Részlet gróf Károlyi Lajos Egy élet a vadászatért című kötetéből.
Hortobágy – Debrecentől nyugatra elterülő, 40 000 holdas, egyedülálló síkság, mely gabonatermesztésre alkalmatlan, és legeltetésre használják. Közel és távol nem látni egyetlen falut sem. Mély fekvése és vízzáró talaja miatt ősszel és tavasszal tele zsombékosokkal és apró víztükrökkel, amelyeknek határtalanul ragyogó vizein ideális helyet találtak a vadlibák...
Életemben csupán kétszer fordultam meg ott, a híres Hortobágyon. Először őszi libahúzáson, még az első világháború előtt, Carl Schönborn és Ferdinand Trauttmannsdorff társaságában. Másodízben unokaöcsémmel, Károlyi Viktorral mentem oda, aki tagja volt az ottani vadásztársaságnak. Nem jártam különösebb szerencsével, mert a Hortobágyon is egyik napról a másikra változhatnak a körülmények. Ottani legjobb terítékem egy reggelen 28 liba volt; a többi napon elért eredményem igencsak alulmúlta ezt a számot! A szóban forgó reggelen két Browninggal vadásztam. Kissé távolabb egy félkarú angol állt, aki egyetlen puskával 80 libát hozott terítékre.
Az áthúzó csapatok igazából a tulajdonképpeni Hortobágyon kívül eső téli vetéseken táplálkoztak, csak éjszakára vonultak vissza megszokott kis tavaikra. Tavasszal és ősszel több hétig tartózkodnak itt, aztán – az évszaktól függően – továbbvonulnak északra, vagy délnek tartanak, mert a messzi Oroszországban, Skandináviában és Finnországban költenek, és délen, a Balkánon telelnek. A Hortobágy tehát csak afféle átvonulási állomás, út menti szállás, amely sok tavával és a körülötte fekvő gabonaföldekkel ideális pihenőhelyet nyújt a vízimadarak népének.
A reggeli húzás előnyösebb az estinél, mert a ludak csak sötétben térnek vissza a földekről. Ezzel szemben reggel szinte a déli órákig lehet őket lőni, mert egyes libák, néha egész csapatok délelőttönként is vissza-visszatértek a vizekre, hogy azután ismét legelőjükre induljanak.
A libák mellett természetesen kacsák és más vízimadarak is voltak ott.
A széles, lapályos, egyöntetű táj mindig mély benyomást tett rám. A lapos vonalakat csak a festői gémeskutak kontúrjai törték meg, amelyek körül magányos akácfák álldogáltak. Első alkalommal a hortobágyi csárdában laktam, ahol elegendő vendégszoba volt; másodszorra pedig a vadásztársaság rendkívül barátságos vendégházában, Kunmadarason tanyáztam. Ha messzire kerültünk szállásunktól, egyszerűen odakint aludtunk ruhástul a hűvös őszi éjben, valamelyik összetákolt juhhodályban. Este tüzet gyújtottunk előtte, amelynek pislákoló lángját ezen a fátlan vidéken nem fa, hanem szárított marhatrágya táplálta.
Hajnalhasadás előtt megérkezett a kocsis a társzekérrel, egy parasztember kíséretében, aki a lesgödröket ásta, és még sötétben kikocsiztunk a pusztába. Csodálattal figyeltem, ahogyan a helybeliek éjjel és ködben is mindig odataláltak a kijelölt helyre, mert a puszta a különböző tavak alakján kívül semmiféle tájékozódási támpontot sem nyújtott. A lesgödör úgy festett, akár egy nagy, földbe ásott hordó, amelynek fölül összeszűkül a szája. Ha az ember felállt benne, a gödör pereme mellmagasságig ért, és bőven volt hely bármilyen irányba fordulni. A gödröket nem volt szabad náddal álcázni, mert a szokatlan helyen álló növényzetet a liba messziről felfedezte. A kiásott föld sem maradhatott ott a lyuk körül, hanem beleszórták a vízbe. A mindenkori tulajdonos a vadászidény végeztével aztán betömette a gödröket, nehogy tavasszal a legelő marhák kárt szenvedjenek. A lesgödröket többnyire a tavak öbleibe, a vizükbe benyúló földnyelvecskékre ásták, hogy a vadász lehetőleg minél közelebb kerüljön a vízhez. A talaj annyira vízzáró volt, hogy az ember nyugodtan ülhetett közvetlenül a víz partjára, mégsem szivárgott be a nedvesség a gödörbe.
