Itt szerénykedik előttem egy pár fejletlen barka társaságában egy kis csokor hóvirág.
Ez idén az első. Túl vagyok már azon a koron, amelyben a tavasz hírnöke még ábrándokba ringatott, de mégsem tudok szabadulni ettől a szerény kis csokortól, egyre vissza-visszatér rá tekintetem. Mert nekem is mesél. Csakhogy ez a mese nagyon szomorú. Arról beszél, hogy március végén vagyunk, s ő csak most merte kidugni fejecskéjét a védő haraszt alól. Arról mesél, hogy megérkeztek már délről a vándorok előcsapatai, mert sürgetően hívta őket a fészek, de erdőkben, árkokban még jeges hótömegek hűtik a levegőt. Itt vannak a szárcsák, a pólingok, de reggelenként csillogó jégkéreg fedi a tocsogókat. Itt van a mocsári szalonka, ott bogarászgatnak körülötte a bíbicek, csak éppen bogár nincs, mert kopogósra fagyott minden. Itt van az erdei szalonka is. Láttam, de hangját nem hallottam. Még csak egy pisszentést sem. Felrepült ugyan, amikor itt volt az ideje, de olyan némán, olyan kísértetiesen szállt, mintha csak árnyéka lett volna önmagának. Hol maradt a szerelmes kakas hívogató szava?... És hol maradt a szalonkalesek varázslatos madárdala?... Némán alszik el az erdő. Március végén vagyunk, és még nincs tavasz. Innen-onnan ibolyát kellene már találnunk, és még csak a hóvirág mert kibújni a védőtakaró alól. A legbátrabb virág, amely néha már január végén megjelenik! Sokat járom a természetet, és így hivő ember vagyok. Megszoktam, hogy alkotásaiban lássam és bámuljam az Alkotót, hogy mindent tökéletesnek fogadjak el, amit csak érzékelni tudok, de most mégis fel-feltör belőlem az a kérdés, mit vétettek ezek a nyomorult állatok, hogy annyi szenvedést mér rájuk az Úr. Mert hogy az embert sújtja, értem. Megérdemli, mert gonosz, mert kapzsi, mert a beleoltott isteni szikrát rosszra használja. Mert nem elég neki a sok, hanem mindig a többet akarja. Hej, ha úgy kézen foghatnám zúgolódó embertársaimat s kivezethetném oda, ahol az igazi nyomorúságot láthatnák! Ha megmutatnám nekik, hogy az a lenézett állat milyen türelemmel viseli a szenvedést, milyen buzgón keres, kutat egy kis élelmet a fagyos földön! Ha belepillantathatnám abba az állati lélekbe, amelyet a legnagyobb nyomorúság közepette is megremegtet a közeli boldogság képe: a fészek, a tojások, a pelyhes fiókák... Amelynek csak egy gondja, egy akarata van: élni, élni, legalább addig élni, míg a fiókákat szárnyukra nem bocsáthatja!... Hej, de sokan elszégyellhetnék magukat! De sokan eszmélhetnének rá arra, hogy mennyivel különb ember náluk Istennek az a kis Hollas teremtménye! Ezt meséli nekem a hóvirág az Úrnak 1942. esztendejében, amikor immár harmadízben szakadt rám az erdő és mező lakóira a gyilkos nyomorúság. Jó annak a vadásznak, aki nyugodt lélekkel elmondhatja magáról, hogy megtett minden lehetőt a nyomorúság enyhítésére. Sajnos, kevesen vannak ilyenek ahhoz képest, amennyinek lennie kellett volna. Mert nagyon sokan voltak, akik megelégedtek a jajveszékeléssel, talán tettek is annyit, hogy az etetésnek meglegyen a látszata, annyit azonban már nem, hogy komoly segítségnek vált volna be. Kevesen voltak azok a vadászok, akik fáradságot nem kímélve maguk is járták a területet, nemcsak azért, hogy a vadőr munkáját ellenőrizzék, hanem hogy ebben segítségére is legyenek. Nagyon sok területen az éhező vad csaknem