1943-ban egy igen érdekes füzetet jelentetett meg az Országos Halászati Egyesület, Vásárhelyi István A pézsmapocok című munkáját.
Nem véletlen, hogy ez a könyvecske megszületett, hiszen a szerző is így ír benne: „...alig van jelentősebb vizünk, ahol több-kevesebb számban meg ne találnánk. (…) Állatunk térhódítása napról-napra tart.” Így volt ez sokáig, és a pézsmapockot kártevőnek minősítették, mert attól tartottak, hogy átfurkálják a védgátakat. Ezt Vásárhelyi ugyan megcáfolta, de úgy tűnik hiába, lévén később itt is, ott is feltűnik ez a tétel. Sokáig volt pézsmapocok bőven, és bár éjszakai állatról van szó, olykor már nappal is lehetett találkozni vele. Jelenlétét leginkább a várai árulták el.
A pézsmapocok inváziós fajnak tekinthető, mivel Észak-Amerikából „érkezett” hozzánk. 1905-ben Morvaországba vadászati célból betelepítettek két hímet és három nőstényt, melyek gyors szaporodásnak indultak. Hazánkban 10 évvel később jelentek meg a faj első példányai. 1945-ben pedig már az ország teljes területén előfordult. Volt olyan év, hogy 1000 egyedet is elejtettek. A pézsmapocok egész évben vadászható, így szinte érthetetlen, hogy például az 2020/21-es évben mindössze 70 elejtett példányát regisztrálták. A szakirodalom is megemlíti, hogy spontán csökkenés állt be a fajnál, úgy tűnik nem is kis mértékben. Vajon ez minek köszönhető? Hiszen az időjárás is ideálissá vált számukra, lévén a hazai vizek már csak ritkán fagynak be, így egyre ritkábban következik be, ami a Vadászat kézikönyvében (1971) olvasható: „Ellensége – főleg télen - a róka, vadmacska, görény, kutya, macska, ha a befagyott vízen a várához juthatnak.” Szerencsére az utóbbi évtizedekben mind a ragadozó madarak, mind a baglyok állománya jelentősen emelkedett, de ez aligha okozhatta egy ilyen gyakori faj egyedszámának jelentős csökkenését.
Nem kerülhető meg a kérdés, hogy vajon a hód visszatelepítése nem ingatta-e meg a pézsmapocok hazai populációját? A kérdés logikus, hiszen egy nagy testű élőhely- és táplálékkonkurensről van szó. A válasz akár igaz is lehetne, lévén a pézsmapockok száma csökken, a hódoké pedig nő. Ha pedig nem volna elég a hód, akkor ott a nyakán a nutria, Dél-Amerika nagy testű rágcsálója, amely épp az olyan vizeket keresi, mint a pézsmapocok. Ám akkor mi magyarázza, hogy a faj eredeti élőhelyén, Észak-Amerikában a pézsmapocok állománya mindenütt jelentősen csökken, van, ahol kilencven százalékkal lett kevesebb, mint hajdan? Mindenesetre nekünk a faunaidegen pézsmapocok eltűnéséért nem kell bánkódnunk. Legfeljebb azért, hogy jött helyett egy nagyobb inváziós faj, a nutria...