Eső után ellenben érdemes volt magunkkal vinni egy vödröt, hogy legyen mivel kimernünk a vizet. Viszont praktikus volt a gumicsizma viselete: így az ember az esetleg tóba pottyant libát ki is tudta hozni a sekély vízből. A parasztok olykor egyenesen kocsival hajtottak be a tóba, ha onnan több madarat kellett összeszedni.
Korán odaértünk a gödörhöz, s már sötétben mindenünnen libagágogást hallottunk, mely hangzavar a hajnal előrehaladtával egyre erősödött, és csúcspontját közvetlenül a madártömegek felkerekedése előtt érte el. Ez már világosban történt, amikor a libák is tisztán láthatták, mi történik a földön.
Percről percre nőtt a feszültség a gödörbe bújtatott vadászokban. Csak akkor volt szabad felugrani, ha a libák már kellő közelségbe értek. A ködös idő volt a legkedvezőbb, mert a rossz látási viszonyok miatt a félénk madarak is sokkal alacsonyabban repültek. Viharos időben egész magasra emelkedtek. A legjobb eredményt hóviharban lehetett elérni. A magasan szálló ludak általában messzebbről érkeztek, de az alacsonyan repülők valahonnan a közelből jöttek, és még nem tudtak a kellő magasságba emelkedni. A pontos távolság megbecsülése fontos: a távoli lövés libahúzáskor kimondottan sportszerűtlen, mert csak oktalanul megsörétezzük ezeket a büszke madarakat.
Ha az ember már több libát lőtt, nem volt szabad őket otthagynia földön, ahová estek, mert a következő csapatok észrevették, és elkerülték a standot. A vadásznak ki kellett használni a húzásban időről időre beálló kisebb-nagyobb szüneteket – ekkor gyorsan kiugrott a gödörből, és felkapkodta a lehullottakat. Az ember jól tette, ha ilyenkor indulása előtt egy leszúrt bottal megjelölte a gödör helyét, mert az ide-oda szaladgálás, hajolgatás során bizony könnyen előfordult, hogy elvétette az irányt, és valami támpontot keresve, siettében, hogy gyorsan újra elrejtőzzék – teljesen eltévedt.
Az összegyűjtött libákat sem lehetett csak úgy, egyszerűen kupacba hajigálni, hanem egyesével, felemelt fejjel, szélirányba fordítva – ami lesimította a tollazatukat –, megfelelően kipeckelve kellett ültetni őket úgy, hogy az ember drótot szúrt át a mellen és a nyakon, ennek másik végét meg a talajba szúrta, miáltal a madarak a földre szállt, élő ludak benyomását keltették. Ez a mesterségesen elrendezett libacsapat a későbbiekben nem riasztotta el a többieket – ellenkezőleg, az újabb érkezők egyre alacsonyabban köröztek, sőt olykor le is szálltak emezek társaságába. Bár a libalánc, nyomban az első lövés után, ismét azonnal felcsavarodott a magasba, egyszer mégis sikerült egy ilyen csapatból négy ludat kilőnöm.
Hihetetlen volt az a libamennyiség, amit az ember egy ilyen reggelen látott – az én megfigyeléseim szerint százezer számra járt arrafelé akkoriban a lúd. Néha félórán keresztül, szünet nélkül özönlött a libatömeg egy irányba, kettes¬-hármas sorokban.
A kocsis, aki a húzás ideje alatt messzebb húzódva várt, csak a megbeszélt időben tért vissza, hogy felszedje a vadászt és zsákmányát. Bezzeg jobban ismerte a libahúzást az odautazott vendégnél! Egyszer kilenctől tizenegyig ültem a gödörben anélkül, hogy egyetlen lövést tehettem volna, és dühöngtem, mert a kocsis ilyen viszonyok között sem jött értem. Aztán fél tizenkettőkor mégis megjelentek a libák. Aznap meleg volt, és a helybeli fuvaros tudta, hogy a libák még egyszer tiszteletüket teszik a frissítő víznél.
Esti húzásra általában a könnyen elérhető közeli helyekre mentünk, mert eleve nem számíthattunk túl sok esélyre, és reggel aztán megint korán kellett kelni. Libavadászat idején nem legeltek marhacsordák a Hortobágyon, amelyek nyaranta ezerszámra lepték el a sovány legelőket, mintegy aláfestve a táj egyedülálló, helyi színekben amúgy is olyannyira gazdag hangulatát.