Egyre kelletlenebbül ülök már asztalomhoz, amikor arról van szó, hogy a Nimród részére kell valamit írnom, mert hiszen minél többet írok, minél többet gondolkodom, annál világosabb előttem, hogy a vadászat még soha olyan válságos helyzetben nem volt, mint éppen most.
Mert a kommunizmus után, amikor területeinken csak alig lézengett néhány darab vad, nem volt olyan súlyos a helyzet, mint most. Amint az elmúlt évek mutatják, egy kis jóakarattal a leromlott vadállományt ismét újra lehetett teremteni, úgyhogy ma ezen a téren igazán kevés a kívánnivaló, — hacsak azt nem kívánjuk, hogy bár ne volna olyan sok az a vad, hogy már el sem lehet adni — most azonban a vadászatot már gyökerében támadja a baj, alapjait döngeti, úgyhogy szinte összeomlással, megsemmisüléssel fenyegeti. Köszönheti pedig ezt azoknak, akik talán jószándékból, de vagy a kellő hozzáértés hiánya, vagy túlfűtött ambíció, vagy idegenmajmolás és a hazai viszonyok nem ismerése, vagy túlzottan fejlett üzleti érzék miatt, vagy talán csak azért, hogy ők is mondjanak valamit, s ezzel jogot formáljanak ahhoz, hogy a haza megmentőinek tartsák őket, — vagy legalábbis ők tarthassák annak magukat — addig verték a nagydobot, addig ígérgettek aranyhegyeket mindenkinek, aki erre az eddig — szerintük — elhanyagolt gazdasági ágra veti magát, addig ecsetelgették azokat a mérhetetlen anyagi előnyöket, amelyek a vadászat révén az országra háramlanak, hogy ma már mindenki vadászik. Nem éppen puskával, hanem csak amúgy: némi kis polgári haszonra. Maga a vadászat ellenben halálra sebzetten várja a kegyelemdöfést.
Mondják bár szerénytelenségnek, de ki merem jelenteni, hogy a Nimród sohsem vett részt a fentebb vázolt vadászatnépszerűsítésben. Sőt ellenkezőleg, mindenkor felemelte szavát a túlzások ellen, és ismételten rámutatott arra, hogy ezek nem vezethetnek jóra. Rámutatott olyan jelenségekre, amelyek meggondolásra, óvatosságra intettek, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy az egyre jobban elharapódzó üzleti szellem káros kinövéseit, egyre sűrűbben jelentkező következményeit szóvá ne tegye. De én Istenem! Mit használt a Nimród halkszavú józansága a nyerészkedési vágytól elvakult üzleti szellem vásári lármájával szemben! Mire eljuthatott volna az illetékesek füléhez, emez úgy elnyomta már, hogy csak olyan volt, mint a szúnyog döngicsélése egy Wagner-operához képest. Pedig, pedig! . . . Nem mindig annak van igaza, aki a leghangosabban tud kiabálni. Sőt legtöbbször éppen annak nincs igaza. Az igazság szava halk. Csak az kiabál, aki a nagy hang mögött akarja elrejteni igazi gondolatát. De más lapra tartozik a vészkiáltás. És én ilyennek tekintem dr. Országh Lászlónak a Nimród június 10-i számában megjelent levelét, amely talán gondolkodóba fogja ejteni azokat is, akik jó magyar szokás szerint nem tulajdonítottak sok jelentőséget a Nimród föntebb említettem figyelmeztetéseinek, s talán csak vénasszonyos akadékoskodásnak minősítették, ha még úgy tényekre, sőt bírói ítéletre hivatkozott is. Ha nem volna annyira ellenszenves ez a két szó, és ha nem keltené azt a látszatot, mintha diadalmaskodó káröröm rejlenék mögötte, szinte kedvem volna azt mondani: Ugy-e, megmondtam ! — De vigye szösz a diadalt meg a kárörömöt, amikor olyasmiről van szó, ami nemcsak nekem, de velem együtt sokezer vadásztestvéremnek is nagyon könnyen azt jelentheti, hogy vagy le kell tennünk a puskát, vagy pedig ki kell irtanunk a fácánnak még a magját is, hacsak bele nem akarunk veszni az örökös kártérítgetésbe. Mert hogy nemcsak a fácánokozta károk szerepelnének ezen a címen, azt talán fölösleges is mondanom! A szegedi ítélet is jelentős dolog volt, de végeredményében mégis csak egy alsóbb fórum ítélete