A vadászatra, természetjárásra szánt kés egy élű legyen!
A kétélű „harci” tőröket, dobókéseket, egyéb huncutságokat hagyjuk meg másoknak…
Erdőjáró kamaszként indokolatlanul sok kést vittem általában magammal, akkori mentorunk – hívjuk az egyszerűség kedvéért Imre bácsinak – a mai napig vidáman felemlegeti, amikor találkozunk. A következő írásomban nem népszerűsíteni akarok bizonyos gyártókat, egyszerűen a sors úgy hozta, ezek a pengék kerültek az elmúlt évek során a birtokomba. Azt mindenképpen ki kell hangsúlyozzam, hogy ezeken túl is természetesen sok kiváló kést találhatunk a piacon.
A szakkönyvek gyakran értekeznek az ideális vágószerszámról, pengehosszról, súlyról, markolatkialakításáról és hasonlókról. Legtöbbször igazuk van, mert kell egy kiindulási alap, ugyanakkor szerintem nem lehet uniformizálni a késeket. Ahány ember, annyi kézméret, háttértudás és gyakorlat. Nem lehet kijelenteni kerek perec, hogy zsigereléshez kizárólag a 90–100 milliméter pengehosszúságú kések alkalmasak, minden más pedig eretnekség! Azért dolgoztak fel mamutot is már a történelemben más méretű „pengékkel”…
Ötzi és az alapanyagok misztikuma
Ha jól belegondolunk, a homo sapiens pattintott kőpengék segítségével ejtett el és darabolt fel vadat. Pár százezer év eltelt mire a legismertebb „kőkorszaki szaki”, Ötzi övére fűzte kését, ami egy kőrisfa nyélbe ágyazott 4–5 centiméter hosszúságú tűzkő pengéjű szerszám volt. Ha valaki tüzetesebben megnézi a Savaria Múzeum kiállításait, rájöhet, a bronzkorban sem kellett porkohászati acél a hadakozáshoz és a henteskedéshez, továbbá a vaskorból fennmaradt pengeformák a mai napig visszaköszönnek. Nem változott a világ azóta annyit, hogy lényeges fejlesztésre lett volna szükség.
Apropó, vas! Örök vita, hogy a szénacél vagy a rozsdaálló acél a jobb. Szerintem mezei vadásznak mindegy! A „szenes” bicskáimat, késeimet azért szeretem, mert könnyű élezni, a „stainless steel” pengéimet meg azért, mert nem támadja meg annyira a vér és a nedvesség.
Misztikum övezi a penge keménységét. A szokásos Rockwell-skálát eredetileg csapágyakhoz találták ki, ezt a HRC rövidítés jelzi. Költői túlzással írom, hogy nekem sem sokat mond, mert nemcsak a penge keménysége, hanem az él kialakítása is mérvadó. Baltákat általában 50, olcsó konyhakéseket 52–54, átlagos bicskát késeket 58–59, a legdrágább luxus kategóriájú Rockstead késeket pedig 67 HRC keménységűre edzik.
A penge fenése
Mielőtt letennénk a voksunk a minél keményebb – tehát éltartóbb – pengék mellett, ne felejtsük el, hogy annál nehezebb élezni! Márpedig olyan penge nincs – bármiből is készüljön –, amit időről időre ne kellene fenni. Ugyanakkor a könnyebben élezhető puhább fém gyorsabban is veszti az élét.
Ha már az élezésnél tartunk. A késes-köszörűs szakmától elnézést kérve, nem javaslom senkinek, hogy imádott kését hozzájuk vigye. A fizikai sérülést leszámítva, ami az él kihajlása, kipattanása, kitörése, benyomódása vagy ehhez hasonló, nem tudok elképzelni okot arra, hogy nagy sebességgel forgó köszörűkővel kelljen neki esni egy késpengének…Sajnos jól köszörült kést eddig még nem láttam. Aki tud, cáfolja meg!
Sokáig elég volt számomra egy fenőacél vagy kerámiarúd, meg egy régi bőrszíj, hogy az éleket karbantartsam. De mióta a tavaly augusztusi lapban szereplő Gerő Zoltán „felokosított” késélezésből, azóta jobbára egy, a cikk melletti fotón látható lapos alkalmatosságot használok. Természetesen egyéb megfelelő finomságú fenőkövek, gyémántporos élezők ugyanolyan jó szolgálatot tesznek értő kezekben.
(…)
A teljes cikket a Nimród Vadászújság áprilisi számában olvashatják.