teljesen magára volt hagyatva s így nem csoda, hogy sok pusztult belőle. Mivel lehetne máskülönben megmagyarázni azt a tényt, hogy míg az egyik területen alig számottevő a pusztulás, addig a másikon szőrmés is, szárnyas is tömegben pusztult, holott az életkörülmények csaknem teljesen azonosak?... Mivel, ha nem azzal, hogy a tilalmi idő kezdetével a legtöbb vadász hónapokra búcsút mondott a területnek, szögre akasztotta puskáját, a vad ápolását pedig a vadőrre hagyta, ha ugyan volt ilyen? Tudom, hogy ez súlyos vád, de akinek nem inge, ne vegye magára. Ha nem láttam volna, nem merném ezt az állítást megkockáztatni. Ha nem így lett volna, nem kérdezték volna tőlem annyiszor csodálkozva, mit keresek kint a területen, amikor nem szabad semmit sem lőni. Egy kicsit szinte bolondnak is néztek, s mosolyogtak rajtam, hogy szabad időmet nem tudom okosabban felhasználni, hanem hóban, fagyban egyre csak kint kujtorgok a határban. Rájuk hagytam. Nekem, — illetve nekünk, mert rendesen ketten jártunk, — elég volt azt tudnunk, hogy végeredményben egyetlen elhullott nyulat találtunk csak, fogolyban pedig mindössze hat darab veszett el, 61 megmaradt. Pedig olyan hóviharok voltak, hogy az etetők között nem egyszer csak lapát segítségével lehetett közlekedni. És megmaradt a vad ugyanilyen arányban két szomszédomnál is. A harmadik ellenben tele volt panasszal, hogy tucatszámra találták az elhullott nyulakat, a fogoly teljesen eltűnt stb., holott a vadőr mindent elkövetett megmentésükre. Hát igen! Mindent elkövetett, csak éppen a vad pusztult el. Mi nem követtünk el semmi különöset, éppen csak utánajártunk magunk is az etetésnek, s a vad megmaradt. Úgy látom, mégis csak «gazda szeme hizlalja a jószágot». A világért sem akarom ezzel derék vadőreinket bántani. Szent meggyőződésem, hogy mindent megtettek, ami módjukban állott, hogy a vadat megmentsék, hiszen nekik is érdekük, hogy a rájuk bízott terület népes legyen. Csak az a kérdés, bírtak-e annyit tenni, amennyit kellett volna, nem volt-e a gondjaikra bízott terület akkora, hogy emberileg lehetetlen volt a megfelelő gondozás. Mert sok, sőt legtöbb esetben éppen itt a hiba. Hófúvásos időkben — s ezen a télen nagyon sok részünk volt ilyenben — az etetőket mindennap végig kell járni, különben nem fér hozzá a vad az eleséghez. Sőt arra is volt eset, hogy napjában kétszer is befújta az etetőket a hó. Már most, hogy lehessen kívánni egyetlen vadőrtől, hogy esetleg 5—6000 holdat járjon be egyetlen napon, hozzá még nemcsak eleséggel megterhelve, hanem térdig érő hóban is?!... Történt ugyan intézkedés a vadőrtartásra vonatkozólag, amelyben az is meg van állapítva, mekkora terület bízható egy vadőrre, de vajmi sokan vannak, akiknek a törvény csak arra jó, hogy legyen mit megkerülni. Nem is szólok azokról, akik egyáltalában nem tartanak vadőrt, vagy legfeljebb csak amolyan «látszat-vadőrt», aki a harmadik faluban lakik s onnan látogat el néha a területre, ha ugyan éppen kedve van hozzá. Most csak azokról beszélek, akik a második vadőrt olyanképpen takarítják meg, hogy kerékpárral pótolják, amelyen az egyetlen vadőr sokkal gyorsabban tud mozogni, s így, ha jók az utak, könnyűszerrel befutja a területet akár kétszer is napjában. Igen ám, de fussa be télen, amikor a gyalogos ember is alig bír mozogni! Fussa be