volt, amelyet a felsőbb fórum már megváltoztathatott, s így elvi jelentősége nem volt. Ez a mostani dolog, amint azt dr. Országh László jogászi szemmel megállapítja, «elképzelhetetlen nagy veszedelem»-mé válhatik. Én — vadászszemmel nézve — azt állítom, hogy máris az. Nem tudom, jogászi szemüvegen át nézve hol sántikál azoknak az okoskodásuk, akik a fácánra rá akarják szabadítani a kárt szenvedett földesgazdát, mert nem vagyok jogász, s így nem is tartom magam illetékesnek még csak arra sem, hogy megpróbáljak jogilag gondolkodni, de valahogy úgy érzem, mintha ügyünk nagyon, de nagyon rosszul állna. Itt ugyanis nem a jogtudomány tette le a garast, hanem maga az élet, s ennek hiába hivatkozunk paragrafusokra, nem fogja beadni a derekát. Már évekkel ezelőtt megszólalt és tiltakozott a kapzsi vadtenyésztők túlkapásai ellen. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai túlfűtött világban az ilyesmi könnyen divattá válik! Nem szabad elfelejtenünk, hogy lehetnek, sőt vannak is olyanok, akiknek érdekük azt diktálja, hogy divattá váljék! Akiknek mindegy: ez-e, vagy más eszköz, a fontos csak az, hogy céljuknak megfeleljen. Akiknek a külföldre szállított élővad éppen olyan argumentumnak számít, mint a tervezett nagy idegen vadászforgalom. Akik nem arra mutatnak rá, hogy éhből közvetve az egész országra haszon háramlik, hanem mást, egészen mást éleznek ki. És — valljuk meg — hátrányban vagyunk velük szemben, mert ők a tömegpszichózisra támaszkodnak, míg mi éppen ezt felejtettük ki számításunkból. Igaz, a jog, a törvény a mi igazunkat védi. De vajjon meddig védi ?... Hiszen azt mondja a szakvélemény, hogy a fácánt éppen úgy el lehet pusztítani, akárcsak a szomszédnak a kártévő tyúkját. És Országh László azt mondja, hogy a magyar közigazgatás válaszai a gyakorlati közigazgatás emberei előtt úgyszólván zsinórmértékül követett jogszabályok! Ha úgy összehasonlítom a magyar közigazgatás válaszát a szegedi ítélet megokolásával, lehetetlen meg nem látni, közöttük a hasonlóságot. Az nem említ ugyan baromfit, de méltányossági alapon mondja ki az ítéletet, bár — szerinte is — a törvény szavai alapján fácánkár után nem jár kártérítés. Ezek szerint tehát a mi alapunk legalábbis ingatag. Segíteni kell, mégpedig sürgősen kell segíteni, mert ha beleszívódik a köznép leikébe ez a felfogás, úgy vége a vadállománynak — mondja Országh László. Amennyire elismerem, hogy igaza van ebben, éppen annyira tartok attól, hogy jobban beleszívódott már a köznép leikébe ez a felfogás semmint hinnők. Avagy nem erre mutat-e a rengeteg orvvadász, hurkoló és másféle vadpusztító ? És ha egyszer így van, hogyan lehetne segíteni a bajon ? Drákói rendszabályokkal ? . . . Nem ! Ideig-óráig talán használnának, végeredményben azonban csak elmérgesítenék a helyzetet. Itt csak egy segítség van : meg kell szüntetni az okot, éspedig olyan módon, hogy ennek lehetőleg egyik fél se vallja kárát. A Nimród hasábjain más alkalommal foglalkoztam már a fácánokozta károkkal és ezek következményeivel, s akkor rámutattam arra is, hogy nagyon sok bajnak az oka az, hogy a területbérek a község pénztárába folyván be, mindenki részesedik belőlük földbirtoka arányában. Nem kapja ugyan a kezéhez, de annyival kevesebb pótadót fizet. Nem tudom, így van-e pontosan, de nekem így magyarázták meg egyszer. No mármost vegyük azt az esetet, hogy nekem van 100 holdam a határ egyik szélén, ahol még csak nyoma sincsen fácánnak, míg egy másiknak van egy-két holdacskája közvetlen a fácános mellett. Míg nekem semmi károm sincs, és e mellett javamra írnak a bérösszegből holdanként — mondjuk -— 50 fillért, tehát összesen 50 pengőt, addig annak a másiknak, akinek talán 50—60 °/o-os vagy még nagyobb kára van, csak