Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Hátborsózva vonulunk le, jólesően zsongító kuckónkba.
Ott állapítom meg, hogy az adriai partvidéket időnkint végigseprő hófergetegen nem is kéne olyan igen nagyon felháborodnom! Hiszen Hengergő homok című, vagy harminc év előtt megjelent sivatagi útleírásom a mostanihoz csaknem hasonló indulásról számol be, 1935. január 19-én:
„…Nemcsak Velencében havazik, még a dél-olaszországi Brindisiben is sűrű pelyhű hófergeteg korbácsolja a meglepett pálmákat…”
Itt nyilván harmincévenként esedékes ilyen ítéletidő, s pont nekem kell kifognom valamennyit!
De alig melegszünk fel, máris megcsendül a déli étkezést jelző levesnóta. Rejtett hangszóróból, szelíden szól a dajkamesére emlékeztető, lágyan pengő harangjáték. (Mennyivel kedvesebb a hajdan használatos, kaszárnyásan recsegő trombitaszónál!)
Az étteremnek alig néhány asztala foglalt. Ennek következtében túlteng a kiszolgálás, négy-öt pincér is vetélkedik körülöttünk, mindegyik más-más halat akar velünk megetetni…
A hullámok magasan járnak, dübörögve döngetik, alaposan hintáztatják az Europát, étvágyunkat mégsem zavarják! Éltetjük is ám a Kőbányai Gyógyszerárugyárat és kitűnő készítményét – a Daedalon-t!
Eme rövid hazai gyógyszerpropaganda közbevetése, jó ebéd, de annál gyalázatosabb feketekávé elfogyasztása után, egészségügyi séta ürügye alatt, imbolyogva rójuk a síkosan nyálkás, kellemetlenül szeles fedélzetet. A trieszti havazás lucskos esővé hígult. Sűrűn hullik, és teljesen indokolatlannak tűnik itt, az amúgy is elég nedves Adria kellős közepén. Nem is találkozunk senkivel, teremtett lélek se mutatkozik, szélmentes odújában melegszik minden értelmes utas. Mi azonban másmilyenek lehetünk, mert fogvacogva tántorogjuk körül a fedélzetet, céltalanul ázunk-fázunk. Remegő látcsöveink hasztalanul vizsgálgatják az egyelőre teljesen üres, komorszürke láthatárt.
Mert mi még ilyenkor is lelkes világutazók vagyunk, tudásszomjunk olthatatlan, a legcsekélyebb látnivalót se szalaszthatjuk el. Egyben azt is tudjuk, hogy émelygés ellen – Daedalonon kívül – legbiztosabb a szabad levegőn végzett, erélyes testmozgás.
De tán tízszer se kerüljük meg a hajót, máris távoli szárazföld halvány csíkja bontakozik ki a borulatból – a velencei lagúna! Jól tudjuk, hogy azon áll az „álmok városa”, az olaszok „Serenissimá”-ja, az „Adria királynője”!
Ott bújik meg, azon a lassankint kiemelkedő, tengernél csak valamivel sötétebb, szürke sávon! S minthogy ismételten jártunk benne mindketten, miért ne tetszelegjünk egymás előtt azzal, hogy lám, hányféle nevét ismerjük!…
Sőt én még negyediket is tudok! Csak most, itt a kabinban jut eszembe, Manginak akarok vele imponálni, nem az olvasónak – „Márkus-városnak” is mondják!
Persze csak igazán bennfentes szakértők.
– Ismerjük – mondom – mindketten, de együtt sosem jártunk benne. Én ugyan több ízben, mint Mangi. Ő mégis – amatőr műtörténész létére – könnyebben dobálódzik Tizianokkal, Tintorettókkal, Tiepolókkal, tudja, melyik templom, melyik palazzo kinek a mesterműveivel dicsekszik.
Vagy tán nem is tudja olyan egészen pontosan?
Pedig nekem illenék tájékozottabbnak lennem, hiszen gyerekkorom óta sokat hallottam a 119 apró szigeten úszó, márványpalotával és műemlékkel szinte túlterhelt mesevárosról. Belém verték azt is, hogy Európa és Kelet klasszikus kultúrájának szerencsés találkozásából, „barokk és bizánc” összeolvadásából született. Hogy ez a különleges frigy termelte ki az építőművészet eme teljesen egyéni, sajátságos módját, a – „velencei stílust”.
(Megjelent a szerző Denaturált Afrika című kötetében.)