyi, hogy neve legyen a gyereknek. Ezzel hálálhatjuk meg legjobban azt, amit a N. V. V. eddig a magyar vadászatért tett. Ezzel tehetjük lehetővé azt, hogy a mai nehéz, és az eztán következő talán még nehezebb időkben is hivatása magaslatán állhasson, válsággal ne küzdjön, zökkenő nélkül dolgozhasson a magyar vadászat, tehát mindnyájunk érdekében. Nem a három pengőkre gondolok, hisz ezekre csak az ügyvezetés lebonyolítására van szükség, hanem azzal a ténnyel, hogy melléje állunk, tagjai sorába lépünk, s ezzel hitet vallunk mellette, hogy olyan szervünknek ismerjük el, amelynek szava a mi szavunk, akarata a mi akaratunk. Ha ezt megtesszük, nemcsak hálánkat rójuk le, hanem egyúttal biztosítékot nyújtunk arra is, hogy az első húsz esztendőt követni fogja a többi is, és hogy a második húsz év munkája eredményesebb lesz még az első húsz événél is, mert mi is növeljük az egylet tekintélyét azzal, hogy részt kérünk munkájából, támogatjuk törekvéseit, azonosítjuk magunkat szándékaival. És most induljunk neki a második húsz esztendőnek! Isten áldása legyen munkánkon!