fillérek jutnak. Isten látja a telkemet, nem csodálkozom, ha elkeseredik és egyéb jogalap híján a szomszéd tyúkjára gondol! Ebben látom én minden bajnak a gyökerét, mert ha azt a bérösszeget arra fordítanák, amire szánva van, t. i. az apróvad okozta kár megtérítésére, akkor az kapná, aki valóban kárt szenvedett. Méltánytalan tehát, hogy az, aki semmi kárt sem szenvedett, ugyanolyan arányban részesüljön, mint az, akinek elpusztult termése jelentékeny része. Csak olyan méltánytalan, mint az, mikor a vadásszal még egyszer meg akarják fizettetni ugyanazt a kárt, amelyért már előre lerótta a kártérítést területbér alakjában. Mert a vad «res nullius», s így nem azt veszem meg a területbéren ! A vadászati jogot sem vehetem meg, mert hiszen a községnek olyanja nincsen, bérbe sem adhatja. Tehát nem lehet szó másról, csak kártérítésről. Ha pedig kártérítés, hát legyen kártérítés, és kapja az, aki a kárt szenvedi ! Legalább meglesz az az elégtétele, hogy a mai gyenge kereslet mellett is könnyen eladta a kukoricáját. Nehezebb azonban a helyzet ott, ahol a fácános erdő már külön vadászterületet képez. Sajnos, a legtöbb esetben ezzel kell számolni, mert hiszen a községi erdőket rendesen a község határának legtávolabb eső részén találjuk, tehát olyan helyen, ahol az erdőnek legalább egyik széle a szomszéd terület határán van. Itt már nem alkalmazható a fenti megoldás, mert hiszen a bérösszeg nem ahhoz a községhez folyik be, amelynek határa a kárt szenvedi. Itt csakugyan nem látok más megoldást, mint azt, hogy aki fácánt akar tenyészteni, béreljen hozzá védterületet is a szomszéd község határából. Ez bizony drága mulatság lenne, de még mindig olcsóbb, mintha örökösen ellenséges szomszédokkal kell győzködnie. Akár így, akár amúgy, de valamit tenni kell, még mielőtt az oktalan gyűlölködés át nem csap más vadnemre is. Azt ugyanis jó lélekkel senki sem tagadhatja, hogy a fácán igenis okoz károkat, sőt nagy károkat is, valamint azt sem, hogy aki kárt szenvedett, annak joga van a kártérítéshez is. Nekem legalább ez az álláspontom. És ha még hozzá figyelembe vesszük azt is, hogy éppen a fácán az a vadunk, amelyet kicsiny területen is — ha máskülönben megfelelő — úgyszólván korlátlan mennyiségben lehet tenyészteni, semmiképpen sem helyezkedhetünk a rideg visszautasítás álláspontjára, mert ebből olyan bajok származhatnának, amelyeknek orvoslása sok-sok fejtörést okozhatna. Az élet szavát hatalmi szóval elhallgattatni nem lehet. Itt csak egy megoldás van, én legalább csak ezt az egyet látom: ha már egyszer a korlátot nem ismerő üzleti szellem felidézte az ellenhatást, iparkodjék azt valamiképpen paralizálni. Ha másképpen nem megy, úgy áldozatok árán, de mindenesetre úgy, hogy tüske ne maradjon utána. Tudom, hogy sokan vannak, akiknek kellemetlen érzést okoznak jelen soraim, különösen azok közölt, akik a vadászatot üzletnek tekintik és mint ilyent kezelik. Olyan is fog bizonyára akadni, aki egyszerűen árulónak deklarál, mint aki vallomást teszek olyasmiről, amit ő — nem éppen bölcs politikával — kizárólag a vetési varjakra szokott ráfogni. Mielőtt azonban végképpen elítélne, kérem, vegye figyelembe azt, hogy más csapásokon haladunk. Ő az üzletet félti, én a vadászatot. Ha ő nem találja már rentábilisnak ezt az üzletet, egyszerűen otthagyja, s belekapcsolódik más konjunktúrába, én ellenben nem hagyom ott akkor sem, ha rá kell fizetnem, — mint ahogy teljes életemben csak ráfizettem — mert szent kötelességemnek tartom, hogy úgy adjam át ezt a gyönyörű, férfias és talpig férfiakat nevelő sportot fiamnak, unokámnak, mint ahogy én vettem át apámtól. Nekem ez van a «Tartozik» oldalon bejegyezve. De nemcsak nekem, hanem kivétel nélkül minden vérbeli vadásznak.