Terített asztal, ünnepi pompa – húsvéthétfő reggelén mi más is várhatna?
Feleségem a konyhában, nagyobbik lányom a húsvéti díszítéssel bíbelődik. Még néhány óra, és eltelik az ünnep. Pedig még csak most kezdődött, nagypéntekkel! Azon gondolkodom, hogy holnap honnan fogom folytatni a félbehagyott munkáimat. Mi marad meg majd bennem az ünnep pillanataiból, egyáltalán elérte-e célját?
Rohanás volt minden perce, és most rajtam is múlik, hogy ez az utolsó néhány óra szebb legyen, mint egy hétköznap. Csörren a mobiltelefon, kezdi a csengőhang: „Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán. Vadász vagyok erdőn, mezőn, tavon…” – gyorsan felveszem, a vonal másik végén örömujjongás: „Terítéken az idei első!” Gratulációm kifejezem, diplomatikusan elköszönök vadászbarátomtól, és asztalhoz ülve hallgatom, ahogy gyermekem az asztali áldást mondja: „Jövel, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk…” – és fülemben újra hallom, amit szívem énekel: „Szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám, Hozzájuk húz a vágyam magányos éjszakán.” Talán ez volt az ünnep legszebb pillanata…