A Nimród május elseji számában megjelent cikkhez hozzáfűzök pár esetet, melyekkel talán meg lehetne magyarázni dr. H. K. úr indítványát, mely a kuvasztöbbtermelés érdekében a vizslákra és „más luxusebekre” akarja sózni az ebadó nagy részét.
Nem akarok az agyoncsépelt luxus–nem luxus témához hozzászólni, de úgy rémlik, lassan parádészámba megy minden tradíció, szokás, gondolat, mely a történelmi múlthoz köt. Érthető: akik ezeket semmi pénzen magukévá tenni nem tudják, azoknak természetesen luxus... A legnagyobb és legigazságtalanabb luxus azonban mégiscsak az a demagógia, mely nem a saját, hanem a mi megmaradt édeskevesünket akarja mindenki-senkinek birtokába, veszendőbe juttatni.
Érdekes, hogy a fenti „nemzetmentő indítvány” éppen Veszprém megyében hangzott el, hol előfordult a következő, egypengős adóra kandidált kuvaszok tömeges vérengzése.
Kocsis és Vajai nevű halimbai gazdák két kutyája, „víkendjellegű” éjszakai kirándulásuk alkalmával, betört a Diszel községhez tartozó Dabosban az egyik karámba, hol Mészáros számadó 110 darab, megőrzésre kapott feles birkájával az igazak álmát aludta. Az álmából felriadt juhász valamelyik magasabb saroglyában keresett menedéket a vészesen morgó két hatalmas farkaskorcs elől, melyeket az első álmából felriadva farkasoknak vélt.
A két bestia pedig luxusebeket megszégyenítő taktikával látott munkához. Mindenekelőtt a vadul ide-oda száguldó, egymást agyontipró, megrémült falkából egyet-egyet elkapva szétszaggattak. Így „éhüket elvervén”, puszta szórakozásból pár darabnak a torkát harapdálták ki. Persze ez nem ment egészen simán. A sötétben való hajsza közben a gyengébbeket társaik taposták agyon, vad félelmükben a falnak rohantak, miközben a két kutya folytatta a hajtóvadászatot. Végre a juhász egérúthoz jutott, s elrohant segítségért.
Hajnalban visszatérve, sírni való látványban volt része. A 110 birkából 8, azaz nyolc darab maradt életben, míg 102 darab részint összetépve, részint letiporva, megfojtva hevert, esetleg még vívódott a halállal.
Az ügy bíróság előtt van, mert az ebek tulajdonosai – természetesen – nem hajlandók az okozott kár megtérítésére. Most várják – ha jól tudom – az Állatorvosi Főiskolától a veszettség megállapítását a kiirtott kutyákról, mely esetben a felelősség alól menekülnének. Persze hiába, mert a kutyák minden bizonnyal makkegészségnek örvendtek, csupán a gyilkos ösztön tört ki rajtuk. Nem gondolnám ugyanis, hogy veszett kutyák párosan rögtönözzenek ilyen tervszerű véres majálist.
Más... A szomszédos Tósokberénd községben eddig 17 kutyát irtottak ki veszettségben. (Maradt még elég!) Borsodpusztán pedig 6 kutyát, 7 macskát és egy tehenet. Mondanom sem kell, hogy ez a tehén a puszta legszegényebb cselédjéé volt... Kislőd községben a közelmúltban a pásztor kutyája 11 darab szarvasmarhát mart meg, s ezzel kapcsolatban 33 ember rukkolt be a Pasteurbe. A felhasznált oltóanyag 4000, mondd: négyezer pengőbe került.
Azt hiszem, ezt a négyezer és a többi, haszontalanul kidobott négyezer pengőcskéket jobb lenne megtakarítani a kuvaszok radikális megrendszabályozásával, mint pátyolgatni őket, és a vadászebekre hárítani az adókat.
És mindezek az esetek pontosan Veszprém megyében történtek, hol ama bizonyos szabályrendelet készül dr. H. úr indítványára.
A régi pásztorélet, a vagyonszámba menő ezres falkák, a nagy kiterjedésű legelők odavannak. Nem maradt más belőlük – sajnos mint egy csomó rongy kuvasz. A betyárélet sem dívik már, hogy a Bundás figyelmeztesse a gazdát a lókötőre, mégis a bundások létszáma „örvendetes” emelkedést mutat. Ha azután ilyen abszurd rendeletekkel „támogatják őket”, akkor szegény, mindjobban kiálló oldalbordájú vizsláinknak igazán befellegzett!
(1931)