télen, amikor a vadra nézve igazán életkérdés, hogy a vadőr mindenütt ott legyen!... Nem tudja, mert a kerékpár bizony csak kerékpár marad télen is, havat gázolni nem lehet rajta, így aztán egy hét is eltelik, mire be tudja járni az egész területet, ha ugyan el bír jutni annak legtávolabbi részébe. És ha belepusztul is az igyekezetbe, akkor sem bír megfelelni feladatának! Nagy igazságtalanság volna, ha az ember vádolni akarná őt a vadállományt ért kárért. A vád csak azokat illeti, akik lehetetlent kívánnak tőle, akik nem sietnek segítségére, akár úgy, hogy a nehéz hónapokban segédmunkásokat bocsátanak rendelkezésére, akár úgy, hogy maguk vállalják ezt a munkát, s kijárnak a területre olyankor is, amikor a teli hátizsákot nem hozni, hanem vinni kell. Tapasztalásból mondhatom, nem nehezebb semmivel sem. Sőt — én legalább úgy éreztem — sokkal, de sokkal könnyebb, mihelyt arra gondol az ember, hogy éhségtől elcsigázott teremtmények várják a benne rejlő életet. De ehhez — megint csak a régi nóta! — vadásznak kell lenni! És ha még úgy veri is valaki a mellét, hogy ő vadász, addig nem hiszem el neki, amíg csak arra tud magának időt szakítani, hogy a vadat lője, arra ellenben már nem, hogy a vadat olyankor is felkeresse, amikor annak van reá szüksége. Mert rendesen ez a kifogás nem érek rá. Nem is vonom kétségbe. Amitől az ember óckodik, arra lehetőleg nem szokott ráérni, még akkor sem, ha egyébként semmi dolga a világon. Tagadhatatlan, hogy a természet erői hatalmasabbak, mint az emberi erő, s így nehéz velük mérkőzni. De ez nem jelenti azt, hogy meg is adja magát az ember. Ha nem tudom is a tél hidegét, a fagyot, a hóvihart megszüntetni, ez még nem ok arra, hogy megelégedjem a sopánkodással, s ha már nagyon felgyülemlett bennem a keserűség, kifakadjak minden ellen, ami szent. Ne keressük ott a hibát, ahol nincs. Kegyetlen telek mindig is voltak és a vad mégis megmaradt. Ha ellenben annyira megnövekedtek igényeink, hogy sok vadat akarunk olyankor is, amikor a természet jónak látta az alapos selejtezést, ne nézzük összetett kézzel a dolgot, hanem tegyük meg mi is a magunkét, s enyhítsük a természet zordságát úgy, ahogy tudjuk. Aki ezt nem teszi, vessen magára, ha kipusztul a vadja, holott egy kis «fűtőanyaggal», egy kis gondozással megmenthette volna nagyobb hányadát. Mindig csak lőni, a többit meg teljesen a jó Istenre bízni, valahogy nem egészen tiszta munka! A tél elmúlt. Hála Istennek! Ezt a néhány fagyos napot is majd csak átvészeli valahogy a vad, s ha megsínyli is egy kicsit, bele nem pusztul. Aki kemény munkával, áldozatos szívvel meg tudta menteni a magáét, az várja megújult reménnyel a szaporulatot. Aki ellenben nem tett semmit, amikor tennie kellett volna, vagy nem tett annyit, amennyit tenni tudott volna, az szálljon magába, s gondoljon arra, hogy nem ez volt az első eset, és nem is ez az utolsó, hogy a hóvirág csak március végén meri kidugni fejecskéjét. Most gondoljon rá, amikor hanyagságának, nemtörődömségének szomorú eredményét látja, s akkor talán rá fog eszmélni arra az igazságra, hogy az utólagos sopánkodásnál sokkal többet ér az idejében nyújtott segítség. Szegény kis hóvirág! Hogy fognak téged némelyek szidni, amiért ilyen gondolatokat sugalmaztál! De lásd, ilyen az élet: mindig arra haragusznak, aki az igazat megmondja.